Kalózok társasága 4.

Kikötöttünk. Egy szép gazdag város. Tényleg gyönyörű volt. Még a kikötő is, ahol általában a söpredék gyűlik össze. (Mint például kalózok) A legénység persze szétszéledt, hogy elverje a pénzét az utolsó fityingig. Én a mulatozás helyett battyoghattam fel a hegyoldalba épített kúriához, hogy átadjam a levelet a kereskedőnek.

Kalózok társasága 3.

Az „idilli” társalgást orkánnak is beillő üvöltözés zavarta meg.- Mi a fene? - kérdeztem döbbenten.

- Hát, hogy nem vihar, az, biztos – csikorogta Daniel. A feje veszélyesen lilulni kezdett. Ha addig még nem is tört ki a vihar, hát most már lehetett rá számítani. A hurrikán, ami közeledett Daniel Artful névre hallgatott.

Kalózok társasága 2.

Újabb rajtaütés, újabb zsákmány. Egy kereskedő hajót támadtunk meg és foglaltunk el sikeresen. Bátor (vagy inkább botor) emberek voltak. Nem álltak ölbetett kézzel és nézték, ahogy elrámoljuk az összes kincset. Szembeszálltak velünk. Ahhoz képest, hogy az ellenfeleink egyszerű tengerészek és kereskedők voltak, rendkívül vitézül küzdöttek.

Kalózok társasága 1.

Tortuga szigetének kikötőjében ücsörögtem. Körülöttem hatalmas nyüzsgés. Emberek jöttek, mentek, rohangáltak, cammogtak. Egyeseknek feltehetően sürgős dolguk volt, mások csak ténferegtek. Senki sem vett rólam tudomást. Engem sem érdekeltek különösebben a lótó-futó alakok. Minden figyelmemet egy indulásra kész vitorlás kötötte le. Gyönyörű hajó. Majdnem olyan szép, mint a miénk.

Zela 5.

Másnap továbbmentünk. Éjszakánként szegény kunyhóknál kopogtattunk, a szállásért cserébe meséltünk és gyógyítottunk. Szép lassan megérkeztünk a hegy lábához, amiről Zela beszélt. Hatalmas volt. A csúcsát elnyelték a felhők.

- Hát itt volnánk – jelentette ki büszkén a macskaszemű – Ennek a hegynek a gyomrában alszanak a sárkányok.

Zela 4.

Az éjszakák egyre hidegebbek lettek. Mindannyian tudtuk, hogy ma este tető kell a fejünk fölé. Az erdő szélén toporogtunk. Nem tudtuk mit tegyünk. Ki merészkedjünk az emberek közé, vagy próbáljuk átvészelni az éjszakát a rengetegben.

Zela 3.

- Zela, nem tudnád meggyógyítani? - kérdeztem kis barátomtól

- Azt sem tudom, hogy előzőleg hogyan csináltam. Nem hiszem, hogy segíthetek – mondta bizonytalanul.

- Ugyan – intettem - ne legyél ilyen kishitű. Egyszerűen fogd meg a kezét – biztattam

- Hát jó – vonta meg a vállát. Letérdelt az eszméletlen fickó mellé és megragadta a karját… Nem történt semmi. Zela eresztette a vérmocskos végtagot és hátrébb csúszott a fűben

Zela 2.

Zela a tölgyfa alatt szunyókált, míg Salnamhal a harmatos, mélyzöld füvet rágcsálta.

         - Szép, jó reggelt – köszöntött az agancsos egykedvűen.
         - Inkább jó éjszakát.
         - Ahogy gondolod – mondta Sal miközben egy zamatos fűcsomót őrölt a fogai között.
         – Mindenesetre itt hétágra süt a nap
         - Inkább nyolc – vitatkoztam, csakhogy véletlenül se értsünk egyet. Valóban rettentően meleg volt. Éppen, mint a valóságban. (Valószínűleg már lerúgtam magamról a lehelet vékony takarót.)
         - Most már indulhatunk?- érdeklődtem izgatottan.

Zela 1.

               Visszatértem a zsebkendőnyi álomvilágba, ahol Zelát tartottam fogva. Amikor megérkeztem, éppen Salnamhallal beszélgetett. Ezen kicsit meglepődtem, mert Sal rajtam kívül, nem igazán szokott emberekkel kommunikálni. Mindenesetre elmosolyodtam. Örültem, hogy Zela nem szökött meg és, hogy láthatólag jól érezte magát. Kényelmesen elindultam a tölgyfa felé, ami alatt ücsörögtek. A levegőben friss, édes illat terjengett. Valószínűleg nemrég eshetett az eső.

A törődött oroszlán

Egy jó ember, aki valahol eltévedt. Akinek Bence, mintha a kicsinyített mása lenne. Az apám. Ritkán beszélgetünk. Ha próbálkozunk is, soha nem sül ki belőle semmi jó. Vagy én sértem meg őt az őszinteségemmel, vagy ő tipor a lelkembe a humorával. Bencével van egy hobbijuk: rajtam röhögni. Nem rosszindulatból, egyszerűen szerintük a világ legnagyobb viccei velem történtek. És ahányszor csak lehetőség adódik, felemlegetik az összes kínos, fájdalmas történetet velem kapcsolatban. Utána és közben pedig idiótán hiéna -kacarásznak.

A varázsló

Az álomvilágban egy tudóssal találkoztam aki a varázslást kutatta. Arra kért, hogy segítsek neki felépíteni egy gyönyörű, békés világot. Gondoltam, miért is ne. Elvégre azért vagyok itt, hogy segítsek. Megkérdeztem tőle, hogy mégis hol és hogyan gondolja. Azt hittem, ez egy kedves, békés kaland lesz. Tévedtem.

A lángoló város

Egy város közepén álltam, ahol teljes volt a káosz. Emberek rohangáltak fejvesztve az utcán, gyerekek sírtak a kapualjakban. Nem értettem mitől van mindenki így kétségbeesve. Mielőtt megkérdezhettem volna valakitől, hirtelen eltűnt a nap és hatalmas sárkányok tűntek föl a város felett. Most már előttem is világos volt a riadalom oka. Tudtam, hogy el kellene bújnom, elrohannom, vagy egyszerűen eltűnnöm a főtérről. De a lábaim földbe gyökereztek, az ijedségtől mozdulni sem bírtam. Csak bámultam a hatalmas szörnyetegeket, amik az égen kőröztek.

A zene világa

            Csütörtökön lelkinap volt az iskolában. Katolikus isklába járok, évente egyszer-kétszer minidig van. Ilyenkor nincs tanítás. Helyette egy-egy pap szokott előadást tartani 8.30-9.15 -ig és 10.30-11.15 -ig. A két előadás között úgynevezett "kiscsoportos foglalkozásokon" kell résztvenni. Az idén zenemeditációra mentem. A feladat egyszerű volt. Csendben kellett maradni, ledőlni a padra, becsukni a szemed és hallgatni a zenét. Az első számon még ébren voltam, a másodikon még éreztem a padot a könyököm alatt, a harmadikon már aludtam.

Álom, két részben

Tegnap hajnalban láttam ezt az álmot. Sajnos a vége hiányzik, mert felébredtem, mikor a tesóm Marylin Mansont bömböltetett a hifiben.

Először három embert láttam.: Egy 25 év körüli nőt, egy nála valamivel idősebb férfit és egy 11-12 év körüli fiút. Valami elől menekültek. Ez a valami ( vagy valaki) robotokat bízott meg azzal, hogy kövessék őket. Űrhajóval próbáltak egérutat nyerni...

Szomorú álom

Haza felé igyekeztem. Nem tudom hol voltam, milyen országban, de egész biztosan hazafelé tartottam. Valamiért vissza akartam fordulni, de nem tudtam. Rájöttem, hogy igazából nem is én vagyok. Mikor erre rádöbbentem, egy pillanatra külső szemlélővé váltam. A lány nagyon hasonlított rám, de nem én voltam. Az arc forma azt hiszem egyezett, de neki derékig érő hosszú haja volt két copfba fonnva. Nekem kicsi, sötétbarna szemeim vannak, neki viszont nagyok és kékek voltak. Szoknyát viselt. Olyan volt, mintha párszáz évet vissza ugrottam volna az időben. Kb. 1-2 másodpercem volt arra, hogy mindent megfigyeljek, úgyhogy pontosabb leírást nem tudok mondani... Újra eggyé váltam a lánnyal. (Olyan szinten, hogy azt hittem, én ő vagyok. Már megsem fordult a fejemben, hogy álmodok.)...

Haza értem. A ház mellett megpillantottam egy másik lányt, aki egy kavicsot rugdalt. A ruhái szakadtak, a haja kócos volt. Nagyon megijedtem amikor megláttam, ő viszont kifejezetten örült, hogy lát. Azt mondtam neki, hogy nem szabadana itt lennie. Ő csak mosolygott. Megharagudtam rá. Dühös voltam, mert sosem volt képes azt csináni amire kértem... Paták dobogását hallottam nem is olyan messziről. Karon ragadtam a lányt és bevonszoltam a hatalmas házba. Átfutottam vele a házon, és finoman kilöktem az egyik mellék ajtón. (Ez a ház tulsó felén volt.) Arra kértem, hogy figyeljen a lovasokra. Amikor belépnek a házba ő induljon el. Erre komolyan bólintott és elkezdte az utat figyelni. "Hiányozni fogsz." mondtam neki. "Te is nekem" a szemében egy könnycseppett pillantottam meg. Tudtam, hogy soha többé nem látjuk egymást...Még aznap el kellett költöznöm. - A szüleim miatt. Anyukámról semmit sem tudtam. Ő olyan ember volt, akiről az emberek nem szerettek beszélni. Mivel én csendes lány voltam, nem faggatóztam. Valahogy éreztem, hogy egyébként sem szabadna feszegetnem ezt a témát. Így csöndben maradtam.

Édesapám meghalt. Ezt a hírt hozták a lovasok. Nagyon szomorú voltam, de nem ért váratlanul. A szomszéd megyében lázadás tört ki. Apám is elindult, hogy segítsen ezt leverni. De a lázadók nagyon sokan voltak. Az első ütközetben szinte mindenki meghalt. Az egyik régi barátom már napokkal ezelőtt közölte velem a szomorú hírt. Ez olyan mély bánatot ébresztett bennem, hogy sírni sem tudtam. Azóta vártam a lovasokat. Tudtam, hogy el kell mennem, mert itt már senkim sem maradt...Nem értettem miért kellett ennek történnie. Nem bántam, hogy el kell mennem innen. Azt reméltem, hogy így majd könnyebb lesz felejteni. Miután elindultunk, még egy utolsó pillantást vetettem a gyönyörű sárga házra, ahol mindig is éltem. Nem éreztem semmit. Már nem. Egyetlen kérdés fogalmazódott meg a fejemben. "Most ki fog vigyázni szegény, kócos kis Kunigundára??"...

/Írtam: 2006, július 31./

Életem első rémálma

Ezt nagyon régen álmodtam. Körülbelül 6 éves lehettem. Már nem emlékszem mit csináltam aznap, miért voltam szomorú, esetleg vidám, de az álmot életem során még kétszer láttam, így egész jól emlékszem rá. Az a furcsa, hogy legközelebb 10 évesen találkoztam újra ezzel az álommal, aztán legközelebb 11-12 lehettem.

Az álmomban egy kislány futott keresztül, egy gyönyörű városon, a szüleivel együtt. A város elől menekültek, ami rájuk akart dőlni. Először azt hittem, hogy én vagyok a kislány akit látok, de késöbb rájöttem, hogy még csak nem is hasonlít rám. A város teljesen üres volt. Csak a kislány futott és húzta maga után a szüleit. Egy idő után nem futhattak tovább, mert egy aluljáróhoz értek. Az aluljáróban egy színes manó vigyorgott kárörvendően. Egyértelmű volt, hogy ez az egész az ő műve. A kislányt hívta. Azt mondta neki, hogy tudhatta volna, hogy előbb utóbb ez történik a városával, és hogy csak úgy tudja megmenteni a szüleit, ha lemegy hozzá. A kislány könyörgött neki, hogy ne tegye, hogy hagyja őket békén. A manó szemeiben tűz égett. A talpa alatt is tűz gyulladt. Innen előbújt egy újabb színes manó. De ez a manó nem volt gonosz. Arra kérte a nagyobb manót (akiről kiderült, hogy a kisebb apja), hagyja békén a kislányt. De a gonosz manó szóra sem méltatta. Ekkor a kismanó elindult felfelé az aluljárón. De a lépcsőből egyszerre csúszda lett ami a végtelen lángtengerbe vezetett. 

A kismanó kétségbeesetten kiabált segítségért, miközben a korlátba kapaszkodott, de alig bírta tartani magát. A kislány elindult lefelé a korlátba kapaszkodva. hogy segíthessen a kismanón, de megcsúszott és csak a kismanó lábába tudott kapaszkodni...mindketten leestek...és felébredtem.

 /Írtam valamikor 2005-ben/

Felnőttem

Azt hiszem Boginak igaza volt. Már nem vagyok gyerek. Ahogy ő fogalmazott: már ráléptél a másik útra. Napokig e körül forogtak gondolataim. Nem akartam elhinni, mert szerettem gyerek lenni, és egyetlen, utánozhatatlan Bogi magyarázata nem győzött meg. Nem az a különbség a gyerek és a felnőtt között, hogy a gyermekek határozatlanok, folyton bizonytalankodnak, a felnőttek pedig mindig tudják mit akarnak. Egy felnőtt is lehet döntésképtelen, és a kisgyerek is rászánhatja magát bármire kételkedés nélkül. A különbség valami másban áll, de nem tudom megmondani, hogy miben.

Álmodtam az éjjel 3.

...Azon az éjszakán mindent őriztek. Az összes boltot és a kisebb házakat, éléskamrákat is. Mindegyik betörés rizikós lett volna. Úgy döntöttünk kockáztatunk. Már hajnalodott, mikor besettenkedtünk a klasszicista épület kertjébe. Tudtuk, sietnünk kell. A személyzet hamarosan ébredezni fog. A betörés sikerülhetett volna, ha nincsenek a kutyák. Sarokba szorítottak minket, nem tudtunk elmenekülni. A kőkerítés túl magas volt.

Álmodtam az éjjel 2.

 …Napsütésben tértem magamhoz. Maszatos kölyökarcok hajoltak fölém. Sugdolóztak és engem bámultak. Még mindig vacogtam és az eszméletem lépten-nyomon cserben akart hagyni. A gyerekek némi tanácskozás után felhúztak a földről és intettek, hogy kövessem őket. Szédülősen eredtem a nyomukba. A macskakövekkel kirakott utcák csendesek voltak. Csak a mi sietős lépteink ütöttek némi zajt. Nem rendes városban jártunk. Mindenütt virágtengerbe borult kertek, kúriák, hatalmas házak, a földszinteken is nagy, dupla üveges ablakokkal. A kőből faragott díszítések lenyűgözőek. Én, mint egy holdkóros. Tátott szájjal szédelegtem a barokk-, reneszánsz-, klasszicista épületek és sötétzöldre mázolt kovácsoltvas lámpaoszlopok között.

Álmodtam az éjjel 1.

 Álmomban, hóviharban jártam. Beázott csizmám talpa alatt ropogott a hó. Csuklyámat mélyen a szemembe húztam, a fejemet erősen leszegtem. Kukkot sem láttam. Az sem segített, ha néha felnéztem. Mindenütt sűrű, kavargó fehér pihék. Fekete szövetkabátomat átfújta a hideg szél, ujjaim jégcsapokká váltak. Bal vállamat húzta a súlyos fagott-tok, jobb kezem zsibbadt ujjai közül szökni próbált az új fuvola. A fuvolát anyának vittem. Csak most kaptam meg Feri bácsitól, pedig már vagy egy hónapja ígérgette, hogy odaadja. És akkor anya is tud járni zenekarra.