Visszatértem a zsebkendőnyi álomvilágba, ahol Zelát tartottam fogva. Amikor megérkeztem, éppen Salnamhallal beszélgetett. Ezen kicsit meglepődtem, mert Sal rajtam kívül, nem igazán szokott emberekkel kommunikálni. Mindenesetre elmosolyodtam. Örültem, hogy Zela nem szökött meg és, hogy láthatólag jól érezte magát. Kényelmesen elindultam a tölgyfa felé, ami alatt ücsörögtek. A levegőben friss, édes illat terjengett. Valószínűleg nemrég eshetett az eső.
Salnamhal már messziről üdvözölt. Úgy tűnt, Zela is örült, hogy ott vagyok.
- Nem próbált szökni? - kérdeztem tőle gondolatban. A segítőszellem, csak egy lesajnáló pillantást lövellt Zela felé. Ez az egy pillantás, igen sok üzenetet közvetített nekem. Röviden elmondva: De, igen. Közvetlen miután felébredtél, a kölyök megpróbált ellógni, csak elég gyenge próbálkozás volt. Miután nekiszegeztem az agancsaimat, rögtön nyugton bírt maradni. Ezután édes szavakkal próbált elállítani az útból, ami igazán vicces volt. Ezóta beszélgetünk, és neki fel sem tűnt, hogy csak azért vagyok hajlandó kommunikálni vele, hogy ne próbálkozzon több ostoba szökési tervvel. Nagyjából ennyi fér bele egy pillantásba.
- Azt hiszem háromszor mentettem meg az életed. Annyival legalább tartozol, hogy két-három szót kinyögj magadról. – A szőke hajú kölyök néma csendbe burkolózott. Szép lassan kezdtem elveszíteni a türelmem
- Mi van? Megnémultál? – kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban. Nem jött felelet.
- Na jó. Most telt be a pohár – morogtam mérgesen – kimentelek a sárkányok karmai közül, segítek meglógni egy csapat késsel hadonászó utcakölyök elől, kimenekítelek egy eszelős katonákkal körülvett börtönből, te pedig annyit se vagy képes kinyögni, hogy kösz, vagy nyikk, vagy valami. Csak itt ülsz, mint egy hülye süketnéma. Kösz szépen. Igazán kedves tőled. Mit vársz még? Esetleg meséljem el az életemet? Mondjam el, hogy honnan jöttem, hová tartok, miért kéne még megbíznod bennem?
- Miért kéne megbíznom benned? – kérdezte idegesen. Azt hiszem egy kicsit kiborítottam. – Igen szeretném tudni. – Egy halvány mosolyt megengedtem magamnak. Végre megszólalt. Nem azért, de szerintem, ha valakinek háromszor megmentem az életét, az éppen elég bizonyíték arra, hogy megbízható vagyok. Ha ez nem elég, akkor biztos valami érdekes titok lappang a dolog mögött. Gondoltam akkor. És igazam volt.
Miután kitálaltam Zelának a fél életemet, ő is hajlandó volt beszélni. Megtudtam, hogy egy Daslama nevű helyről jött, ahol nagyjából, világra jövetele óta üldözik. Daslama legendája szerint egyszer születni fog egy világos gyermek, aki magában hordozza a gyógyítás kristályát. A kristály, ha jó ember kezébe kerül, akkor mindent képes meggyógyítani, de ha valaki megfertőzi sötét lelkével, akkor a kristályt birtokló személy tejhatalommal fog rendelkezni a világ felett. Mint kiderült a daslamai lakosok úgy hiszik, hogy Zela ez a gyerek. Mivel Daslamaban az emberek úgy vélik, hogy kristály többet árthat, mint segíthet, Zelát már a születésekor el akarták pusztítani. Édesanyja belehalt a szülésbe, apját pedig nem sokkal a szülés után legyilkolták, mivel meg akarta védelmezni az újszülöttet. Egész Daslamaban csak két ember volt, aki nem akarta a halálát. A jóságos házaspár 10 éves koráig védelmezte Zelát, de ekkor valakitől megtudta a király (aki mellesleg nem tartozik a legjobb emberek közé), hogy a szőke kisfiú melyik faluban rejtőzik.
Zelának nem volt más választása. Menekülnie kellet. Mielőtt elindult volna, nevelőanyja egy medalionnal ajándékozta meg, aminek segítségével képes a világok között utazni. Ezt használta a meneküléshez is. Sajnos nemcsak az ő tulajdonában van ilyen ékszer. Daslama varázslói ellenőrzésük alatt tartják a környező világokat, így Zela folyamatosan vándorol, úton van, nehogy a nyomára bukkanjanak.
- És miből gondolod, hogy rád találnak, ha egy távoli álomvilágban telepedsz le? – kérdeztem, miután a fentiekről beszámolt.
- Onnan, hogy már kipróbáltam – mondta, elcsukló hangon – Emlékszel a városra, amit gonosz sárkányok égettek porrá?
- Igen emlékszem – nyögtem.
- Tudod az is miattam történt. Majdnem két hónapot töltöttem ott. Nagyon szerettem azt a várost. Még barátokat is szereztem. Aztán egy viharos napon idegen toppant a fogadóba, ahol laktam. Fekete, bíbor mintás köpenyt viselt. Daslamai varázsló volt. Próbáltam kisurranni a kocsmából, de észrevett. Másnap jöttek a sárkányok. Miattam pusztítottak el mindent – sírta. A hangja végleg elcsuklott. Nem tudott többet mondani. Hasra vágódott a füvön és csak sírt. Én sem beszéltem. Mit lehet ilyenkor mondani? Hogy nincs semmi baj, mikor az egész élete egy zsákutca? Hogy nyugalom? Ugyan. Csak ledőltem mellé a fűbe és egy szomorkás dallamot dúdolgattam. Ez segített. Pár perc múlva Zela feltápászkodott és igyekezett kitörölni a könnyeket a szeméből. De akkor már én is bőgtem.
- Neked mi bajod van? – kérdezte. Igazából nem tudtam, nem akartam elmondani. A dalt, amit dúdoltam, Gébtől tanultam és eszembe jutott, hogy ő már nincs. Nagyon magamba zuhantam. A kis suhanc, nem hagyott békén. Addig nyaggatott, amíg mindent elmeséltem neki Gébrőll. Hogy mikor találkoztunk, mit csináltunk, mennyi közös kalandunk volt és végül a keserves elválást. Zela elgondolkodott.
Egy ideig csendben ültünk. Zela távolba meredő szemekkel tépkedte a füvet, én pedig Salnamhalt simogattam.
- Azt mondtad, hogy Gébnek olyan kék szeme van, mint senki másnak? – kérdezte a szőke hajú.
- Igen, azt – néztem Zelára értetlenül. Fogalmam sem volt mit akar ezzel.
- És sötét, szinte fekete haja? – folytatta a kérdezősködést
- Igen. De miért érdekel?
- Tudod, én találkoztam vele.
- Mikor?
- Hát, a város lerombolása után.
- Mi? De hát, ő örökre elment – miközben ezt kimondtam, pont az ellenkezőjében reménykedtem – Igazat beszélsz? És hogyan? – annyira örültem, hogy madarat lehetett volna fogatni velem.
- Ne éld annyira bele magad – legyintett lemondóan. Már éppen újabb kérdés ostromra készültem, mikor folytatta a mondanivalóját.
- Miután kivonszoltál a városból, egy ideig eszméletlenül feküdtem, de amint magamhoz tértem azonnal elhagytam a világot. Annyira siettem, hogy nem is néztem merre tartok. Egy hatalmas szikla tövében kötöttem ki, ami körül végtelen tenger habzott…
- A Déli-átjáró! – kiáltottam - Nyitva van?
- Csak volt – mondta egy keserű mosollyal a szája sarkában – a szikla mellett egy hajó horgonyozott, ami tele volt gyerekekkel. Ha bele gondolok, egyetlen felnőtt sem volt a hajón. Olyan gyönyörű vitorlást, még soha életemben, nem láttam.
- Azaz én hajóm! – Zela rosszallón nézett rám – Jól van, többé nem szakítalak félbe.
- A szikla túloldaláról, az a Géb nevű fickó igyekezett a vitorlás felé. Én pont a hajó és közte álltam, így a barátod, egyenesen, nekem rohant. „Ki vagy?” kérdezte tőlem. „Zelának hívnak” válaszoltam. Miközben én meghökkenten bámultam, újabb kérdésekkel rohamozott meg.: „Másik világból jöttél? Tudsz a világok között utazni?” Kicsit megijedtem tőle. Miközben elhadarta az előbbieket, már közelebb volt a hajóhoz, mint én. Hirtelen nem tudtam, hogy melyik kérdésre feleljek, így csak egy rekedt „igen”-t nyögtem ki. A barátod komoran bólintott. Láttam rajta, hogy valami fontosat akar mondani, de mielőtt megszólalhatott volna, a sziklafal megremegett és leomlott. Pont köztem és a magas, sötéthajú fiú között. Egy percig döbbenten álltam. Nem értettem mi történik körülöttem. Arra eszméltem, hogy egy hatalmas falevél röppen át a kőhalmaz fölött. Pár másodpercet még keringőzött a levegőben, majd megállapodott a lábam előtt. Egyáltalán nem fújt a szél, a falevél mégis folyamatosan mocorgott a törmeléken. Mintha valahová el akart volna menni, csak éppen nem volt hozzá elég ereje - ismét felcsillanta szemem, de most nem szakítottam félbe a szőke hajú kisfiút. Alig vártam, hogy kinyögje, hol van az a levél. Az én levelem. Ha valamelyik álmomban nem találkozhattam Gébbel, akkor fogtam egy falevelet, és szélnek eresztettem (persze csak azután, miután megírtam az üzenetet). A levél mindig megtalálta címzettet. Gébbel két éven át használtuk ezt a módszert a kapcsolattartásra. Már ennek is vége. Beomlott az átjáró, a falevelek pedig nem szárnyalnak át az álomvilágokon
– Észrevettem, hogy a viruló zöld levélen sötétkék tinta csillog – folytatta Zela a beszámolóját – így hát lehajoltam, hogy felvegyem. Még hozzá sem értem, de a falevél a kezembe röppent, úgy, hogy közben átfordult a másik oldalára. Ez a fele nem volt tele írva. Csupán annyi állt rajt, hogy Levinek – Zela itt elgondolkodott.
Már nagyon türelmetlen voltam. ’ Hol van a levél? Könyörgöm, nyögd már ki!’ De Zela nem úgy festett, mint aki még ma be akarja fejezni a történetet. Kénytelen voltam visszarángatni az ábrándozásból.
- És? Mi történt utána? HOL VAN A LEVELEM? – Zela egy pillanat alatt magához tért.
- Persze a levél- nyögte – az itt van a zsebemben – ezzel benyúlt a sok mindent megélt, barna vászonnadrág zsebébe és előhúzott egy immár nem élénk, hanem fakózöld falevelet. Amint megpillantottam Géb betűit, ki akartam kapni az üzenetet a smaragd szemű kissrác kezéből. Csakhogy ő ezt nem hagyta.
- Miből gondolod, hogy elolvashatod? – kérdezte – Még én sem olvastam bele, pedig elég régóta nálam van. Nem neked szól – azt hittem dobok egy hátast, de ezt Salnamhal megtette helyettem. Így én csomókban tépkedtem magam körül a füvet, miközben azon tűnődtem, hogy először a nyakát, vagy a kezét törjem ki az értetlen, levélbitorló, macskaszemű, szőke kölyöknek. Végül is egyiket sem tettem meg. Egyszerűen rá üvöltöttem.
- Hogy a francba lehet valaki ilyen nehézfelfogású, csekély értelmű, ütődött… - és még mondtam volna tovább, de ekkor Zelának végre leesett a tantusz.
- Tényleg, téged is Levának hívnak… - Nem folytathatta, mert közbe vágtam.
- Komolyan, Zela. Néha megdöbbentő dolgokra hívod fel a figyelmem. De ha lehet, kijavítanálak. Nem engem is Levának hívnak, hanem én vagyok az a Levi– gügyögtem neki, mintha egy 3 hónapossal kommunikálnék. Az aranyszőke pendelyes fülig pirult. Látszott rajta, hogy ha lehetne, bolhányira zsugorodna, hogy senki se vegye észre, hogy itt van. Legszívesebben elnevettem volna magam, de tapintatból, csak halványan elmosolyodtam, és kedvesen megkérdeztem, hogy elolvashatnám-e végre valahára a levelemet. Zela készséggel a kezembe nyomta a gyűrött zöldséget.
Elkezdtem olvasni. Végig olvastam egyszer. Aztán még egyszer. Mikor harmadszor is neki kezdtem, már halálosan sápadt lehettem, mert Salnamhal kérdőleg megböködte az oldalamat, vajon élek–e még, Zela pedig megkérdezte, hogy rossz hírt hozott-e. Nem válaszoltam, mert nem tudtam mit mondani. Újraolvastam a levelet. Csak most tűnt fel, hogy a betűk nem olyan szabályosak, mint a régi levelekben.
Tudom, hogy nem igazán érted miért kellett elválnunk. Nincs időm magyarázkodni, ezt a levelet is menetközben írom. Útban vagyok a Déi–átjáró felé, ahol a banda maradéka vár rám. Kérlek, ne gyere utánam, mert a király téged is kerestet és az átjáró is, pusztulóban van. A banda nagy részét elfogták, a hajón mindössze öten vannak. A többiek szárazföldön próbálnak menekülni. Most már tudom, hogy hiba volt egy ostoba, befolyásolható kölyköt trónra ültetni. De nem olyan kétségbeejtő a helyzet, mint hiszed. Emlékszel, mikor megkaptuk attól a bolond mágustól a varázskardot? Nem értettük mihez kezdhetnénk vele, hiszen párviadalhoz jóval különb fegyvereket is kovácsoltak már. Azt hiszem rájöttem mire jó. Ha tévedek is, muszáj tennem egy próbát. Most, ha itt lennél arra kérnél, hogy hajózzunk el együtt egy másik világba. De nem tehetem. Semmi kincsért nem hagynám itt az otthonomat, és nem hagyhatom, hogy egy gyermek zsarnok sanyargassa a népet és a barátaimat. Sajnálom, hogy meg kell halnom, de nincs más választásom. Ez az én sorsom. Ne sírj! Hamarosan újraéledek egy másik testben, egy másvilágban, egy másik idősíkon. Kérlek, keress meg! Én nem fogok emlékezni rád, így neked kell cselekedned.
Szeretlek, és hiányzol
„Újraéledek egy másik testben, egy másvilágban, egy másik létsíkon. Újraéledek egy másik testben, egy másvilágban, egy másik létsíkon. Újraéledek egy másik testben, egy másvilágban, egy másik létsíkon.” Ez az egy mondat lüktetett folyamatosan a fejemben.
- Ne félj, megtalállak! – mondtam határozottan. Zela nem értette, kihez beszélek, de Salnamhal már kiolvasta a fejemből.
- Máris indulok – ugrottam fel tettre készen, de Salnamhal visszaültetett a fűbe.
- Most semmiképpen. Majd holnap – Szúrós tekintettel méregettem a figyelmes segítőszellemet.
- Én ma indulok. Minél előbb rá kell találnom.
- Nem mész sokra az indulással, ha menetközben felébredsz.
- Mi? – néztem rá értetlenül
- Hajnalodik – üzente komoly tekintettel
- Honnan tudod? – kérdeztem hangosan, de többet nem szóltam, mert indulatos hangom csak tompán szólalt meg.
- Nézz magadra! – üzente Sal – Halványodsz – valóban. A kezemen keresztül láttam a virágokat. Nagyot sóhajtottam
- Légy szíves vigyázz Zelára. Őt is magunkkal visszük.
- Őt? – Salnamhal megvetően végigmérte a kis embert – Ugyan miért?
- Először Daslamába megyünk. Helyre tesszük Zela életét – Sal megértően bólintott és leheveredett a zöldszemű süvölvény mellé. Én pedig felébredtem.
/2006, augusztus/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése