Az éjszakák egyre hidegebbek lettek. Mindannyian tudtuk, hogy ma este tető kell a fejünk fölé. Az erdő szélén toporogtunk. Nem tudtuk mit tegyünk. Ki merészkedjünk az emberek közé, vagy próbáljuk átvészelni az éjszakát a rengetegben.
- Mit gondolsz Salnamhal? – kérdeztem szeretetreméltó, bár kicsit nagyképű szellemet – Megélhetjük a hajnalt, ha az erdőben maradunk?
- Én egészen biztos… Ha hozzám bújsz, te is. De ezek… – nézett lekicsinylőn daslamai barátaimra – ezek nem, hogy a hajnalt, de még az éjszakát sem élik meg, ha nem húzódnak be valahová – végigmértem Zelát, majd Corint. A szőke süvölvény istentelenül vacogott, míg a volt nemes kékre fagyott kezeit fújogatta.
- Gyertek – mondtam sóhajtva – muszáj éjszakai szállást keresnünk – szólni akartam a macskaszeműnek, hogy takarja el az arcát a csuklyával, de mikor hátranéztem, a csokoládészín paripán kuporgó sihederre, már nem látszott belőle más, csak egy barna rongycsomó.
Elhagytuk az eddig menedéket nyújtó erdőt és bemerészkedtünk az ellenség területére. Megdöbbentő kép fogadott bennünket. Minden ház faláról Corin torzan lerajzolt képmásai meredtek ránk. Az egykor nemes férfi zavartan az arca elé tekerte köpenyét.
- Sejthettük, hogy valami hasonlóval találkozunk – motyogta a volt várúr. Csendesen megközelítettünk, egy szerény faházikót.
- Miért éppen ide? – nyafogta a macskaszemű, mikor rádöbbent, hogy itt akarunk szállást kérni – Ez a viskó nem véd meg a hidegtől. Sőt. Mindjárt elfújja a szél – Corin, Salnamhal és én szúrós tekintettel méregettük az akadékoskodót. A suhanc elszégyellte magát.
- Jól van. Nem úgy értettem. Sokkal jobb, mint a semmi, és én, akit halálra kerestetnek, örülhetek a fejemnek, ha ide befogadnak. Egyébként is igazán mutatós házikó… Főleg nyáron…
Bekopogtattam a korhadt ajtón. Lépések neszét hallottam bentről.
- Ki az? – kérdezte egy félénk női hang.
- Fáradt utazók vagyunk – mondta Corin – Szeretnénk szállást kérni éjszakára.
- Miért nem a fogadóba mennek? – visszakozott gyanakodva a hang.
- Sajnos nincs semmi pénzünk – felelte a magas férfi
- Áh, csavargók – dohogott a nő az ajtó túloldalán – Menjenek innen! Nincs semmim, amit enni adhatnék.
- Kérem asszonyom – vacogta Zela – mi csak szállást keresünk. Nem akarjuk kirabolni – nem jött válasz.
- Kérem. Fizetnénk a szállásért – mondtam.
- Ugyan mivel. Az előbb mondtátok, hogy nincs pénzetek.
- Igaz – feleltem – de fizethetnénk mesével.
- Mesével? – kérdezte döbbenten a hang.
- Igen mesével… Vagy dallal. Tudja sokszor egyetlen történet, vagy dallam többet ér, mint a pénz. Én rengeteg mesét ismerek. Szebbnél, szebb történeteket. Énekelhetek is, ha gondolja. Igaz nincs valami szép hangom, de szép dalokat ismerek.
Az ajtó kinyílt.
- Akkor mesélj! – mondta egy alacsony, csillogó szemű parasztasszony. Jó embernek tűnt, sőt azt láttam a szemében, hogy alapvetően víg kedélyű, de most valami hatalmas bánat emésztette.
Bevezetett minket a házikóba és a szúette asztalhoz tessékelt. Míg mi helyet foglaltunk, az anyóka felélesztette a már alig pislákoló tüzet.
- Mesélj! – kérte még egyszer. És én meséltem. Szóról szóra elmondtam a Kis Herceget (már annyiszor olvastam, hogy fejből tudom az egészet) utána Mátyás királyról regéltem, végül vidám népmesékkel zártam le az estet. Az anyóka arca egészen kipirult. Vidám szemét csuklyás barátaimra fügesztette.
- Nektek nincs melegetek? – barátaim bőszen rázták a fejüket – Hát ti tudjátok – mondta nevetve – Engem a meséktől mindig melegség önt el. És te – fordult felém – különösen szépen mesélsz.
- Ugyan – mondtam szerényen. Közben persze dagadtam a büszkeségtől. Hiszen a történeteket útitársaim is szájtátva hallgatták.
- Hogy hívnak gyermekem? – kérdezett a csillogó szemű néni.
- Levának.
- Köszönöm, hogy megajándékoztál ezekkel, a csodálatos történetekkel. Mi a pénz ezekhez a mesé… - a mondat félbeszakadt, az anyóka elkomorult. A másik szobából egy rekedt hang hallatszott.
- Anyácskám, édesanyám. Kérlek, hozz nekem egy kis vizet. Úgy szomjazom. A parasztasszony egy szó nélkül felállt és átment a másik szobába. Zela felállt és nesztelenül odasurrant az ajtóhoz.
- Zela – suttogtam – ezt nem illik. A csuklyás kis alak az ajtónál maradt. Intett, hogy mi is menjünk oda. Mivel mindkettőnket furdalt a kíváncsiság, hogy vajon kié a rekedtes hang, engedtünk a kísértésnek és az ajtóhoz osontunk.
- Kislányom, Célia, kérlek, ne hagyj itt – sírta az anyóka az ágyon fekvő, millió takaróba burkolózó alaknak – nem hallhatsz meg pont most. Most, hogy annyi szép mesét tudok. Rengeteg, gyönyörű történetet tudok elbeszélni. Szükségem van rád kicsim…
Zelával egyszerre léptünk be az ajtón. Mindketten az ágy mellé térdeltünk. A fiú kézen fogta a halálos beteget és ismét megjelent a kristályszínű derengés. Míg a fehér szikrák a macskaszemű és a lány között pattogtak, a suhanc csuklyája hátracsúszott.
A süvölvény elengedte a kezet, a lány pedig felült, immár a betegség legapróbb jelét sem mutatva. A parasztasszony döbbent, de örömteli tekintettel figyelte az eseményeket.
- Te vagy a kristálygyermek? – szólalt meg a két perce még haldokló lány, megfogalmazva egy kérdést, ami inkább megállapításnak hangzott.
- Igen ő az – mondta Corin, szintén csuklya nélkül. A lány megrémült, mikor felismerte az arcot, az anyóka csak elmosolyodott.
- Hogyan hálálhatnám meg mindazt, amit értünk tettetek?
- Ugyan, semmiség – fogadkozott a siheder.
- Ez a fizetség az éjszakai szállásért – mondtam vidáman. Az idősödő asszony felkacagott.
- Egyetlen meséd bőven elég fizetségül. Most én is mondok egy régi legendát, hogy némiképp kiegyenlíthessem a számlát.
Mindannyian a tűz mellett ültünk. Az anyóka mesélt.
- „Mikor majd világunkat elborítja a teljes sötétség, mikor az emberek minden rosszat megtapasztalnak, amit csak lehet, jön egy gyermek, aki ismét elhozza a Fények Korát. A tisztaságot, ami az idők kezdetén született, de az emberiség még túl fiatal volt, semhogy ezt a jóságot értékelni tudta volna… Hófehér bőre, arany haja, tisztán csillogó, smaragd szeme, senki máséhoz nem lesz hasonló. A gyermek majd begyógyítja Daslama sebeit és elfoglalja méltó helyét az ország élén, hogy a Fény örökké tartson. Elűzi a Vörös-mintás Sötétséget és elpusztítja a gonoszokat. Mert Ő az egyetlen, aki felébresztheti a Béke Hírnökeit.”- mindnyájan néma csöndben hallgattuk az öregasszony meséjét. Az anyóka megváltozott. Nem az a törékeny rekedt kis parasztasszony volt, aki ajtót nyitott nekünk. Hófehér haja kibomlott, vonásai kisimultak, szemei megteltek élettel és átszellemülten csillogtak. A hangja csengett, mint a tiszta forrás. A történet véget ért, mi pedig hallgattunk. Hallottuk már a történetet, de azt hiszem mindenki máshogyan. Én Zelától hallottam, de az ő előadásában szó sem esett a Fények Koráról, sem arról, hogy ő lesz a király. A sárkányokat is csak egy kósza ötletként említette.
- Akkor én leszek a király? – kérdezte a smaragd szín szemű remegő hangon.
- Egyáltalán nem biztos – válaszolta az anyóka.
- De hát a legenda… - értetlenkedett a fiú.
- A legenda, csak egy legenda – mondta élesen az öregasszony – mit gondolsz, hány szőke kisfiú volt, van, lesz még rajtad kívül.
- Egy sem – mondta a siheder magától értetődőn. Az idős néni kinevette.
- Ugyan. Ha tudnád hányan indultak-, és buktak el már azon az úton, amelyiken jársz. Igaz ritkán születnek szőke, zöld szemű kisfiúk, de olykor előfordul. És hiába a legenda, az emberek csak arra képesek gondolni, hogy ebből még valami szörnyű dolog is kerekedhet. A baj forrását pedig el kell pusztítani… szomorú, de így van.
- De a legenda akár igaz is lehet ugye? – kérdezte reménykedve Corin.
- A legenda úgy igaz, ahogy elmondtam. De lehetséges, hogy az idő még nem megfelelő a beteljesüléséhez…
- De lehet, hogy igen – vágtam közbe – ha a sárkányok is léteznek, sikerülhet.
- Hát persze – mosolygott az anyóka – és nagyon remélem, hogy nektek sikerül. Örülnék, ha láthatnám a sárkányokat…
/2006, augusztus/
/2006, augusztus/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése