Álmomban, hóviharban jártam. Beázott csizmám talpa alatt ropogott a hó. Csuklyámat mélyen a szemembe húztam, a fejemet erősen leszegtem. Kukkot sem láttam. Az sem segített, ha néha felnéztem. Mindenütt sűrű, kavargó fehér pihék. Fekete szövetkabátomat átfújta a hideg szél, ujjaim jégcsapokká váltak. Bal vállamat húzta a súlyos fagott-tok, jobb kezem zsibbadt ujjai közül szökni próbált az új fuvola. A fuvolát anyának vittem. Csak most kaptam meg Feri bácsitól, pedig már vagy egy hónapja ígérgette, hogy odaadja. És akkor anya is tud járni zenekarra.
Délután mondták, hogy most hagyjam ki a próbát. „Estére havazást ígértek és az utak most is jegesek.” Meg sem hallottam a hegyi-beszédet. Muszáj volt lemennem Füredre. Nem bírtam az otthoni bezártságot. A próba meg is volt. Fuvolát is kaptam. Csak sokáig tartott. A nap már régen lement, mire végeztünk. Egyedül voltam veszprémi. Senki nem jött fújni, aki hazafuvarozhatott volna. Így buszra szálltam. A buszon kényelmes, álmosító meleg fogadott. És én voltam az egyetlen utas. Elszundítottam. Mire felébredtem már nem zúgott a motor. Hideg és sötét volt. Látszott a leheletem. A sofőr sehol. Nyakam köré csavartam a földig érő sálat és fejemre húztam a kapucnit. Majd vállamra kaptam kedves fagottomat és jobb mancsomba fogtam a fuvolatok műanyag fülét. Leszálltam a buszról. Bokáig süllyedtem a friss hóban. Vettem egy mély levegőt és elindultam hazafelé. Így kerültem a hóviharba.
Eltűntek a boltok, buszok, autók, jelzőlámpák, szürke épületek. A sötét este is. Csak a vakító fehér hómező maradt. És a csuklya-letépő szél. Én csak tettem egyik lábamat a másik után. Hazafelé igyekeztem, de az út nem akart véget érni. Úgy éreztem már órák óta gyalogolok. A hópelyhek a szempillámra, könnyeim az arcomra fagytak. A fagottozástól amúgy is kisebesedett számat cserepesre fújta a szél. A nehéz hangszertől majd leszakadt a hátam, de továbbra is görcsösen szorongattam a vállpántot. A fuvoláról már megfeledkeztem. Már nem is éreztem a jobbomat. A lábujjaim még fájdalmasan zsibbadtak, mert minden harmadik lépésnél megmozgattam őket a nedves csizma rejtekében.
Egy idő után már nem tudtam hova megyek. Nem emlékeztem honnan jöttem. Csak meneteltem monoton ütemben szembe a hófúvással. Majd elfogyott minden erőm. A fagott puha tokja nagyot puffant a hátam mögött. Tudtam, hogy tovább kell mennem, hogy ne fagyjak meg, de nem bírtam otthagyni a hangszert a hóban. Mert azt is tudtam, a tok nem a füredi Amatit, hanem a régi Hüller alkatrészeket takarja. Azt a fagottot, amin nyolc éven keresztül játszottam. (Vagy inkább ő játszott rajtam?) A hangszert, amit ha megfogok, a kezem folytatásává válik. Egy velem. Az ujjaim odasandítás nélkül találják meg rajta az összes segédbillentyűt, sőt Esz-től kontra B-ig mind az öt mély hangot. A drága jó Hüller, amin magas a kis F, a kis Esz, a C és a G hang. De ezt megszoktam, és végül már egyáltalán nem esett nehezemre az intonálás. A szép, mogyoró-barnára lakkozott fagott, amivel annyiszor nyertem aranyat. Amin egykor Ilka (a példakép) játszott. Nem tudtam otthagyni. Mellétérdeltem. Utoljára arra gondoltam, hogy kellene még egy utolsót fújni rajta. De végül nem vettem elő. Hogy is tehettem volna, hiszen olyan hideg van. Még a végén megfázik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése