Jégveled

Brigivel a beázott, kicsit penészes falú kollégiumi szobánkban ücsörögtünk millió plédbe és pulóverbe burkolózva. Tanulni próbáltunk, kevés sikerrel. Ez a vizsgaidőszak előtti utolsó héten történt. A magolást akadályozandó az ablakunk előtt munkások ténferegtek egész álló nap. A tetőcserepeket cserélték és persze, mi a tetőtérben lakunk. Így kissé olyan érzés volt, mintha közvetlen az agyunkat fúrnák és csépelnék kalapáccsal. Úgymond teljesen fölöslegesen görnyedtünk hol könyveink hol laptopunk fölé. Ráadásul iszonyat hideg volt kint is, bent is. A gondolataim el-elkalandoztak. Már ki tudja milyen eszmefuttatás következtében egy régi film ötlött eszembe. A Jégveled. Imádtam azt a filmet, és Brigi pont egy reggae számot nyomott be a gépén.

- Nem igazság! Miért nem születtünk mi Jamaicába!? - fakadtam ki felháborodottan.

- Azért, mert én már rég meghaltam volna túladagolásban - jegyezte meg nevetve Brigi, mire én unottan egy mandarint vágtam az ablaknak, a munkások figyelmét felkeltendő, miszerint ne a szájukat, hanem a kezüket járassák és csinálják már meg azt a nyamvadt tetőt. Ők nem vették az adást. Tovább ácsorogtak a cserepek helyén.

- Én viszont nem! - vitatkoztam közben Brigivel - De már nekem sem fájna.

- Mid fáj?

- Azt még nem döntöttem el.

Vizsgajelentés (kibővítve)

Hát, túl vagyok rajta. Négy vizsga, két nap alatt. Létezik rajtam kívül olyan hülye, aki felvesz három vizsgát egy napra úgy, hogy lenne más lehetősége is? Mindegy, végül is jól sült el. Két négyes, két ötös. Dicsekvésre méltó eredmény. Na, de amíg nem szereztem meg? Hisztis voltam, és fejfájós, gyomorgörcsös, idegbeteg. Szerintem jó páran szívesen belefojtottak volna egy kiskanál limonádéba. Kávén és csokoládén éltem, az agyam mégsem akart normálisan működni. Pedig aludtam is! Illetve megpróbáltam, csak hát a vizsgadrukk okozta rémálmoktól mindennek éreztem magam, csupán kipihentnek nem.

Vizsgajelentés

 Az esélytelenek nyugalmával indulok a harcba. Előrejósolhatóan három-null az élet javára.

Hófúvás

              Fény nélküli komor sötétség mindenütt. Halk neszezés a bokrok alatt. Szél tépázta fák sikolya. Siető lábak csattogása az ázott avaron. Két lány fut, rohan kétségbeesetten a sűrű erdőben. Egyikük magas, komoly tekintetű, szinte felnőtt. A másik még egészen gyermek. Olykor rálép és felbukik hosszú, zöld kabátjában, de zokszó nélkül felpattan és szalad tovább. Most nincs idő nyafogni. Az idősebb néha hátranéz, szemmel tartja a csetlő-botló kislányt, de nem áll meg egy pillanatra sem. Zihálva markolássza szúró oldalát.

                "Csak még egy kicsit!" - bíztatja magát. - "Már nemsokára kiérünk. Ott biztonságban leszünk. A birtokon. A kastélyba nem jön utánunk az Ellenség. Az elátkozott hely. Oda nem követnek. Talán nekünk is távol kellene tartanunk magunkat ettől a vadontól. De sehová máshová nem mehetünk. Félek!" - a zilált gondolatok nem ütnek át a komoly arcon. A kicsi előtt nem akarja kimutatni kételyeit.

Mese Eszternek 3.

 A fal másik oldalán

                Taugala csomagolt. Kívülről teljesen kiegyensúlyozott, előkelő fiatal hölgynek tűnt, viszont belül forrt benne az indulat. Legszívesebben ordítva tiltakozott volna a költözködés ellen, de egyrészt nem volt kivel, másrészt nem szerette kimutatni az érzéseit. Gondosan az utazóládájába hajtogatott két hófehér, ezüstmintával szegélyezett tógát, majd füle mögé tűrte elszabadult, világosbarna tincseit. Mélázva kibámult a nyitott ablakon.

                A kertben tombolt a hőség. Taugala épp az ilyen napokat szerette. Mikor a szikrázó napsütés elől mindenki az iskola, vagy a kollégium enyhet adó, vastag falai közé menekült. Ilyenkor övé volt az egész kert. Ha meleg volt, gyakran rótta a köröket végeláthatatlanul az oszlopcsarnok kerengőjében. Bármennyire is szerette volna, ezen a napon nem csatangolhatott szűkre szabott vadonjában. Csomagolnia kellett.

Mese Eszternek 2.

 Tolvajok

                Srebrosetto ezüstözött falak és fényes-zöld, vadul burjánzó sövények labirintusa volt. Belvárosában tágas terek terültek el szökőkutak, oszlopcsarnokok, terebélyes házak, kisebb paloták és szűk, macskakövezett utcák között.

                A kora őszi délutánon nem sokan lézengtek a sövényekkel szegélyezett kanyargós utakon. A nap, az évszakra fittyet hányva továbbra is bőszen szurkálta perzselő dárdáival az ezüstbe öltözött várost. Aki tehette, inkább megbújt az oszlopcsarnokok és fürdők hűsében. Egyedül a főtéren volt nagy a nyüzsgés.

Mese Eszternek 1.

Valahol messze, messze…

                A nap magasan járt és dühödten szórta szikrázó sugarait a gazdag város cifra épületeire. Minden épeszű ember behúzódott a hőség elől hűs menedéket adó házába.

                A macskakövezett úton két izzadt, vigyorgó utcagyerek labdát rugdalt a magas, vastag kőfalnak. Egy harmadik, amolyan tizenhét éves forma suhanc lazán a falnak támaszkodott és rosszalló tekintettel figyelte kacarászó társait.

Miért nem zuhan a sampon a plafon felé?

          Vígan zuhanyoztam a kollégiumban. Ezt úgy kell érteni, hogy bőven ömlött a zuhanyrózsából a víz, ami ráadásul, ha akartam nem csak langyos, hanem meleg is lehetett.

          Épp a tusfüdős flakont helyeztem vissza a szappantartóba, mikor halottam, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja. "Ki lehet az?" - kérdeztem magamban - "Brigi?"

           A lelkes találgatás közben óvatosan letettem a tusfürdőt. Erre természetesen a samponom zuhanórepülésbe kezdett. Nem csak két dudás egy csárdában, hanem három flakon (tusfürdő, sampon, balzsam) sem fér meg egy szappantartóban.

           - Na basszus! - kiáltottam felháborodottan. - Miért nem bír egyszer az életben felfelé esni! - A pár másodperce fürdőszobába lépett illető kifinomultan, válogatott szavakkal felelt költői kérdésemre.

           - Baszd meg azért, mert én kicsi vagyok, és mégis, hogy a picsába szedném le a plafonról?

           "Igen. Ő a szobatársam, Brigi." 

Találkozás Salnamhallal

           - Au! Ez fájt - nyögött fel Tévelygő, miközben a tarkóján növekedő púpot tapogatva, ülő helyzetbe tornázta magát.

            - Na, vakard össze magad, aztán induljunk végre - ásította egy mély, bársonyos hang Tévelygő mögött. A fejét fájlaló vándor óvatosan hátrafordult. A kopott fűben egy túlméretezett hófehér oroszlánhím nyújtózkodott unottan.

            - Salnamhal? - kérdezte homlokráncolva a nemrég földet ért vándor.

            - Személyesen - felelte színpadias főhajtás kíséretében a fenevad. Tévelygő mélyet sóhajtott és a tenyerébe temette arcát.

            "Hú a fenébe" - gondolta - "akkor megint álmodom.

Pillanatnyi gondolat

 Nekik igazat mondtam. Veled őszinte leszek.

Touché

 Ha! Teljes győzelem. Ezennel végeztem a szociológiával. Igaz, hogy elsőre megbuktam belőle, igaz, hogy fölösleges hülyeségnek tartom, igaz, hogy az uv ma, volt, július 2-án, a vizsgaidőszak legeslegutolsó napján, de túléltem. Sőt. Négyest kaptam. Isteni érzés. :O) Most eufóriázok. És persze köszönöm Eternitynek és Vicuskának a bíztatást (a közelebbi ismerősöknek és barátoknak majd személyesen :P ), bár nem sikerült megszeretnem a szociológiát. Még mindig förtelmesnek találom. De, hogy megcsináltam a vizsgát, most hosszú-hosszú ideig nem kell vele foglalkoznom. Éljen a szabadság, nyár, pihenés, élet !

Az intellektus és a zsömle

          - Szia anya, jó reggelt! - köszöntem ma délelőtt telefonon. Ugyanis Gábornál vagyok a napokban.

          - Reggelt? - hallom Anya hangját a vonal túlsó végéről - Inkább delet.

          - Azt majd csak két óra múlva. Bár nem lenne rossz az ebéd sem, mert mindjárt kilukad a gyomrom.

          - Hát akkor, nyomás reggelizni, halasszuk a csevejt!

          - Oké, de még úgyis azt várom, hogy Gábor beleugorjon a zoknijába.

          - Mondd meg neki, hogy igyekezzen, elvégre a fejlődésben lévő szervezetnek szüksége van a táplálékra.

          - Hahó, Anya! Már nem vagyok fejlődésben lévő szervezet. Legalábbis testileg, szervezetileg. Mondjuk az intellektusomnak még van hová fejlődnie.

          - Pont ezért kell rendesen enni.

          - De az intellektusom nem fog zsömlével jóllakni - Anya már pukkadozik a visszafojtott nevetéstől, de azért folytatjuk a játékot.

          - Hát pedig így van - mondja - a zsömle táplálja a testedet, a tested pedig az intellektusodat - némán rábólintok, majd levonom a következtetést

          - Tehát akkor minden kövér ember okos.

Hajnal

Ezt a kis mesét a régi naplómban találtam. Pedig már szinte teljesen megfeletkeztem arról a naplóírós korszakról. 

Sűrű, szinte áthatolhatatlan erdő szigeteli el a világtól Csendes Tisztást, a Föld talán legbékésebb részét. Mindent zöld, simogató fű borít és tarka virágok nyílnak mindenfelé. Az erdő mellett egy tiszta vizű patak csordogál...

Nem mindig hívták Csendes Tisztásnak. Ezt a nevet csak nem rég ragasztotta rá egy letelepedni vágyó vándor.

Nyakon csíptem a szerelmet egy röpke párbeszédben

         - Már megint hülyeségeket hordok össze ugye? - kérdeztem Gábort, miután, már nem is emlékszem, éppen milyen témát ecsetelgettem.

        - Igen - bólintott Ő - de pont azért szeretlek, mert ilyen kis bolond vagy.

        - És, ha egyszer megkomolyodom?

        - Akkor meg azért foglak szeretni.

        - És, ha ilyen ütődött maradok? - erre ő felvonja egyik szemöldökét, és mosolyogva vállat von.

        - Akkor így jártunk…

Pech? Hagyjuk

  Ma Ószövetségből vizsgáztam. Csúnya, sírós-nevetős égés volt.

                Úgy kezdtem, hogy a kollégiumban felejtettem az indexemet. Sebaj! - rántottam vállat. Megírom a beugrót és visszamegyek érte. A szóbeli előtt időm, mint a tenger, elvégre legalább negyvenen vizsgázunk.

                Beültem, olvasgattam az anyagot. Reménykedtem, hogy nem évszámokat fog kérdezni. A számok nem a barátaim. Ezért is jöttem bölcsészkarra… Kikaptuk a feladatlapot. Három meghatározás, tíz évszám. Puff neki. Annyi baj legyen. Majd miután visszajöttem az indexszel, megtanulom őket és szóbelin kijavítom saját magam. Remek terv.

                A ruhatáros pult mögé hajigáltam a táskáimat, magamra kaptam a bőrdzsekimet, megragadtam a kis barackszín esernyőmet, menetkészen sarkon fordultam és… hopp, szembe találtam magam a tanárral.

                - Jó napot! - köszöntem. Ő visszaköszönt.

                - Jó napot! Most írt?

                - Igen

                - Akkor jöhet szóbelizni! Lehet az első, ha szeretne - ajánlotta fel jóindulatúan. "Basszus" Gondolatban homlokon vertem magam és lekarmoltam az arcom

                 - Hát, azaz igazság, hogy a kollégiumban felejtettem az indexemet…

                - Áh, hagyja csak! Majd behozza később. Én egész nap itt leszek.

                - …és szerettem volna előtte enni is valamit - improvizáltam.

                - Ugyan, öt perc alatt levizsgáztatom - "Miért kellett nekem az első három ember között beadnom, azt a nyamvadt írásbelit?"

                Segíteni akart, de nem vette a lapot, hogy ezzel nem tesz jót. A feleletem kész tragikomédia volt. Természetesen rákérdezett az összes évszámra, amit a dolgozatban nem tudtam. Én kedvesen mosolyogtam rá. Szép lassan rádöbbent, hogy ez a lány nem félszegségből nem szeretett volna első lenni. Ilyen az én szerencsém. Már késő volt. Sebaj, null kredit, kiegyeztünk egy hármasban.

Az ananász incidens

                 Baj van az asszociációs képességemmel.

                Anyával késő délután TV-t néztünk. Reklám következett. Felcsendültek egy esküvői induló hangjai. A képernyőt fülig-vigyor jóképű, öltönyös fickók, és gyönyörű, boldogságtól sugárzó, habos-babos, hófehérbe öltözött menyasszonyok foglalták el. A fehér háttéren lila-rózsaszín szívek és virágok szállingóztak. Mindeme élményzuhatag közepette képes voltam a "NYERJEN ÁLOMNÁSZUTAT" feliratot "NYERJEN ÁLOMANANÁSZT"-nak olvasni. És hosszú, hosszú másodpercekig még csak le sem esett, hogy valami nem stimmel.

                Azt hiszem gyümölcsöt vacsorázom.

Esti következtetés

 A délután vánszorogva röppent tova. Hogyhogy, már tíz óra!?

Szociológusok figyelem!

 Ide nekem egy szociológust, aki elmagyarázza, hogy mi a szociológia lényege! Mert én nem és nem látom. Számomra csak egy nagy, fölösleges, értelmetlen maszlag ez az egész anyag. Hiába olvasom, nem látom a lényegét. Rajtam még Andorka Rudolf sem segített!

Mi Atyánk...

 Ma imádkozni fogok. Természetesen ószláv nyelven. Hiába, kell a vizsgára. Nem tudom, hogy pozitív dolog-e, de már álmomból is úgy ébredtem, hogy ószláv szavak lüktettek a fejemben.

Oti*če naši*, iže jesi na nebesi*chu*, da svętitu* sę imę tvoje,
(Mi atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved,)

Hétfő délben

 Helyzetjelentés: Jóllakottan, vidáman, rózsaszín-fehér rövidgatyában ülök a szobámban. A vizsgák zajlanak, az idegbaj eddig a nyakamban ült, de most úgy döntött, pár órára leszáll rólam. Ennek, valószínűleg azaz oka, hogy ötös lett a cseh irodalom, és négyes a visegrádi országok története. Nincs lehetetlen! Az etikát is megcsináltam hármasra (és 0 kreditért, ez nekem tökéletesen megfelel). Újra itt a nyár: kedvenc évszakom. Nem csoda, hogy kicsit túl vagyok pörögve. Most, éppen, szeretem ezt a fura világot.

Tervek mára: Megtanulni a Mi Atyánkot ószláv nyelven és este megnézni az Egy lányrólt (An education) - csak, hogy tudjam, tulajdonképpen miért is csinálom ezt az egészet

Tervek a hétre: Megtartani ezt a lendületet, ami most hirtelen megszállt, és tanulni, tanulni, tanulni. És persze a következő három vizsgámon (pláne az alapvizsgán) a lehető legjobban teljesíteni. Hétvégén, nem megyek haza, Gáborral töltök két teljes napot.

Napi jelmondat: (Unicum) csak pozitívan!

Ha feltámad a szél

               Kilépek a szabadba, és fellélegzek. Hajamba tép a veszprémi szél és én legszívesebben üvöltenék a gyönyörűségtől. Érzem, úgy gyűlnek bennem az indulatok, mint ahogy sötétül felettem az ég. Vihar készül, de még milyen… Dühös vagyok! Dühös vagyok, mert az új borostyán fülbevalót nem bírom megszokni! Dühös vagyok, mert én nem mehettem Krakkóba, dühös vagyok, mert nem tudok rendesen lengyelül! Dühös vagyok, mert futni akarok! Dühös vagyok, mert a viharfelhők elérhetetlen, gyönyörű, félelmetes tömegekként kavarognak! Dühös vagyok, mert Buksi örömében lekarmolta a jobb lábszáramat! Dühös vagyok, mert a legszebb utcai lámpa elvesztette fényét, kialudt. Dühös vagyok, mert az a másik kutya ugat, dühös, mert Bence kopaszra nyíratta a fejét! Dühös vagyok, mert verekedett is! Dühös vagyok, mert én is ütni akarok, de nincs kit, nincs miért. Dühös vagyok, mert úgy érzem nehéz dolgom van! Dühös vagyok, mert tudom, igazából könnyű az életem! Dühös vagyok, mert könnyebbet akarok és nehezebbre vágyom! Dühös vagyok, mert kint melegem van, odabent pedig fázom! Dühös vagyok, mert fúj a szél! Dühös, mert ki kell vágni az ablakom mellől a megdőlt fűzfát! Dühös vagyok, mert még csak húsz éves leszek! Dühös vagyok, mert már húsz éves leszek! Dühös, mert nem akar jönni a fülledt nyár! Haragszom, mert feltámadt a vihart hozó szél! És haragszom mert úgy támad fel a szél, ahogy az én lelkemben gyűlnek az indulatok! Dühös vagyok, mert imádom a romboló vihart! Dühös vagyok, mert dörögni, villámlani fog! Dühös vagyok, mert még nem dörög! Ég a gyomrom, és dühös vagyok, mert vágyom egy kis pálinkára! Dühös vagyok, mert… itt a vihar. Mert hordja a szél a szürkéskék fellegmasszát. Dühös vagyok, mert ha feltámad a szél, félem a villámokat! Dühös, mert ha feltámad a szél, érezem: ÉLEK!  Villanjon már!

Hétfő reggel

 Helyzetjeletés:  Az ágy kidobott, a levegő lehült, tegnapi víg kedélyem tovaszállt. A vizsga már megint a nyakamon, tudásom kevés, az anyagra fordított idő 2 óra 34 perc. Lesz ahogy lesz. Örülnék egy négyesnek. Vagy egy buktának, és akkor visszamehetnék mégegyszer.

Tervek mára: Átolvasni mégegyszer az áltfiló jegyzetet, utána megírni a vizsgát legalább négyesre. Lefénymásolni a szociológia és a visegrádi országok anyagot. Bevásárolni, mert nem lesz mit vacsoráznom, utána gőzerővel nekilátni Suci tételeinek, hogy holnap ötösre feleljek. Röviden ennyi.

Tervek a hétre: Aktivizálni magam. Nekilátni a komoly készülésnek. Elég a tessék-lássék módszerből! Mindennap tanulni legalább 2-3 órát, szombat este szórakozni.

Napi jelmondat: Csak semm pánik! De azért egy egészséges izglás szükséges.

Bébibogyó nem adja fel

      Farmert húzok, indulni készülünk. Gyanús zümmögés. Feltekintek. A plafonon nem is olyan régi ismerős pattog.
     - Hát basszus, Bébibogyó feltámadt!

Bébibogyó megdöglött

Túl vagyok az első két vizsgán. Ahhoz képest, amennyit tanultam  - illetve inkább nem tanultam - a hármas és ötös egyáltalán nem rossz eredmény. Folytatása következik hétfőn. Addig téma lezárva.
      Megint esik, de ez nem tartóztathat minket. Egy óra múlva, ha törik, ha szakad (és úgy tűnik, inkább szakad) Eszter, Brigi és én a Ligetben fogunk ülni és borozni. Ránk fér a lazítás, a sok stresszes óra után. Bár az idegbaj még nem múlt el teljesen.
      Pár perce léptem be a szobába. Brigi közölte velem, hogy ne ijedjek meg, de van egy vendégünk. Körbenéztem. Sehol senki. Erre legkedvesebb és egyetlen szobatársam a függönykarnis felé bandzsított. És megláttam. Egy óriási, barna, gömbalakú, gonosz szörnyeteg. (Nem elmebeteg szemszögből egy kb körömnyi bogárka). Felhördültem. Lekaptam a papucsot a jobb lábamról és támadó pozíciót vettem fel. Brigi nevetett és közölte, hogy ne hülyéskedjek. Sejtése szerint, ha a papucsot nekivágom a bogárnak, a karnis le, a mennyezet meg beszakad. Nem hallgattam bölcs tanácsadómra. A fekete, műanyag, rózsaszín feliratos rider-papucs messzire repült. Az alkalmatlankodó kitinpáncélos szintúgy. A pacsker rugalmasan visszapattant, az állólámpa talált. Brigi sikít-kacagva behúzta a nyakát (szerencsére, különben a feje lett volna a következő találati pont.) Hoppá! - konstáltam, csak picit döbbent-ijedten. Baj nem történt, de csupán hangyányin múlt. Elhatároztam, ezért elégtételt veszek: a zümmögőnek pusztulnia kell! Röppályára állítottam a ballábas ridert is, majd ismét a jobbot. Brigi nyugtatott - Ugyan, hagyd már, ez nem pók! Ettől nem higadtam le. Sajna nem pók, hanem egyetemes rovarfóbiám van. (MIért pont a Föld uraitól kell undorodnom! Ez aztán a pech.)
      Nevetünk. Én a lábbelieimet keresem, Brigi konyharuhával üldözi az ádáz szárnyast. Eszeveszetten csapkod. A gombóc-hátú dezertálni próbál. A szekrény mögötti sarkot szemeli ki fedezékül. A kockás konyharuha elől ott sem rejtőzhet. Brigi csattint a ronggyal, majd hátrál pár lépést. A kitines nem zümmen és nem röppen magasra. Másodperces csend, majd kibukik belőlem a kérdés: Bébibogyó megdöglött? ...Hát  nagyon úgy néz ki - feleli Brigi, majd közli, hogy az irtásért cserébe, most rám fogja erőltetni a zenei ízlését. Szeppent hangon megadom magam. Majd megkönnyebüllten felsóhajtok. Csak a White Stripes basszusa dübörög fel.

A pipázó táltosnál

- Rég láttalak - szólt a táltos.

                - Tudom - hangzott a felelet - Nem ma volt, mikor utoljára megfordultam a környéken.

                - Tán messze világok szellemei hívtak segítségül? - tette fel a következő kérdést nyugodt mosollyal a nagyhatalmú táltos.

                - Meglehet, bár én nem hallottam őket - válaszolta az ifjú vándor. Erre a derűs öreg kissé elkomorodott.

                - Hát elfelejtettél álmodni?

                - El - ismerte be lehajtott fejjel a rég látott vándor.

Határozatlan határozószavak/Niezdecydowany przysłówek

Holnap vizsgázok. Méghozzá a Közép-európai szláv régió művelődéstörténetéből, és A mai lengyel nyelv rendszere 2-ből. No para. De tényleg. Ami azért fura, mert még semmit sem tudok. A szláv művtöri miatt tényleg nem érdemes izgulni, mert piskóta az anyag és Andy is jófej. (Főleg, ha nem késik a saját vizsgájáról háromnegyed órát.) De a lengyel nyelvrendszer... Hát, húzós. Sok idegen szakkifejezés és még több már ismert, de a mai agyammal el nem sajátítható nyelvtan. És persze a tény: egyelőre még egy kukkot sem értek lengyelül. A fő kérdés: Hogy tudok halál nyugodtan lógni a neten és a vizsgákról firkálni, úgy, hogy kevesebb, mint 20 óra múlva szóban kell számot adnom nemlétező tudásomról?

Szép napot mindenkinek! Én füligvigyorig vidám vagyok. Süt a nap, csicseregnek a madarak, lengedez a szél. A koliablak sarkig tárva. Az ablakpárkányon ülök. Carpe diem! Elmegyek sétálni, veszek magamnak egy tábla csokit és egy doboz sört. 

Etikán etikátlanul viháncolunk

Most éppen írok, mert másképpen nem bírnám tovább. Bogi mindenen nevet (agytumor, siralomház, mentőautó), a fogasvigyor lekaparhatatlanul rátapadt az arcára. Eszterrel közben tollpárbajt vívunk a pad alatt, de az állapot tarthatatlan, a csattogás hangos, a szél fúj.

A szemeszter vége

Az esőfelhők tovaúsznak. A finoman lengedező szél, orgona és friss zöld fű illatát kergeti felém. Kint fekszem a kollégium kertjében, Zorán 34 dalát hallgatom, nézem a fűben szaladgáló hangyákat és néha lehúzom a fejem az alacsonyan szálló cserebogarak elől. Most döbbenek rá: tavasz van. Pedig ez már nem is az eleje, hanem szinte a vége. Két hét múlva kezdődik a vizsgaidőszak.

Gábor

Merengek. Tavaly a csolnokiakkal táboroztam a Szelidi-tónál. Akkor már nem volt rendes tábor. A rendes alatt azt értem, hogy a Német Nemzetiségi Ifjúsági Válogatott Fúvószenekar tábora. Nem szervezték meg, mert már 2008-ban, Várgesztesen is nagyon kevesen jöttünk össze. Becsülve olyan negyven fő. Kissé hiányosan szóltunk. Ha 2008 volt Várgesztes, akkor 2007 Balatonfüred, 2006 Pécsvárad, és 2005 Fertőrákos. Igen, ezt az évet kerestem.

Régi mesékről

Ennyi. Feltöltöttem az összes irományt, amit abban a régi, töröltnek vélt mappában találtam az otthoni gépen. Nekem jól esett újraolvasni őket. Pár év múlva talán ismét rájuk nézek. Kíváncsi vagyok, akkor majd milyen érzés lesz. Biztosan más, mint most. Valószínűleg addigra megint sokat fogok változni.

Van még egy novella. Egy egészen más történet. Ezt direkt nem dobtam ki. Nem is gépre, hanem egy füzetbe írtam. És nem is olyan régen. Valamikor tizenkettedikben. Ha sikerül kisilabizálnom a kusza írást, azt is begépelem. A firkálmány nem nagy szám, de nekem fontos. Az az utolsó írásom. Az érettségire való tekintettel utána nem álltam neki másnak. A vizsgák után, pedig nem tudtam, nem volt kedvem írni. Mozgalmas volt az élet. Majd később talán mesélek arról is... és Gébről is.

Pusztában - Az utolsó felvonás

A világ lassan elsötétült, majd végtelenhosszú, kínkeserves percek után ismét felderengett a zöld táj. De a zöld már nem ugyanaz volt. Sokkal nyomasztóbbnak, haragosabbnak tetszett, mint annak előtte. A tisztást körülölelő fák sem szökkentek olyan kecsesen, büszkén a magasba, mint emlékeimben. Szomorúan, öregen lóbálták száraz ágaikat az üvöltő szélben.

Pusztában 13.

Pár órát még a palotában töltöttünk, persze nem szabad akaratunkból, de érdekes módon, mikor megtudták, hogy Törtel a rettegett fejedelem fia, örököse, én pedig „gonosz mágus vagyok, aki ördögi módon gyógyít” igyekeztek a lehető leghamarabb eltüntetni bennünket az udvarból. Így sec-perc alatt kitettek minket. Felebaráti szeretetből kaptunk egy lovat is, és Törtelt kevésbé szakadt ruhákkal is ellátták. Milyen érdekes, mindig mindenki ruhákkal próbál kedveskedni, legtöbbször kevés sikerrel. Gábor, illetve Törtel csak egy egyszerű bőrnadrágot és egy sima, fehér inget fogadott el.

Pusztában 12.

         - Törtel! – kiáltottam utána.

         - Mit akarsz? – kérdezte zaklatottan.

         - Megtalált a lány?

         - Miféle lány?

         - Egy piros ruhás.

         - Igen, igen.

         - És mit akart? – kérdeztem kíváncsian.

         - Nem tudom – rántott vállat nem törődöm módon. A szemébe akartam nézni, de kerülte a tekintetemet.

Pusztában 11.

A tábori életről, csak halvány képek maradtak meg, de arra tisztán emlékszem, hogy nem örvendeztettem meg a katonákat a jelenlétemmel. Egyrészt féltek tőlem és tiszteltek, mint Aport, másrészről azt mondogatták, hogy az asszonyoknak otthon van a helyük a lábas, meg a szövőszék mellett. Erre én közöltem velük, hogy nem tudok főzni, a szövést meg még életemben nem próbáltam és abszolút nem tudok megkülönböztetni egy lábast, egy fülestől. Ezután még furcsábban néztek rám. Mintha derengene, hogy egyiküket kihívtam kardozni, és simán legyűrtem, aminek következtében a Horka fia megkedvelt és így a többiek sem találtak olyan ellenszenvesnek.

Pusztában 10.

 Napokig találkozgattunk a csendes kis tisztáson. Néha rövidebb sétákat is tettünk az erdőben. Mondanom sem kell, hogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, de azt az egy alkalmat leszámítva, soha nem szólítottam Gébnek. Már nem illet rá. És akármennyire emlékeztetett arra a szeretett fiúra, nem voltam biztos benne, hogy tényleg ő az, akit keresek. Mindennek ellenére egy derűs délután elcsattant egy csók és még egy...

Pusztában 9.

Apor jurtája előtt, Salnamhal ölébe bújva ébredtem.

         - Jól vagy? - kérdezte az agancsos.

         - Soha rosszabbul - feleltem őszintén.

         - Mi történt?

         - Úgyis tudod.

         - De szeretném a te szádból hallani.

         - Én viszont nem akarok beszélni róla. Elég rossz ez anélkül is.

Pusztában 8.

         - És neked? Van valakid? - kérdezte végtelen hosszú idő múlva az olasz.

         - Igen - motyogtam elmélázva.

         - Mesélj róla! - kérte Paolo, miközben kényelmesen hátradőlt a puha füvön. Miközben az itáliai sötét tincseit néztem egy másik fekete hajkorona képe elevenedett meg lelki szemeim előtt. Ahogy felsejlett bennem Géb arca iszonyú, lelket szaggató fájdalmat éreztem a mellkasomban. Nem akartam rágondolni, de muszáj volt. Szép lassan elkezdtem beszélni. Először minden szó fájt, égetett, de minél több pillanatot, kalandot osztottam meg barátommal, annál könnyebbé vált a beszéd. Sőt megkönnyebbültem, hogy valakivel megoszthatom a sok szépet, fájdalmat, izgalmat és az a valaki nem csak meghallgat, de meg is ért, együtt érez velem. Paolónak mindent elmeséltem (szinte mindent) a legapróbb részletekig.

Pusztában 7.

A jurtában az öreg leültetett a tűz mellé, majd hátat fordított és valamit ügyködött. Egy nagy, kerek dobbal és egy kis tégellyel tért vissza.

         - Abba mi van? – böktem a dobozkára – szárított gomba?

         - Eltaláltad – mondta nagy komolyan a táltos – Kutakodtál a sátramban? – kérdezte gyanakvón.

         - Nem. Miért?

         - Honnan tudod, hogy gomba, van a tégelyben?

         - Nem tudtam, csak tippeltem. Egyébként mióta használsz ilyen szavakat, hogy tégely?

Pusztában 6.

         - Mi történt a jurtában? – kérdezte nyugodt, komoly hangon.

         - Meggyógyítottam a barátomat – válaszoltam szintén komolyan.

         - És hogyan?

         - Varázslattal – mondtam, bár feleslegesen, hiszen ez magától értetődő volt.

         - És miféle varázslattal? – faggatott tovább az öreg. A hangulatom nem oldódott. Körülbelül úgy éreztem magam, mint mikor a fizika/kémia tanár kihív felelni egy diákot, aki persze nem készült, de nem csak az adott órára, hanem nagyjából két évre visszamenőleg felejtett el tanulni. De mivel az illető kedves, csendes gyerek a jóindulatú tanár megpróbál segíteni rajta olymódon, hogy nem csak körülírja, hanem egyenesen a gyerek szájába rágja a választ, de amaz csak zavarodottan forgatja a szemét, mert fogalma sincs, hogy akkor, most mit is kéne mondania? Egy ilyen felelet reményvesztett részvevőjeként éreztem magam. Ráadásul hányingerem volt. „Most kéne felébredni” gondoltam kétségbeesve.

Pusztában 5.

 Salnamhal nem tévedett. Paolo ismételten laposra passzíroztatta magát. Mikor beléptem a jurta rengetegbe még úgy gondoltam, hogy először szólok Zekének, hogy még élek és majd utána megérdeklődöm, hogy mi történt a barátommal. Útközben azonban, valami rendkívül kellemetlen, nyomasztó érzés szorította el a szívemet, aminek következtében úgy döntöttem, hogy először megnézem mi történt Paolóval. Mikor megálltam a sátor előtt és az olasz fiú után érdeklődtem, a szolgák a jurta felé mutogattak. Ekkor már tudtam, hogy nagy baj van. Paolo a sátorban feküdt széttrancsírozott, véres fejjel.

Pusztában 4.

 Önkéntes száműzetésemet az erdőben töltöttem Salnamhal társaságában, ami idegrázón nyugtatóvá vált, miután 20 perc alatt halálra fárasztottuk egymást. Egyik nap Paolo is meglátogatott. Nagyszerű délután volt. Fel-alá sétálgattunk az erdőben, beszélgettünk, röhögcséltünk, és többek között bemutattam Salnamhalnak. Mit ne mondjak. Az olasznak enyhén leesett az álla, mikor megpillantotta szarvas alakot öltött szellemet. Nekem kellett rászólnom, hogy csukja be a száját. Ezen is jót nevettünk. (Még Sal is.) Paolo nagyon jó ember, ami abból is kitűnt, hogy Salnamhal is megkedvelte. Az agancsos – érthető módon – kalózcimboráim láttán nem repesett az örömtől.

Pusztában 3.

 Egyik este hiába vártam a patakparton. Paolo, csak nem jött. Kissé csalódottan visszaindultam a városba. A jurták közt kellemes csend uralkodott. A jónépek már mind nyugovóra tértek. Egyedül a fapalotából szűrődtek ki víg mulatozás zajai, ami nem érdekelt különösebben. A főurak gyakran mulattak maguk között, ami nagyrészt ivászatból állt, legalábbis Zeke ezt állította egyik futóbeszélgetésünk során.

Pusztában 2.

 Mikor utunk céljához értünk, Zeke rám mosolygott. Én visszanevettem. Eszembe sem jutott elárulni neki, hogy mennyire ki vagyok. Még a végén nyámnyilának, vagy szájhősnek tartott volna. Így mikor megemlítette, hogy milyen nagyszerűen ülök a lovon, én csak könnyedén vállat rántottam.

Napi jelmondat

Polska wódka jest dobrą wódką - állítják. Sajna én ma csak a lengyel nyelvtant kóstolgathatom.

Pusztában 1.

Álmomban hullámzott a fű. Előttem a végtelen sztyepp én pedig egy helyben álltam, és álltam, és álltam, és… szédültem. Furcsán gyöngének éreztem magam. Zsibbadt az egész testem. Nagyon fáradt voltam. Gondolatban Salnamhalért kiáltottam, de az agancsos nem válaszolt. „Talán nem is álmodom?” - kérdeztem magamtól, de mire a mondat végére értem elsötétült előttem a(z álom) világ. Először halott sötétség, majd megfoghatatlan képek tengere forgott a fejemben.

Napi jelmondat

 Havibaj örök átok, de ez a nap is Egynek jó.

Egy új élet

Ki gondolta volna! Én nem hittem egy fél évvel ezelőtt, hogy az egyetemista élet ennyire jó, és érdekes és felvillanyozó. Csupa új élmény, barátok, szabadság. Jól érzem magam. Itt valahogy magamra találtam. Boldog vagyok.

Kalózok társasága 6.

     Andrewt átköltöztették egy kényelmesebb kabinba, és rendes ételeket adtak neki. Persze egy pillanatra sem feledkezett meg róla senki, hogy ő egy túsz, de ez már annyira mindegy volt. Hamarosan egy lakatlan sziget mellé értünk, Jamaicától nyugatra. Daniel szólt nekem, hogy kísérjem a „kölyköt” a fedélzetre. Én rohanva teljesíettem a parancsot.

Kalózok társasága 5.

 Telt, múlt az idő, és én egyre jobban megkedveltem a kalózéletet. Igaz, hogy a legénység, nyers volt és durva, de valahol hasonlítottak a gyerekekre. Főleg esténként, mikor történeteket meséltünk. Csillogó szemmel hallgatták, az elképesztő, kalandos meséket. És ha itt-ott túloztak is ezek a sztorik, a tátott szájú legények az utolsó szóig elhitték. MégDaniel is. A furmányos, ámde iszákos, hirtelen haragú kapitány a szívemhez nőtt. Bármennyire züllött is volt, nagyon kedveltem. Persze legjobb barátom továbbra is Jeff maradt, de Fredet is nagyon megkedveltem. A suhanc egyik pillanatról a másikra felnőtt. Hamarosan kitűnő kardforgató vált belőle és célozni is megtanult. A matrózkodás is remekül ment neki. És mindezek mellett becsületes maradt. Már amennyire becsületes lehet egy kalóz.

Kalózok társasága 4.

Kikötöttünk. Egy szép gazdag város. Tényleg gyönyörű volt. Még a kikötő is, ahol általában a söpredék gyűlik össze. (Mint például kalózok) A legénység persze szétszéledt, hogy elverje a pénzét az utolsó fityingig. Én a mulatozás helyett battyoghattam fel a hegyoldalba épített kúriához, hogy átadjam a levelet a kereskedőnek.

Kalózok társasága 3.

Az „idilli” társalgást orkánnak is beillő üvöltözés zavarta meg.- Mi a fene? - kérdeztem döbbenten.

- Hát, hogy nem vihar, az, biztos – csikorogta Daniel. A feje veszélyesen lilulni kezdett. Ha addig még nem is tört ki a vihar, hát most már lehetett rá számítani. A hurrikán, ami közeledett Daniel Artful névre hallgatott.

Kalózok társasága 2.

Újabb rajtaütés, újabb zsákmány. Egy kereskedő hajót támadtunk meg és foglaltunk el sikeresen. Bátor (vagy inkább botor) emberek voltak. Nem álltak ölbetett kézzel és nézték, ahogy elrámoljuk az összes kincset. Szembeszálltak velünk. Ahhoz képest, hogy az ellenfeleink egyszerű tengerészek és kereskedők voltak, rendkívül vitézül küzdöttek.

Kalózok társasága 1.

Tortuga szigetének kikötőjében ücsörögtem. Körülöttem hatalmas nyüzsgés. Emberek jöttek, mentek, rohangáltak, cammogtak. Egyeseknek feltehetően sürgős dolguk volt, mások csak ténferegtek. Senki sem vett rólam tudomást. Engem sem érdekeltek különösebben a lótó-futó alakok. Minden figyelmemet egy indulásra kész vitorlás kötötte le. Gyönyörű hajó. Majdnem olyan szép, mint a miénk.

Zela 5.

Másnap továbbmentünk. Éjszakánként szegény kunyhóknál kopogtattunk, a szállásért cserébe meséltünk és gyógyítottunk. Szép lassan megérkeztünk a hegy lábához, amiről Zela beszélt. Hatalmas volt. A csúcsát elnyelték a felhők.

- Hát itt volnánk – jelentette ki büszkén a macskaszemű – Ennek a hegynek a gyomrában alszanak a sárkányok.

Zela 4.

Az éjszakák egyre hidegebbek lettek. Mindannyian tudtuk, hogy ma este tető kell a fejünk fölé. Az erdő szélén toporogtunk. Nem tudtuk mit tegyünk. Ki merészkedjünk az emberek közé, vagy próbáljuk átvészelni az éjszakát a rengetegben.

Zela 3.

- Zela, nem tudnád meggyógyítani? - kérdeztem kis barátomtól

- Azt sem tudom, hogy előzőleg hogyan csináltam. Nem hiszem, hogy segíthetek – mondta bizonytalanul.

- Ugyan – intettem - ne legyél ilyen kishitű. Egyszerűen fogd meg a kezét – biztattam

- Hát jó – vonta meg a vállát. Letérdelt az eszméletlen fickó mellé és megragadta a karját… Nem történt semmi. Zela eresztette a vérmocskos végtagot és hátrébb csúszott a fűben

Zela 2.

Zela a tölgyfa alatt szunyókált, míg Salnamhal a harmatos, mélyzöld füvet rágcsálta.

         - Szép, jó reggelt – köszöntött az agancsos egykedvűen.
         - Inkább jó éjszakát.
         - Ahogy gondolod – mondta Sal miközben egy zamatos fűcsomót őrölt a fogai között.
         – Mindenesetre itt hétágra süt a nap
         - Inkább nyolc – vitatkoztam, csakhogy véletlenül se értsünk egyet. Valóban rettentően meleg volt. Éppen, mint a valóságban. (Valószínűleg már lerúgtam magamról a lehelet vékony takarót.)
         - Most már indulhatunk?- érdeklődtem izgatottan.

Zela 1.

               Visszatértem a zsebkendőnyi álomvilágba, ahol Zelát tartottam fogva. Amikor megérkeztem, éppen Salnamhallal beszélgetett. Ezen kicsit meglepődtem, mert Sal rajtam kívül, nem igazán szokott emberekkel kommunikálni. Mindenesetre elmosolyodtam. Örültem, hogy Zela nem szökött meg és, hogy láthatólag jól érezte magát. Kényelmesen elindultam a tölgyfa felé, ami alatt ücsörögtek. A levegőben friss, édes illat terjengett. Valószínűleg nemrég eshetett az eső.

A törődött oroszlán

Egy jó ember, aki valahol eltévedt. Akinek Bence, mintha a kicsinyített mása lenne. Az apám. Ritkán beszélgetünk. Ha próbálkozunk is, soha nem sül ki belőle semmi jó. Vagy én sértem meg őt az őszinteségemmel, vagy ő tipor a lelkembe a humorával. Bencével van egy hobbijuk: rajtam röhögni. Nem rosszindulatból, egyszerűen szerintük a világ legnagyobb viccei velem történtek. És ahányszor csak lehetőség adódik, felemlegetik az összes kínos, fájdalmas történetet velem kapcsolatban. Utána és közben pedig idiótán hiéna -kacarásznak.

A varázsló

Az álomvilágban egy tudóssal találkoztam aki a varázslást kutatta. Arra kért, hogy segítsek neki felépíteni egy gyönyörű, békés világot. Gondoltam, miért is ne. Elvégre azért vagyok itt, hogy segítsek. Megkérdeztem tőle, hogy mégis hol és hogyan gondolja. Azt hittem, ez egy kedves, békés kaland lesz. Tévedtem.

A lángoló város

Egy város közepén álltam, ahol teljes volt a káosz. Emberek rohangáltak fejvesztve az utcán, gyerekek sírtak a kapualjakban. Nem értettem mitől van mindenki így kétségbeesve. Mielőtt megkérdezhettem volna valakitől, hirtelen eltűnt a nap és hatalmas sárkányok tűntek föl a város felett. Most már előttem is világos volt a riadalom oka. Tudtam, hogy el kellene bújnom, elrohannom, vagy egyszerűen eltűnnöm a főtérről. De a lábaim földbe gyökereztek, az ijedségtől mozdulni sem bírtam. Csak bámultam a hatalmas szörnyetegeket, amik az égen kőröztek.

A zene világa

            Csütörtökön lelkinap volt az iskolában. Katolikus isklába járok, évente egyszer-kétszer minidig van. Ilyenkor nincs tanítás. Helyette egy-egy pap szokott előadást tartani 8.30-9.15 -ig és 10.30-11.15 -ig. A két előadás között úgynevezett "kiscsoportos foglalkozásokon" kell résztvenni. Az idén zenemeditációra mentem. A feladat egyszerű volt. Csendben kellett maradni, ledőlni a padra, becsukni a szemed és hallgatni a zenét. Az első számon még ébren voltam, a másodikon még éreztem a padot a könyököm alatt, a harmadikon már aludtam.

Álom, két részben

Tegnap hajnalban láttam ezt az álmot. Sajnos a vége hiányzik, mert felébredtem, mikor a tesóm Marylin Mansont bömböltetett a hifiben.

Először három embert láttam.: Egy 25 év körüli nőt, egy nála valamivel idősebb férfit és egy 11-12 év körüli fiút. Valami elől menekültek. Ez a valami ( vagy valaki) robotokat bízott meg azzal, hogy kövessék őket. Űrhajóval próbáltak egérutat nyerni...

Szomorú álom

Haza felé igyekeztem. Nem tudom hol voltam, milyen országban, de egész biztosan hazafelé tartottam. Valamiért vissza akartam fordulni, de nem tudtam. Rájöttem, hogy igazából nem is én vagyok. Mikor erre rádöbbentem, egy pillanatra külső szemlélővé váltam. A lány nagyon hasonlított rám, de nem én voltam. Az arc forma azt hiszem egyezett, de neki derékig érő hosszú haja volt két copfba fonnva. Nekem kicsi, sötétbarna szemeim vannak, neki viszont nagyok és kékek voltak. Szoknyát viselt. Olyan volt, mintha párszáz évet vissza ugrottam volna az időben. Kb. 1-2 másodpercem volt arra, hogy mindent megfigyeljek, úgyhogy pontosabb leírást nem tudok mondani... Újra eggyé váltam a lánnyal. (Olyan szinten, hogy azt hittem, én ő vagyok. Már megsem fordult a fejemben, hogy álmodok.)...

Haza értem. A ház mellett megpillantottam egy másik lányt, aki egy kavicsot rugdalt. A ruhái szakadtak, a haja kócos volt. Nagyon megijedtem amikor megláttam, ő viszont kifejezetten örült, hogy lát. Azt mondtam neki, hogy nem szabadana itt lennie. Ő csak mosolygott. Megharagudtam rá. Dühös voltam, mert sosem volt képes azt csináni amire kértem... Paták dobogását hallottam nem is olyan messziről. Karon ragadtam a lányt és bevonszoltam a hatalmas házba. Átfutottam vele a házon, és finoman kilöktem az egyik mellék ajtón. (Ez a ház tulsó felén volt.) Arra kértem, hogy figyeljen a lovasokra. Amikor belépnek a házba ő induljon el. Erre komolyan bólintott és elkezdte az utat figyelni. "Hiányozni fogsz." mondtam neki. "Te is nekem" a szemében egy könnycseppett pillantottam meg. Tudtam, hogy soha többé nem látjuk egymást...Még aznap el kellett költöznöm. - A szüleim miatt. Anyukámról semmit sem tudtam. Ő olyan ember volt, akiről az emberek nem szerettek beszélni. Mivel én csendes lány voltam, nem faggatóztam. Valahogy éreztem, hogy egyébként sem szabadna feszegetnem ezt a témát. Így csöndben maradtam.

Édesapám meghalt. Ezt a hírt hozták a lovasok. Nagyon szomorú voltam, de nem ért váratlanul. A szomszéd megyében lázadás tört ki. Apám is elindult, hogy segítsen ezt leverni. De a lázadók nagyon sokan voltak. Az első ütközetben szinte mindenki meghalt. Az egyik régi barátom már napokkal ezelőtt közölte velem a szomorú hírt. Ez olyan mély bánatot ébresztett bennem, hogy sírni sem tudtam. Azóta vártam a lovasokat. Tudtam, hogy el kell mennem, mert itt már senkim sem maradt...Nem értettem miért kellett ennek történnie. Nem bántam, hogy el kell mennem innen. Azt reméltem, hogy így majd könnyebb lesz felejteni. Miután elindultunk, még egy utolsó pillantást vetettem a gyönyörű sárga házra, ahol mindig is éltem. Nem éreztem semmit. Már nem. Egyetlen kérdés fogalmazódott meg a fejemben. "Most ki fog vigyázni szegény, kócos kis Kunigundára??"...

/Írtam: 2006, július 31./

Életem első rémálma

Ezt nagyon régen álmodtam. Körülbelül 6 éves lehettem. Már nem emlékszem mit csináltam aznap, miért voltam szomorú, esetleg vidám, de az álmot életem során még kétszer láttam, így egész jól emlékszem rá. Az a furcsa, hogy legközelebb 10 évesen találkoztam újra ezzel az álommal, aztán legközelebb 11-12 lehettem.

Az álmomban egy kislány futott keresztül, egy gyönyörű városon, a szüleivel együtt. A város elől menekültek, ami rájuk akart dőlni. Először azt hittem, hogy én vagyok a kislány akit látok, de késöbb rájöttem, hogy még csak nem is hasonlít rám. A város teljesen üres volt. Csak a kislány futott és húzta maga után a szüleit. Egy idő után nem futhattak tovább, mert egy aluljáróhoz értek. Az aluljáróban egy színes manó vigyorgott kárörvendően. Egyértelmű volt, hogy ez az egész az ő műve. A kislányt hívta. Azt mondta neki, hogy tudhatta volna, hogy előbb utóbb ez történik a városával, és hogy csak úgy tudja megmenteni a szüleit, ha lemegy hozzá. A kislány könyörgött neki, hogy ne tegye, hogy hagyja őket békén. A manó szemeiben tűz égett. A talpa alatt is tűz gyulladt. Innen előbújt egy újabb színes manó. De ez a manó nem volt gonosz. Arra kérte a nagyobb manót (akiről kiderült, hogy a kisebb apja), hagyja békén a kislányt. De a gonosz manó szóra sem méltatta. Ekkor a kismanó elindult felfelé az aluljárón. De a lépcsőből egyszerre csúszda lett ami a végtelen lángtengerbe vezetett. 

A kismanó kétségbeesetten kiabált segítségért, miközben a korlátba kapaszkodott, de alig bírta tartani magát. A kislány elindult lefelé a korlátba kapaszkodva. hogy segíthessen a kismanón, de megcsúszott és csak a kismanó lábába tudott kapaszkodni...mindketten leestek...és felébredtem.

 /Írtam valamikor 2005-ben/

Felnőttem

Azt hiszem Boginak igaza volt. Már nem vagyok gyerek. Ahogy ő fogalmazott: már ráléptél a másik útra. Napokig e körül forogtak gondolataim. Nem akartam elhinni, mert szerettem gyerek lenni, és egyetlen, utánozhatatlan Bogi magyarázata nem győzött meg. Nem az a különbség a gyerek és a felnőtt között, hogy a gyermekek határozatlanok, folyton bizonytalankodnak, a felnőttek pedig mindig tudják mit akarnak. Egy felnőtt is lehet döntésképtelen, és a kisgyerek is rászánhatja magát bármire kételkedés nélkül. A különbség valami másban áll, de nem tudom megmondani, hogy miben.

Álmodtam az éjjel 3.

...Azon az éjszakán mindent őriztek. Az összes boltot és a kisebb házakat, éléskamrákat is. Mindegyik betörés rizikós lett volna. Úgy döntöttünk kockáztatunk. Már hajnalodott, mikor besettenkedtünk a klasszicista épület kertjébe. Tudtuk, sietnünk kell. A személyzet hamarosan ébredezni fog. A betörés sikerülhetett volna, ha nincsenek a kutyák. Sarokba szorítottak minket, nem tudtunk elmenekülni. A kőkerítés túl magas volt.

Álmodtam az éjjel 2.

 …Napsütésben tértem magamhoz. Maszatos kölyökarcok hajoltak fölém. Sugdolóztak és engem bámultak. Még mindig vacogtam és az eszméletem lépten-nyomon cserben akart hagyni. A gyerekek némi tanácskozás után felhúztak a földről és intettek, hogy kövessem őket. Szédülősen eredtem a nyomukba. A macskakövekkel kirakott utcák csendesek voltak. Csak a mi sietős lépteink ütöttek némi zajt. Nem rendes városban jártunk. Mindenütt virágtengerbe borult kertek, kúriák, hatalmas házak, a földszinteken is nagy, dupla üveges ablakokkal. A kőből faragott díszítések lenyűgözőek. Én, mint egy holdkóros. Tátott szájjal szédelegtem a barokk-, reneszánsz-, klasszicista épületek és sötétzöldre mázolt kovácsoltvas lámpaoszlopok között.

Álmodtam az éjjel 1.

 Álmomban, hóviharban jártam. Beázott csizmám talpa alatt ropogott a hó. Csuklyámat mélyen a szemembe húztam, a fejemet erősen leszegtem. Kukkot sem láttam. Az sem segített, ha néha felnéztem. Mindenütt sűrű, kavargó fehér pihék. Fekete szövetkabátomat átfújta a hideg szél, ujjaim jégcsapokká váltak. Bal vállamat húzta a súlyos fagott-tok, jobb kezem zsibbadt ujjai közül szökni próbált az új fuvola. A fuvolát anyának vittem. Csak most kaptam meg Feri bácsitól, pedig már vagy egy hónapja ígérgette, hogy odaadja. És akkor anya is tud járni zenekarra.

A vagány

Tegnap Bence egyest kapott angolból. (Már megint.) Nem értem miért húzom fel magam az ilyen híreken. Elvégre nem jelent újdonságot és minden alkalommal tudom, hogy nem ez volt az utolsó eset. Nem is zavarna, ha mondjuk, csak angolból lenne gyenge. De ő minden tantárggyal hadi lábon áll… Rosszul fogalmazok. Nem hadakozik a tananyaggal. Nemes egyszerűséggel megadja magát. Harc nélkül. Mert ez sokkal egyszerűbb.