Telt, múlt az idő, és én egyre jobban megkedveltem a kalózéletet. Igaz, hogy a legénység, nyers volt és durva, de valahol hasonlítottak a gyerekekre. Főleg esténként, mikor történeteket meséltünk. Csillogó szemmel hallgatták, az elképesztő, kalandos meséket. És ha itt-ott túloztak is ezek a sztorik, a tátott szájú legények az utolsó szóig elhitték. MégDaniel is. A furmányos, ámde iszákos, hirtelen haragú kapitány a szívemhez nőtt. Bármennyire züllött is volt, nagyon kedveltem. Persze legjobb barátom továbbra is Jeff maradt, de Fredet is nagyon megkedveltem. A suhanc egyik pillanatról a másikra felnőtt. Hamarosan kitűnő kardforgató vált belőle és célozni is megtanult. A matrózkodás is remekül ment neki. És mindezek mellett becsületes maradt. Már amennyire becsületes lehet egy kalóz.
A tengeren grasszálva hamarost egy konvojra bukkantunk. A hajócsoportot tisztes távolból követtük. Vártuk, hogy az egyik hajó leszakadjon. Ez pár napon belül meg is történt. Amint a vitorlás magára maradt, lecsaptunk. A hajó kapitánya egy fiatal piperkőc volt. Nem sok csatát látott ez idáig, így harc nélkül megadta magát. Újabb könnyű zsákmány.
A hajót kiürítettük, majd leküldtük a tenger fenekére. A legénység, az utolsó emberig beállt haramiának. Az egyetlen kemény dió, a fiatal kapitány volt. Az ifjú sokkal több bátorságot mutatott, mint amennyit kinéztem az öltözködési stílusából. Hát igen. Milyen igaz, hogy nem a ruha teszi az embert…
Daniel rendkívül elégedett volt a zsákmánnyal. De, mint minden kapzsi kalóznak, neki is az járt a fejében, hogy miként juthatna még több kincshez. A megoldás kézenfekvő volt. Meg kell tudni, hogy merre tart a konvoj, elé vágni, és egyesével kifosztani a szerencsétleneket. Ez nem is olyan nehéz. Feltéve, ha a fogságba ejtett kapitány hajlandó elárulni, hogy hova mennek társai. De, mint már említettem a legényt keményfából faragták. Csak állt, dacosan felszegett állal a kapitány előtt, és nem volt hajlandó megszólalni. Pár percnyi huzakodás után Daniel bezáratta a hajófenékbe, és megtiltotta, hogy bárki is a közelébe menjen. A parancsot teljesítettük.
Másfél nap múlva a kapitány felhozatta a foglyot a fedélzetre. Azt remélte, hogy a kiéheztetett piperkőc, majd énekelni fog neki, mint egy dalos pacsirta. Nem ez történt. Az ifjú hős rendíthetetlenül állt és nem szólt egy szót sem. Daniel iszonyú haragra gerjedt. Persze az idegen fogoly előtt meg akarta őrizni méltóságát, így nem kezdett el dühöngeni. Rosszabb történt. Ördögi tűz gyúlt a szemében és megjelent a képén az a sátáni vigyor, amitől mindig a hideg futkározott a hátamon. Brutális kínzásoknak vetette alá a fiút, de az nem tört meg. Továbbra is bőszen védelmezte titkát. Nagyon csodáltam kitartásáért (Danielt, pedig gyűlöltem a kegyetlenségéért).
Sokszor lelopództam a fiúhoz a hajófenékbe, hogy meggyógyítsam, megetessem, és főként, hogy megismerhessem. Andrewnak hívták, aki a változatosság kedvéért, nem egy kereskedő, felesége, lánya, vagy szolgálója, hanem fia volt. Sírva mondta el, hogy a családja a konvojt vezető hajón van, és ezért nem akarja elárulni, hogy merre tartanak. Én megértettem és tiszta szívből sajnáltam a fiút. Nem próbáltam vigasztalni, hiszen a helyzetében nincs semmi jó. Szomorú napjait, próbáltam élvezetesebbé tenni, például vidám történetekkel, vagy elmélyült beszélgetésekkel. Andrew, rendkívül okos volt, de a gyakorlati dolgokhoz egyáltalán nem értett. Ha én lettem volna az apja, akkor eszembe sem jutott volna, egy hajó élére állítani. De mivel én csak egy barátja voltam, kapitánnyá lett és kelepcébe esett.
Igaz, hogy Andrew elképesztő kitartásról tett tanúbizonyságot, de tudtam, hogy ezt a vallatást nem húzhatja a végtelenségig. Daniel napról-napra vérszomjasabbá vált és éreztem, hogy ha hamarosan nem történik valami, akkor meg fogja ölni a fiút. Ennek elkerülése végett mindig a kapitányi fülke körül ólálkodtam, hátha így kipuhatolhatom Daniel következő lépését. Egyik este fültanújává váltam dühkitörésének. Az éppen őrségben álló matrózzal üvöltözött, méghozzá olyasmiket, hogy ha az illető nem kapja össze magát, akkor Andrew helyett, őt fogja holnap áthúzatni a hajó alatt. „Hát itt a vége” gondoltam. És elosontam újdonsült barátom „lakóhelye” felé, hogy ha másképp nem megy, könyörögjek neki, mondja el merre tart, azaz átkozott konvoj.
Már vagy félórája faggattam, de a makacs legény egy szót sem volt hajlandó kinyögni.
- Miért nem hagysz végre békén? – fakadt ki végül az elkeseredett ifjú, mikor tízmilliomodik szóbeli támadásomat küldtem felé. Igaz, hogy rendkívül kitartó volt, de azért az én makacsságom sem kutya – Ha nekik nem mondtam el, neked sem fogom!
- De én a barátod vagyok, ők meg nem – szájaltam – Én csak a javadat akarom… - replikáztam. És majdnem őszinte voltam. Elvégre amint megtudtam volna az úti célt, rögtön rohantam volna Danielhez. Semmi értelme nem lett volna előtte titkolózni. Egyrészt, szinte biztos voltam benne, hogy tudja, hol töltöm a szabadidőm nagy részét. És csak azért nem szól egy szót sem, mert abban reménykedik, ha az ő módszerei kudarcot vallanak, én ki tudom szedni a fiúból a szükséges információkat. Másrészt sokra mentünk volna vele, ha nekem elárulja az útvonalat és nem adom tovább.
- Komolyan mondom, te rosszabb vagy, mint az a sok kínzás – mondta félig sírva, félig mosolyogva.
- Andrew, nem érted? – siránkoztam – ha nem mondod el, holnap meghalsz – ezen a fogoly kicsit elgondolkodott. Végül így szólt:
- Akkor meghalok
- Te tiszta hülye vagy – csóváltam a fejem.
- Hogy beszélsz! – ripakodott rám.
- Úgy ahogy szoktam – feleltem gúnyosan – gondolj bele. Egy kalózhajón vagyunk, és sokkal durvább dolgokat is szoktam mondani, mint hogy hülye – erre nem felelt semmit.
- Figyelj! – fordultam felé – ha utolérjük a konvojt, majd én vigyázok a családodra.
- Bárcsak ilyen egyszerű lenne – sóhajtotta.
- Ez tényleg ilyen egyszerű – bizonygattam. És valóban ilyen egyszerűnek láttam.
- Egyáltalán nem – ellenkezett a reményvesztett – apám soha nem adná meg magát harc nélkül. Ő bátrabb, mint én…
- Ugyan – mosolyogtam rá – nálad bátrabb embert nem láttam.
- Még, hogy én bátor! – nevetett keserűen – egy kardcsapás nélkül feladtam a hajóm.
- És ez sokkal bátrabb volt, mint hagyni, hogy az embereid odavesszenek. Tudod, sokszor, nehezebb élni, mint meghalni… Én majd vigyázok rájuk a csatában.
- Te csak egy lány vagy, ráadásul egyszerű matróz – legyintett lemondóan. Csúnyán néztem rá.
- Aki jobban vív, mint bárki ezen a hajón.
- Nem kell túloznod. Elhiszem, hogy szívesen segítenél – nem válaszoltam - De gondolj bele. Egyetlen matróz ugyan milyen hatással lehetne egy csata kimenetelére. Ráadásul lány vagy. Fizikailag jóval gyengébb a harcedzett férfiaknál. És valószínűleg egy tizenöt éves kamaszlány véleményére egyébként se adnak.
Felhúzott lábbal ücsörögtem mellette és néztem a sötét, penészes falat. Azt, hittem, hogy Andrew más, mint a többiek. Hogy egy kicsit olyan, mint Géb. Volt pár pillanat, amikor tényleg azt hittem, hogy ő az. De tévedtem. Neki, csak egy lány vagyok. Egy buta kis csitri. „Nála még Daniel is jobb. Ő sosem gondolta így. Még a kikötőben sem, amikor nem akart felengedni a hajóra. Végül is, mikor lelepleződött az álcám, nem bánt velem másképpen. Akkor is én maradtam a legjobb matróza. És bízik bennem. Sőt, meghallgatja az ötleteimet. Andrewhoz, pedig minden áldott nap lejártam, és mégsem lát, mást, mint, hogy egy lány vagyok. Szép." Felálltam és elindultam a kijárat felé.
- Gondold meg amit, mondtam – kértem még utoljára, még mielőtt elhagytam a hajófeneket.
Másnap reggel fellökődték a foglyot a fedélzetre. Már minden elő volt készítve ahhoz, hogy áthúzzák a hajó alatt. Amibe valószínűleg belehal.
Andrew, ugyanazzal a dacos, szenvtelen arccal állt a kapitány előtt, mint már számtalanszor. Nem volt hajlandó beszélni. Daniel nem bánta. A kegyetlenkedésen kívül más már nem érdekelte.
Míg a hajókorláthoz vezették a szerencsétlen fiút, én már elsirattam magamban egy kedves barátot. Andrew egy mozdulat, egy szó nélkül tűrte, hogy odarögzítsék a csigán himbálózó kötélhez. „Sokkal nehezebb élni, mint meghalni” még egyszer, utoljára a szemébe néztem. Csak a saját tükörképemet láttam benne. A fiatal, megtört, koszos, szakadtruhás ember hátat fordított nekem és lebámult a mélységes kék tengerbe. Hátratántorodott és hangosan, érthetően kimondta a rég áhított kikötő nevét. "Miért éppen Jamaica? Nem fér a fejembe" Aztán zihálva a földre esett. Nem tudott szembenézni a halállal. A legénység döbbenten bámulta a padlón támaszkodó fiút.
- Hálás köszönet az információért – mosolygott Daniel – Jól van fiúk, folytassátok! – Andrew és én döbbenten kaptuk fel a fejünket. A matrózok őrjöngtek örömükben.
- DANIEL – üvöltöttem – EZT NEM TEHETED.
- Daniel kapitány – javított ki – és igenis megtehetem.
- Feltéve, ha hagyom – vicsorogtam – AZONNAL HAGYJÁTOK ABBA – kiáltottam fenyegetően. Parancsomra, mindenki mozdulatlanná dermedt.
- Nem engedem, hogy megöld a barátomat – jelentettem ki halkan, de határozottan.
- Egyelőre én vagyok a kapitány – fenyegetőzött Daniel, karddal a kezében.
- Nem érdekel – húztam én is elő a kardom – Nem hagyom, hogy tovább kegyetlenkedj – a kapitány nekem esett. Azt hitte, egyetlen vágással elhallgattathat. Tévedett. Támadását, könnyedén hárítottam.
- Tudod, hogy úgy is én győznék – suttogtam szomorúan – Nem akarlak megszégyeníteni a legénységed előtt – folytattam olyan halkan, hogy csak ő hallja. Erre egy szó nélkül elhajította a kardját és előkapta a pisztolyát. „Ennyit a könnyed meggyőzésről” gondoltam savanyúan, miközben Salnamhalt szólítottam. Meg akartam menteni Andrewt, „bármi áron” .Egy pillanatig, csak meredtünk egymásra könyörtelenül „tényleg bármi áron?” kérdeztem magamtól „Megölnék egy barátot, csak hogy megmenthessek egy másikat? NEM” és hagytam, hogy a varázslat elillanjon. Leengedtem a kardom. „Lőjön, ha tényleg ezt akarja. De én nem bántom azt, akit szeretek… Legrosszabb esetben, felébredek” de a kapitány nem lőtt. Leeresztett pisztollyal, mosolyogva állt előttem.
- Sosem tudnálak lelőni – nevette – legyen, ahogy akarod. OLDOZZÁTOK EL! – kiáltotta az embereinek. Én gondolkodás nélkül Daniel karjaiba ugrottam.
- Ejnye, kismatróz – dünnyögte zavartan, miközben eltartott magától – nem kell úgy elérzékenyülni – azzal összeborzolta a hajamat és odébb sétált. Én csak vigyorogva néztem.
/2006, ősz/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése