A varázsló

Az álomvilágban egy tudóssal találkoztam aki a varázslást kutatta. Arra kért, hogy segítsek neki felépíteni egy gyönyörű, békés világot. Gondoltam, miért is ne. Elvégre azért vagyok itt, hogy segítsek. Megkérdeztem tőle, hogy mégis hol és hogyan gondolja. Azt hittem, ez egy kedves, békés kaland lesz. Tévedtem.

A tudós/varázsló elmondta, hogy egyfajta tablettával képes eljutni egy még fiatal álomvilágba, ami nem lenne gond, csak van egy csomó ellensége, akik szintén képesek a varázsszer segítségével utazni, így azt kénytelen elrejteni előlük. Végül kiderült hogy nem csak egy tablettea van, hanem...jó sok. A szoba falán rengeteg kék, praktikus válltáska sorakozott. Az egyik zsebüknek pont olyan alakja volt mint a tablettának (had jegyezzem megy hogy a tablettát a mérete miatt, nem éppen könnyű begyömöszölni az ember szájába, szóval azok a zsebek egyáltalán nem olyan kicsik) A tudós vagy varázsló, leemelt a polcról, egy világosabb tatyót, a vállára akasztotta, kiszedte belőle a tablettát és a kezembe nyomta. Miközben én a tablettát szorongattam átvezetett a szoba tulsó felére és leültetett az ott lévő padra. Elmondta, hogy nem kell mást tennem mint elrágnom a tablettát és arra gondolnom, hogy a következő állomásra kerüljek. Nagy nehezen begyömöszöltem a varázsszert a számba, behunytam a szemem és erősen arra "következő állomásr" gondoltam. A következő pillanatban kicsúszott alólam a talaj. Olyan érzés volt, mintha felfelé zuhannék.

Mikor kinyitottam a szemem egy félig nyitott szobában voltam a varázslóval (vagy tudóssal). Ő villám gyorsan átvágott a helységen, az ablak alatt leguggolt és felszedte a padló egy részét. Onnan horgászott elő egy újabb tablettát. "Tessék vedd be ezt is" mondta. Már éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy hány ilyen tablettája van még, de mikor kinyitottam a számat, lenyomta a torkom a varázsszert.

Egy teljesen üres mezőre kerültünk. Mint kiderült, ebből a helyből kellett volna egy nagyszerű, békés világot faragnom. Megmondtam a tudós-varázslónak, hogy szerintem ez a világ már most is tökéletesen békés. Erre vidáman elkacagta magát és -csak úgy mellesleg- megemlítette, hogy azért ő nem egy csendmániás fickó. Megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne, mi legyen ebben a világban. Ő abban a percben valami játékra vágyott. A csevegésünkből kiderült, hogy szeret minigolfozni, így hát álmodtam egy minigolf pályát. (Nagyon jól sikerült.) Játszottunk egy meccset (persze ő győzött), utána én leültem a fűbe és bámultam a végtelen síkságot.

"Hiányzik innen pár hegy" mondtam.

"Ugyan, miért hiányozna?" kérdezte golfütőlóbálva a tudós/varázsló.

"Tudod én hegyek között nőttem fel" értetlenül nézett rám " Nem mondom, hogy nem szép ez a puszta" folytattam "Csodálatos érzés, hogy miénk az egész világ, de tudod, a hegyekkel még szebb lenne"

"Ugyan" legyintett "a hegyek bezárnak"

"Dehogyis" mosolyogtam "Éppen a hegyek tesznek szabaddá... Tudod mi hiányzik a világodból?"

"Igen. Éppen most mondtad. A hegyek."

"Jó, de a hegyeken kívül!" kíváncsian nézett rám "A titkok." válaszoltam magamnak "Ha álmodhatnék pár hegyet, akkor máris lenne egy-két titkod" a varázsló/tudós elgondolkodva nézett rám "Ha ugyanis lennének hegyek" folytattam "akkor aki a hegynek ezen az oldalán van, nem tudná biztosan, hogy mit rejt a másik oldal" a varázsló nem válaszolt, csak nézte a helyet ahová a hegyeket szerettem volna, így hát én is az üres tájat bámultam. Elképzeltem, hogy milyen gyönyörűen mutatnának a zöld dombok, erdős hegyek, meg egy-kettő aminek havas a teteje.

"Legyen hát" mondta a tudós "Meggyőztél" elmosolyodtam. Nem kellett várni egy szempillantást sem, az elképzelt hegyek megelevenedtek.

"Gyere, játszunk még egy menetet!" mondta a tudós/varázsló jó 20 perc elteltével. Egy kicsit elfintorodtam. Nem igazán volt kedvem még egy meccshez. Így az lett a vége, hogy oda álmodtam az öcsémet, a szomszéd kisfiút, egy kislányt és a kislány szüleit. Egy ideig együtt minigolfoztunk, de az öcsém felkapta a vizet, mert sosem tudott nyerni. Próbáltam szép szavakkal megnyugtatni, de teljesen hatástalan volt. Kedvesen ránéztem és megkértem, hogy menjen haza lehiggadni. Érdekes módon szót fogadott. Amíg a többiek golfoztak, addig én a tudós/varázslóval beszélgettem. Miután mindenki megunta a golfozást, álmodtam egy házat, aztán hazamentem. Mielőtt elmentem volna, a tudós megkért, hogy másnap is menjek vissza.

Így is tettem, de nem voltam egyedül. Egy 12 éves árva fiút is magammal vittem. Zelának hívták. A "2. állomáson" barátkoztam össze vele. Ez a látogatás nem volt annyira szórakoztató, mint az első, de ez sem volt rossz. Egy kastélyt terveztünk közösen, amit késöbb nekem kellett "felépítenem". Nekiálltam, de nem tudtam befejezni. Nagyon fáradt voltam, úgyhogy elbúcsúztam Zelától és a tudós-varázslótól. Megint megkért, hogy másnap menjek el. Én csak vidáman bólintottam egyet. "Hát persze, hogy visszajövök" gondoltam "a világ minden kincséért sem engedném át másnak a kastély felépítését"

Harmadszorra is elindultam, de most már nem mentek simán a dolgok. A varázsló laboratóriumában 4 ember kutakodott. Annyira elmerültek a munkájukban, hogy először észre sem vettek. Arra gondoltam, hogy simán elsurranok mellettük, lekapok egy tását a polcról és gyorsan eltűnök. Megfogtam egy világos színű táskát, és elbújtam egy szekrény mögé. Betuszkoltam a számba a táskában lévő tablettát, ...és nem történt semmi. Még mindig ott álltam a szekrény mögött. Ránéztem a tatyóra. Reménykedtem abban, hogy sötétkék lesz. De nem. Pont olyan világoskék volt, amivel, már kétszer utaztam. Óvatosan kilestem a szekrény mögül. Seni nem látott. Éppen kiléptem a szekrény takarásából, mikor az egyik alak hátrafordult. "Ezt a pechet" gondoltam. Pár percig farkasszemet néztem az idegennel, aztán a férfi a kezemben lévő táskára szegezte a tekintetét.

"Nézzétek át a táskákat is" mondta a férfi a másik háromnak. Még mielőtt megszólalt elhatároztam, hogy elrohanok, de a hangjától megfagyott az ereimben a vér. Moccani sem bírtam. A félelmetes alak megragadta a karom és oda húzott a padhoz, amin első alkalommal is ücsörögtem.

"Hol van a varázsszer?" kérdezte sziszegésszerű hangon. Egy hang se jött ki a torkomon, így csak megráztam a fejem. Éppen újabb kérdést készült feltenni, mikor a három másik közül, a legvéznább felkiáltott. Megtalálta az egyik tablettát egy sötétkék táskában. A kígyószemű pasas felállt és érdeklődve a szekrényhez sétált.

Amint két méter távolságra került tőlem, fellélegeztem. Mintha egész eddig fojtogattak volna és most végre engedett a szorítás a torkomon. Az agyam lázasan munkához látott. Végigpergettem gondolatban, hogy mit tudok az "ellenségről" és, hogy van-e valahol, egy másik tabletta, amivel eljuthatnék a tudós-varázslóhoz. Egyszer csak eszembe jutott. Mikor először ültem ezen a padon a varázsló becsúsztatott ide a párnák alá, egy kis, színes pénztárcát. Reméltem, hogy még mindig itt van és, hogy egy tabletta rejtőzik benne. Mázlim volt. Megint a számba tömtem a tablettát. Már éppen behunytam volna a szemem, mikor a félelmetes fickó, elindult felém.

"Biztos nem tudod, hol van a csodaszer?" sziszegett rosszindulatúan. Ismét megráztam a fejem, de nem lehett valami meggyőző, mert a pasi, torkon akart ragadni, de pont az utolsó pillanatban kicsúszott a padló a lábam alól...

A második állomáson voltam. Egyedül. Legalábbis így gondoltam, körülbelül, három másodpercig. Ezen a helyen is emberek kutakodtak. Sajna itt többen voltak mint a laboratóriumban, így szinte azonnal észrevettek. Villámgyorsan felpattantam a padlóról és futásnak eredtem. A "kutatócsoport" utánam. Szerencsére előző alkalommal Zelával elég részletesen megismertük ezt a helyet ahhoz, hogy egy ideig ne tudjanak elkapni. Mikor már mindenki rég kiözönlött a félig nyitott szobából, én rejtekutakon visszalopakodtam. Felfeszítettem az ablak alatt lévő padlólapot és lenyeltem a tablettát. A talaj ismét kimászott a lábam alól, és megérkeztem. Csak éppen nem oda ahová kellett volna.

Először azt hittem, hogy rossz világba repültem, de rákellett döbbennem, hogy nem. Pontosan azon a helyen álltam, ahová előző nap is megérkeztem. Mégis minden más volt. Egy kis mocskos, fás részen álltam, egy autópálya mellett. Jobbra tőlem 15 méterre a minigolfpályám túlgiccsezett változata. A négysávos pályán száguldozó autótenger túloldalán, a kastély. Teljesen készen. Sőt, már omladozva. Elviselhetetlen volt a zaj és szörnyű bűz terjengett. A felhőkarcolóktól nem lehetett látni a hegyeket. Mindenfelé árusok üvöltöztek és katonák masíroztak. A minigolfpálya le volt zárva. Nem értem mi történhetett. Nem tudtam hová menjek. Eszembe jutott a kastély mellett lévő kis házikó, amit még első nap álmodtam. Még mindig állt. Gondolkodás nélkül átrohantam a négysávos út kellős közepén. Egy autó elütött, de fel sem vettem. Felálltam és futottam tovább. A kis ház előtt megtorpantam. Csengettem, kopogtattam, semmi válasz. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó sarkig tárult. "Talán már nem is él itt senki" gondoltam. De azért besétáltam a házikóba.

Belülről sokkal tágasabbnak tűnt. Szobáró, szobára járva kerestem valaki élőt. Az egyik helységben egy vénséges öregember ücsörgött egy tolókocsiban. Első pillantásra halottnak hittem, de mikor beléptem a szobába, felemelte a fejét. Mikor felnézett, elsápadt. Az arcán ijedelem és megrökönyödés látszott.

"Te?" hörögte elhaló hangon. Először nem ismertem fel, de mikor a szemébe néztem, ledöbbentem. A tudós/varázsló volt az.

"Miért jöttél vissza?" kérdezte.

"Te mondtad, hogy jöjjek vissza ma" válaszoltam alig hallhatóan. A tudós felkacagott, de a nevetés köhögésbe fulladt.

"Miért küldted ide a Kígyószeműt?" kérdezte fuldokolva.

"Ki az a kígyószemű?" de mire megfogalmaztam a kérdést már tudtam "Én nem..." sírtam. De a tudós/varázsló, csak megvetően nézett rám.

"Mindent elrontottál amit elterveztünk" nyögte. "Miért nem jöttél AKKOR vissza?"

"De hát..." nem tudtam mit mondjak. Fogalmam sem volt, hogy mi történt és miért.

"Elárultál" szipogta.

"Én nem akartam" minden erőm elhagyott. Egyszerűen térdrerogytam és csak sírtam. Miközben a könnyeimtől fulldokoltam belémhasított egy fura érzés.

"Hol van Zela?" kérdeztem.

"Hol lenne" váloszolt a tudós, varázsló megtörten "elvitték a katonák, mint mindenki más hasznosat"

"De hát mi történt?" néztem értetlenül "Tegnap arra kértél, hogy ma jöjjek vissza"

"Tegnap?" csodálkozott a tudós/varázsló. Egyszerre halvány remény csillant a szemében. Látszott az arcán, hogy valami fontosat akar mondani, de ekkor súlyos csizmák közeledése hallatszott.

"Menekülj!" suttogta a tudós-varázsló.

"Nem hagylak magadra" ellenkeztem.

"Nekem már mindegy" mondta elfúló hangon "ha segíteni akarsz, akkor keresd meg Zelát. Ő a kulcsa mindennek" hörögte. A lépések egyre közeledtek

"Menj már" nyögte.

Nem akartam ott hagyni, de mennem kellett. Kiosontam a szobából, és elaraszoltam a közeledők felé. Tudtam, hogy előlük kellene menekülnöm, de addig nem akartam elfutni, amíg nem tudtam, hogy kik üldöznek. Bebújtam egy szekrénybe és figyeltem. Amíg vártam, rájöttem mi az a fura érzés. ZELA. Már láttam valahol. "De hol találkoztunk?" kérdeztem magamtól. A lépések már nagyon közel voltak. "Azok a zöld szemek. Hol láttam már?" egy csapat fegyelmezett katona haladt el a szekrény előtt. Akkor beugrott. Zela volt az a kisfiú, akit kimentettem a Lángoló Városból.

A katonák eltűntek a következő sarkon, én pedig kiosontam a házból. Mikor becsuktam az ajtót végigrázott a hideg. "Katonák állnak a hátam mögött" gondoltam. Hirtelen sarkonfordultam. Valóban. Egy csapat katona szegezte rám a puskáját. "Most végem" futott rajtam át a felismrés. Az osztag minden tagja meghúzta a ravaszt, pont abban a pillanatban, mikor Salnamhal mellém toppant. Egy másodperc alatt a hátán termettem, ő pedig elrúgta magát a talajtól. Örömmel átöleltem a nyakát.

"Jó, hogy jöttél Pelyhes" sóhajtottam. "Kérlek most vigyél haza, de később még vissza kell jönnünk ide."

/2006, július 31./