Körben, három asztalnál

Tagadhatatlanul izgalmas, és érdekes hétvégém volt. Erősen bánhatnám, ha nem küldtem volna be a Vígszínház pályázatára azt a jelenetet. Jó, hogy Anya rágta miatta a fülemet, mert nélküle, még a pályázatról sem hallottam volna, és mit hagytam volna ki! Workshop Kovács Krisztinával, Deres Péterrel, és jó pár hasonszőrű, kreatív és nagyon tehetséges fiatallal. Olyan jókat írtak, hogy pénteken szinte végig paráztam: mit keresek én itt a csóri kis jelenetemmel, hiszen se íze, se bűze. A dramaturgok viszont úgy gondolták, hogy nekem is ott a helyem, és nyugodtan le lehet nagyképűzni, de erre tényleg büszke vagyok. Úgy, ahogy mindegyikünké, az én jelenetemet is felolvasták, és szétboncolták, kielemezték. Kiderült, hogy életszerű, hiteles párbeszédeket, és figurákat írok, de nem készítem elő a csúcsjelenetet. Legalább van min dolgoznom, át is fogom firkálni a jelenetemet.

Jó volt a Pesti Színházban ücsörögni, pogácsát csemegézni, az ötletelést hallgatni, és beszállni az elemzésbe. Pénteken még nagyon családias számban jelentünk meg, de szombat délelőtt, dél körül mindenki befutott. Három kerek asztalt raktunk körbe székekkel, és a kör egyre bővült. Míg mi egymás írását boncolgattuk, a színházban dübörgött az élet, néha szó szerint. Pakolás, ragasztás, nyikorgás, fúrás faragás, kasszacsilingelés a büfében, hangos, jóízű röhögések, és a hangosbemondó, ami félbe is szakít egy-egy felolvasandó jelentet: A Valencia-rejtély szereplőit kérjük a színpadra.

Dél után a jeleneteinkből született installáció is terítékre került. Kíváncsian kucorodtunk be a nézőtérre, hogy megnézzük a próbát. Gőzöm sem volt, hogy mit várjak, de így is meglepődtem. Szórakoztató, elgondolkodtató vegyes-felvágott születésének lehettem a tanúja. Forgács Péter még háromnegyed ötkor is osztogatta az újabb és újabb instrukciókat. Ekkor osontam ki az előtérbe, mert Brigi már megérkezett, és Gábor is bármelyik pillanatban befuthatott. Hárman néztük meg az újonnan született darabot, amin rengeteget kacagtunk, és nekem, így, mikor már rég véget ért a pályázat, rengeteg ötlet szállta meg az agyam, hogy mit írhattam volna. Ott, a Pestiben, a kabátomat húzva, a csoportfotózás után, mikor azt mondtam nagy lelkesen Briginek és Gábornak: "Eszenyi egy tündérbogár", akkor jöttem rá, hogy Nekem tényleg itt van dolgom, és itt vannak álmaim...

Toronyba zárt kísértet

Új novella, csak úgy. Jó olvasást hozzá :O)

Sofia elszántan markolta az autó kormányát, és kétkedve bámulta a málló vakolatú, kétszintes házat. Gyerekként sokat járt ide, de az felfoghatatlanul régen volt. Annyi minden történt. A költözés, a pszichológus… az egyetem és Tom… a kicsi, a válás… Nem! Nem szabad visszanéznem. Nem? Akkor mit keresek itt? Még néhány percig némán ült cikázó gondolatai társaságában, majd nagy nehezen elengedte a kormányt, kikászálódott a kocsiból, és tétován megindult a kék ablakos ház felé.

Nagybátyjáék - vagy, ahogy ő hívta: a régi család - kicsattanó örömmel fogadták, szinte körülrajongták, és vígan mesélték a helyi pletykákat. Sofia szívesen hallgatta az érdektelen történeteket, mert segítettek elterelni a figyelmét, de hiába utazott több mint négyszáz kilométert, Tom árnyékától itt sem szabadulhatott. Mindig, mikor már pont sikerült volna kiverni a fejéből, csak egy percre, valaki halk hangon a sajnálatát fejezte ki. Az első "Részvétem"-nél csupán lezsibbadt, az ötödiknél már a fogát csikorgatta, a hetedik után pedig nem vágyott másra, mint hogy végre békén hagyják, és ledőlhessen aludni.

Mikor néhány hosszú, keservesen mosolygós óra után magára maradt a vendégszobában, fáradtan rogyott le a virágmintás ágy szélére. Sosem szerettem a virágokat - gondolta, miközben rádőlt a túlságosan nagy, és lehetetlenül puha párnára. Juraj bácsi tényleg mindent megtett, hogy jól érezze magát, hiába. A kedves, szinte mindig mosolygó bácsi fele annyira sem ismerte a felnőtt Sofiát, mint a kislányt, aki régen annyit téblábolt körülötte. Jagoda néni pedig kislányként sem találta el soha az ízlését. Sofia biztosra vette, hogy a virágmintás ágyneműt neki köszönheti. A kislány, aki valaha volt, duzzogva vonult volna Juraj bácsi szobájába, hogy bepanaszolja nagynénjét, aki virágos merényletet követett el ellene, de a felnőtt már nem tudott bosszankodni miatta. Talán, ha Tom mellette marad - nem az új, keserű arcú, hanem a régi, életvidám, néha gyermeteg Tom -, akkor képes lett volna egy picit mosolyogni a dolgon, de egyedül nem. Aludni - ennyire vágyott most. Ledobálta magáról ruháit, és bebújt a rikító takaró alá.

Helyzetjelentés

A szemeszter már nagyban tart, de péntekenként nincs órám, szóval happy. Ráadásként ma mehetek a Pesti Színházba workshopra, így még inkább vidulok. Már nagyon várom, és hihetetlenül kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz.

Bencét megköszöntöttem, és úgy láttam, örült az ajándékának.

Most minden rózsaszín és napfényes (a brutál izomlázamat leszámítva), aztán holnaptól kicsit besűrűsödnek a dolgok. Workshop és idegenvezető-képzés egyszerre. (Mázli: legalább a két program egy városban lesz, talán át tudok majd ugrani egyikről a másikra.) Azt hiszem, most nem ártana, ha lenne egy klónom, vagy kettő, és akkor az egyik pihizhetne :O) Na, jó, eggyel is beérném.

Az biztos, hogy unatkozni nem fogok mostanában.

Vígszínház forever

Jóember-találkozó a Vígszínház igazgatói irodájában

-A vasárnapi VÍGNAPON meghirdetjük "Jóembert keresünk" felhívásunkat, melyben várjuk azoknak a jóembereknek a jelentkezését, akik szívesen támogatnának nehéz anyagi körülmények között élő, színházszerető embereket. Legyél Te is jóember: ajándékozz meg egy felejthetetlen élménnyel másokat, vásárolj egy támogató-jegyet, és ezzel valóra váltasz régi álmokat. Mi segítünk, hogy támogatásod célba érjen. A vígnapi első jóembereket Eszenyi Enikő szeretettel várja a VÍGNAP végén az irodájában.-


http://vigszinhaz.hu/2012/09/15/joember-leszek/

Elkezdődött

2012. 09. 10. Őstörténet 1. előadás

A terem zsong, ismerős arc zéró. Már most unom, pedig még el sem kezdődött, bár lehet, hogy szimplán kómás vagyok még a buszozástól. Ja, igen, buszozok vagy vonat pótló buszozok, ugyanis passzoltam a koleszt. Idéntől Gáborral lakom, ami tök jó, meg édeni, meg happy, de buszozni kell, ami viszont kellemetlenül álmosít.

Hát most itt ülök, várom, hogy kiokítsanak őstörténetből, és közben totál nyomottnak érzem magam.

Tíz óra, hét perc, és még mindig semmi, a késők örömére. Egy srác pont most zuttyant le mögém. Enyhén liheg, valószínűleg loholt. Megérte...

Még ketten érkeznek. Közeledő professzorok száma: zéró. Mivel meg sem próbálják lekötni a figyelmemet egyre határozottabban érzem, hogy pisilnem kell: szívás, ráadásul szomjas is vagyok, és igen, ez itt a hétfő délelőtti ostoba panaszáradat. Tök haszontalan, de muszáj irkálnom, mert ha nem tenném, nyomban elaludnék.

Tíz tizenkettő. Még mindig semmi. Egy srác nagyban nyomul a mellette ülő, feltűzött hajú csajra. "Ja, jogot is hallgattam, az annyira nem volt vicces..." - kérkedik a fiú. Édesek. A lány komoly arccal bólogat. Tuti, elsősök, ahogy a teremben szinte mindenki. Én a minoros, valahogy mindig kuszán veszem fel a tárgyakat. Asszem visszafelé haladok. A későbbi korokat már majdnem fullra kilőttem.

Még mindig unom a banánt, de hirtelen tádám! A tanár belép a terembe, és már beszél is. "Irodalomjegyzék..." Most tudatosodik, ha bekapcsolja a vetítőt, vagy ír a táblára, hát abból én csak hangyakakit fogok látni. Túl hátra ültem. Azt az időt, amit firkálásra pazaroltam, akár egy jó hely keresésével is tölthettem volna. Ez van: teljesen lökött süti vagyok. Ez a félév is jól kezdődik.

Felnőttek, és játszanak

"A Szent István körúton sok minden megtörtént már, csak azt ne gondold, hogy itt mindenki színházba jár" - szól a dal, igazul, pedig lehet, hogy jó lenne, ha néha mindenki járna színházba, pláne a Szent István körúton.

Tegnap én is ott voltam a Magyar Dal Napján a Vígben. Mint mindig, most is valami varázslatot láttam. Eszenyi Enikő, Fesztbaum Béla és a többiek... tudnak valamit. Valami titkot, ami szebbé teszi a világot, de ezt igazából nem lehet elmondani vagy leírni. Ezt látni, hallani, érezni kell. Ott kell ülni a nézőtéren, és hagyni, hogy elbódítsanak ezek a csupa lélek emberek. Mert amikor ők állnak a színpadra, akkor mindig valami csoda történik. Amit-, ahogy játszanak, énekelnek, az nekünk szól. Számomra feledhetetlen minden előadás, amit színházban látok. A tegnap este is ilyen volt, de azt az érzést képtelen vagyok átadni, amit ott kaptam, pedig nagyon a fejemben van még ahogy Kern András a hajába túr, vagy a levegőbe rúg, miközben énekel. Börcsök Enikő, ahogy szédítő tangóra invitál, ahogy Hernádi Judit játszik, Hegyi Barbara, amint odaböki a szám végére: c'est la vie, Fesztbaum Béla, ahogy vígan csépeli a zongorát - "éjjel billentyű, nappal töpörtyű"-, Heilig Gábor, ahogy bólint az első sorra: Hé' hatvannyolc, vagy mikor épp bizonytalan bluesra gyújt Kern Andrással. Zorán, akit mindig öröm hallgatni, és elszontyolodok, mikor eltűnik a függöny mögött. Kútvölgyi Erzsébet, aki annyi érzést visz az éneklésbe, hogy minden más lényegtelenné zsugorodik. A szám végén pedig felenged, és szívmelengetőn elmosolyodik.

És persze ott vannak a zenészek, akik szelíden a háttérben pezsgetik műsort, nem is akárhogyan. Ők nem állnak ki a színpad közepére, és mégis pótolhatatlanok, pont mint Dusán, pedig ő színpadra sem lép. De mégis fontos tagja a csapatnak, talán az egyik legfontosabb. Drága Dusán, ha nem írna dalszövegeket szegényebb lenne a világ. Imádom minden sorát.

Mindegyikük utánozhatatlan.

Érdemes benézni a Vígbe, mert ők mindig valami olyat adnak, amitől szebbnek, jobbnak látom a világot. És örömmel adják a művészetüket, ami még mesésebbé teszi az egészet. Ez a színház tényleg Víg. Senki se álljon ellen a kísértésnek, ha lehetősége adódik megnézni egy előadást. Nélkülük szürkébb lenne egész Budapest.

Egy kissé groteszk beszélgetés befejezése

- Te és a haverjaid büdös nácik vagytok. Remélem, tudsz róla - vágtam a fejéhez felháborodottan.
- Nem vagyunk büdösek - felelte a srác szemrebbenés nélkül. Na, itt adtam fel.