Zela 3.

- Zela, nem tudnád meggyógyítani? - kérdeztem kis barátomtól

- Azt sem tudom, hogy előzőleg hogyan csináltam. Nem hiszem, hogy segíthetek – mondta bizonytalanul.

- Ugyan – intettem - ne legyél ilyen kishitű. Egyszerűen fogd meg a kezét – biztattam

- Hát jó – vonta meg a vállát. Letérdelt az eszméletlen fickó mellé és megragadta a karját… Nem történt semmi. Zela eresztette a vérmocskos végtagot és hátrébb csúszott a fűben

- Zela, csináld már – bíztattam

- Már megtettem – mondta hanyagul.

- Nem gyógyítottad meg – ellenkeztem

- Nem, de megpróbáltam.

- Csak megfogtad a kezét, aztán elengedted. Nem is akartál igazán segíteni.

- Jó, igazad van! – csattant fel mérgesen – Eszemben sincs szökött bűnözőket mentegetni!

- Ő nem bűnöző! – kiabáltam.

- Nem bűnöző?! Te teljesen meghibbantál! Mégis mit gondolsz? Miért zárták kalodába?!

- Nem tudom – mondtam nyugodt, határorzott hangon – de ha hagyjuk meghalni, sosem fogjuk megtudni – a macskaszemű nem felelt.

- Kérlek Zela. Gyógyítsd meg – a fiú nem válaszolt – Nézz rá. Szerinted így néz ki egy velejéig romlott bűnöző?

- Igen – felelte felhúzott orral – a bűnözők pont ilyen mocskosak és büdösek.

- Csak azért mondod ezt, mert nem néztél a szemébe – suttogtam sírós hangon.

- Miért, mi van a szemében? – kérdezte a kíváncsian

- Nézd meg – bíztattam

- De hát éppen eszmé… Na, jól van. Te győztél – ezzel ismét megragadta a férfi kezét. Fehér szikrák szaladgáltak Zela és az állítólagos bűnöző között. A gyengéd fény beterítette a sebesült férfit. A vér eltűnt róla, a sebek begyógyultak. Egy egészen megnyerő arc bukkant elő a kosz és vér rejtekéből. A fehér szikrák eltűntek, a férfi pedig kinyitotta mindkét szemét. Zela fölé hajolt és összekapcsolta a „bűnözővel” a tekintetét. Hosszú pillanatokig egyikük sem mozdult.

- Igazad van – mondta felegyenesedve a süvölvény – Tényleg nem gonosz.

Mint később kiderült a férfi valóban nem volt bűnöző. Egykor lovagként élt, és a fekete erőd (amit már mérföldekre elhagytunk) valamikor az ő tulajdona volt. Sajna a királlyal kölcsönös gyűlöletet tápláltak egymás iránt és nem kérdéses ki húzta a rövidebbet. (A legenda szerint utolsó) gonosz király kiforgatta minden vagyonából, lemészároltatta a családját őt magát, pedig ahol csak tudta megalázta. Legszívesebben megölette volna, de a törvény tiltotta a nemes emberek kivégzését. A nemrég elhagyott erőd, most Ibedor király egyik unokatestvérére szállt, aki nem kevésbé utálta a lovagot, mint a király. Valószínűleg mind a ketten dühöngeni fognak, ha rájönnek, hogy kedvenc gyűlöltjük szőrén-szálán eltűnt.

- Sir – nézett Zela a nem rég még bűnözőnek titulált nemesre – lehet egy kérdésem?

- Persze. – mosolygott a szép szál ember – Egy feltétellel.

- És pedig? – kérdeztem miközben megpróbáltam lelökni Zelát Salnamhal hátáról. Már nagyon untam, hogy a macskaszeművel kell osztozkodnom a szarvas alakú szellemen. Igaz vettem neki egy lovat, de csokoládészín paripán új útitársunk feszített.

- Ha ezen túl Corinnak hívtok… Már nincs semmim. Sőt, senkim. Nem vagyok többé nemes – elkomorult mikor ezeket, a szavakat kimondta. Zelával nem szóltunk egy szót sem. A kérdés, amit a suhanc fel akart tenni feledésbe merült. Némán baktattunk tovább.

Pár nap múlva egy kisebb városba értünk. Itt vásároltam még egy lovat és ezzel nagyjából ki is ürült az erszényem. Megfordult a fejemben, hogy az út végén esetleg fegyverekre is szükségünk lehet, de így pénz nélkül gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot.

Az éjszakákat eddigi utunk során is az erdőben töltöttük, ha lehetett. Most, hogy az utolsó fityingünket is elköltöttük mindig a szabadban éjszakáztunk, és azt ettük, amit találtunk. Főként almát és epret. Mikor az egyhangú étkezést már meglehetősen untam, rászántam magam, hogy készítek egy finom gombapörköltet. Nem vagyok egy konyhatündér, nem nagyon szoktam főzőcskézni, így érthető, hogy mennyire izgultam, mikor a fiúk elé raktam az ételt.

- Hmm ez nagyon finom – mondta elégedetten a zöldszemű

- Tulajdonképpen mit eszünk? – érdeklődött Corin

- Gombapörköltet – feleltem a büszkeségtől dagadozva. Rendkívül örültem, hogy elsőre ilyen jól sikerült.

- Gomba… pörkölt? – ilyet az én szakácsaim sosem készítettek – mondta teli szájjal az exnemes – valószínűleg azért, mert féltek, hogy valaki gombamérgezésben hal meg.

- Mi ugye nem leszünk gombamérgezettek? – kérdezte ijedten a süvölvény

- Ugyan, dehogy – nevettem

- Miért vagy ilyen biztos benne! – vitatkozott a szőkehajú

- Mert csak jó gombát tettem bele.

- És mi van, ha leszedtél egy rossz gombát, amire azt hitted, hogy jó?

- Ez teljességgel lehetetlen – próbáltam megnyugtatni a kipirult arcú Zelát – tudod, én csak azt szedem le, amit ismerek. Hidd el. Ebben a pörköltben nincs más, csak vargánya, sárga-rókagomba és galambica – a macskaszemű még mindig ellenségesen méregette az ételt, de az éhség rákényszeríttette, hogy megegye a táljában maradt gombát és végül még repetát is kérjen.

- Honnan tudsz ennyi mindent a gombákról? – kíváncsiskodott Corin

- Egyáltalán nem tudok valami sokat – vontam meg a vállam – amit tudok azt a nagypapámtól. Tudod, vele mindig kijárunk az erdőbe gombázni. Ha gomba nincs, akkor horgászunk. Ő szinte mindent tud a gombákról és a halakról.

- Hogy érted azt, hogy „ha nincs gomba”? – értetlenkedett a suhanc – minden erdő tele van gombával – mondta vidáman. Én keserűen elmosolyodtam

- Tudod ahonnan, én jöttem, ott egyáltalán nincsenek tele az erdők gombával…

- Az meg, hogy lehet? – meredtek rám értetlenül.

- Nálunk már az is csoda, hogy egyáltalán még vannak erdők. Ha itt-ott van is egy- két fás rész, az nem nevezhető úgy erdőnek, mint ez itt, amiben most ücsörgünk… Mikor kiskoromban hallgattam a népmeséket, akkor mindig becsuktam a szemem, és úgy hallgattam, hogy ne a cicás tapétát lássam magam előtt, hanem a tájat ahol a főhős mendegél, hogy teljesítse feladatát. Égig érő üveghegyek, végtelen óceánok és sűrű, sötét rengetegek elevenedtek meg a képzeletemben. A hatalmas, ágas-bogas fák között nyuszik ugráltak és állatok legeltek. Madarak szálltak ágról, ágra és rókák bújtak meg a bokrokban.

- Pont, mint itt – örvendezett Zela - Egész biztos Daslamát láttad álmodban.

- Nem – ráztam meg a fejem – egyszerűen csak hallgattam a mesét. De az erdő tényleg nagyon hasonlított erre… Egy napon megint kimentünk a nagyszüleimhez. Nem igazán szerettem kijárni a falura, mert ott soha semmi érdekeset nem lehetett csinálni. Legalábbis akkor még így gondoltam.  Előző nap esett az eső, ezért a nagypapám megkérdezte anyukámtól, hogy nincs-e kedve kimenni, gombázni. Anya is nagyon szeret gombát szedni, úgyhogy elmentünk. Alig bírtam magammal. Nagyon vártam, hogy végre igazából erdőbe menjek… Mikor megérkeztünk elszorult a szívem. Az erdő egyáltalán nem úgy festett, ahogyan én azt már többszázszor elképzeltem… Olyan üres volt. Nem tudtam, mi hiányzik. Anyukáméknak feltűnt, hogy túlságosan csöndes vagyok. Megkérdezték mi a bajom. „Semmi” mondtam mosolyogva. „Csak itt olyan más a levegő, mint otthon.” Nem akartam megbántani őket mikor láttam, hogy olyan jól érzik magukat. „Tudod azért, mert erre nem jár annyi autó” mondta a nagymamám. Én már nem figyeltem rájuk. Csak mentem és bőszen kerestem a gombákat. Mikor rábukkantam egyre odahívtam a nagypapámat, hogy megkérdezzem, az jó gomba-e. Az volt. Utána mindig a nagypapám mellett mentem. „Nem lesz sűrűbb?” kérdeztem tőle pár perc múlva. „Nem.” válaszolta. „Miért nem?” „Óó, hát mert ez egy ilyen erdő.”… Csak később jöttem rá, hogy nem a fák hiányoztak igazából. Nem éreztem az erdő lelkét.

- Azoknak az erdőknek nincs lelkük? – kérdezte döbbenten Zela.

- Van… Csak nehéz észrevenni.

Csendben ültünk a tűz mellett. Többet nem beszéltünk. Csak hallgattuk az erdőt. Halkan lefeküdtünk és elvackoltuk magunkat a puha avarban. Ők elaludtak, én felébredtem.

/2006, augusztus/