Sárkánymozaik 2. rész

Másnap reggel Mallath elgémberedve ébredt, ruháját izzadság és hajnali harmat tette nyirkossá, mégis örült. A keresés fele annyira sem volt kimerítő, mint számított rá. Mallath nem volt igazi varázsló, alig két évet töltött gyerekfejjel a calaasisai csatamágus-képzőben, aztán néhány félresikerült vizsga után elment a kedve az egésztől. Az alapokat azonban keményen a fejébe verték, így az egyszerűbb, vagy jól begyakorolt bűbájokkal elboldogult. Az utazással töltött évek során gyakran keresett élő és élettelen dolgokat mágia segítségével, így biztosra vette, hogy a gyémántsárkányt is meg tudja találni, de azt álmában sem hitte volna, hogy a kis bestia így fog lüktetni a sötétben. Szerencséje volt, megint.

             Az éjjel a sziget leereszkedett a felhők alá, ledobta magáról köddunyháját, de a Nap nem sütött ki: ő a felhők fölött maradt, ezért a kalandor sietősen átvette nyirkos ingét, magára kanyarította úti köpenyét, aztán nagyot füttyentett lovának, aki az éjjel végül eltépte kötőfékét, és a tágas, harmatos mező túloldalán legelészett éppen.

             - Jól van, semmi baj - lapogatta meg a még mindig zavart, gyanakvó állat oldalát Mallath, mielőtt felnyergelte. - Holnap hazamegyünk, gazdag kincsekkel megpakolva. Annyi almát és dinnyét kapsz majd, hogy egy hét alatt sem bírod elropogtatni. - A ló valamelyest megnyugodott gazdája dallamos hangját hallva, és az is segített, hogy most már legalább belőle nem áradt mágia.

             A kalandor fellendült a nyeregbe, tájékozódott, aztán ügetve indult meg a legközelebbi térkapu felé.

*

             Dael biztosra vette, hogy rossz helyen járnak, amikor megpillantotta a hatalmas vadsárkányfészket, mégis, mikor Burt átkiáltott neki Citita hátáról, mosolyogva bólintott, hogy igen, szálljanak le. A fészektől kicsit távolabb, kopár fák és tüskés bokrok között landoltak. Burt azonnal lecsúszott a nyeregből, Dael viszont elgondolkodva kémlelte a tájat. A növénytakaró majdnem teljesen elhalt, a fák, bokrok figyelmeztetően nyújtogatták megfeketedett ágaikat, és minden csendes volt: sem négylábú, sem madár nem neszelt a kopasz lombok közt. Egy névtelen, egy sárkányszigetre érkeztek.

             - Megint elszúrtad? - kérdezte Burt Citita oldalának dőlve.

             - Csss! - intette le Dael, majd ő is leszállt Zsivány hátáról. - A sárkányok itt maradnak - suttogta.

             - Felőlem - vont vállat a fiú, aztán elindult Dael után. Zsivány és Citita maradtak, ahol voltak, de fejüket kíváncsian nyújtogatták a fészek felé.

             A két Vorting a lehető legkisebb zajt csapva osont a füst szagú, kövekből és tövestől kicsavart fákból épített fészek felé.

             - Dael! - súgta Burt, mikor már a fészek tövében kuporogtak. - Rakhatott az a mütyüri sárkány ekkora fészket?

             Dael jól tudta, hogy nem. Igaz, hogy a szabadon repülő sárkányok addig nőttek, ameddig csak kedvük tartotta, de a gyémántsárkány alig egy hónapja tűnt el a Vortingok kincstárából, és akkor nem volt nagyobb egy ölebnél. A fészket, amibe épp bemászni készült, viszont egy legalább tíz méter hosszú sárkány építhette, és nem egy hónapja, hanem jó pár éve. Ezt bárki láthatta, aki kicsit is értett a sárkányokhoz. Burtnek, calaasiai nemesként, elvileg kellett tanulnia a sárkányokról és szokásaikról, de úgy tűnt, mestere nem végzett alapos munkát. Dael borzasztóan szerette volna kioktatni a műveletlen fiút, de visszafogta magát. Egyrészt, mert nem tudta, milyen messzire repülhetett a fészek lakosa, másrészt, mert tartotta tőle, ha elárulja, hogy keresővarázslata újfent kudarcot vallott, Burt fogja magát, és lelép. Márpedig neki meg kellett tudnia, hogy mi zavarja meg folyton, és mindenáron teljesítenie kellett a küldetést. Igazi Vortinggá kellett válnia.

             - Maradj itt, és figyeld az eget! - parancsolta a fiúnak, aki zokon vette a követelőző hangnemet.

             - Ugyan minek?

             - Hogy kiálthass, mielőtt visszajön a sárkány, ami a fészket rakta.

             - Szóval ez nem a gyémántsárkányé.

             - Valószínűleg nem.

             - Akkor mi mit keresünk még itt?

             - Lehet, hogy mégis itt van, és ha nem, akkor sárkánytojást.

             Burt az égnek emelte tekintetét, majd mélyet sóhajtott.

             - Megint elszúrtad.

             - Figyelj, ha végül a gyémántsárkányt nem is találjuk meg, ez talán elég kárpótlás lenne. Nézd! - Dael belesett a hamuval bélelt fészekbe két szenes fa között. - Tizenkét tojás. Húsz aranyat ér darabja.

             - Rendben, ez nem hangzik rosszul - pislantott rá Burt is a struccénál kicsit nagyobb, színes tojásokra. - Hogy csináljuk?

             - Te őrködsz, én pedig bemászom értük. Ha szólok, figyelsz, és elkapod, amit kidobok.

             - És hogy visszük el őket a szigetről? Tudtommal Citita és Zsivány nem rejtegetnek egyetlen ládát sem a szárnyuk alatt.

             - Nem is kell. Hármat betekerünk a te köpenyedbe, hármat pedig az enyémbe.

             - És a másik hat?

             - Az itt marad.

             - Ne marháskodj már!

             - Te ne legyél hülye! - suttogta dühösen Dael. - Egy sárkány fészke sosem teljesen védtelen, pláne nem akkor, ha tojásokat rakott. Amint hozzáér a talpam a hamuhoz, tudni fogja, hogy valaki háborgatja az otthonát. Alig néhány percünk lesz meglépni.

             - Csak egy kérdés: nem lenne jobb mégis a gyémántsárkányt hajkurászni?

             - Neked nincs még eleged? Az az ékszerköpködő sosincs ott, ahol lennie kéne. Ha itt végeztük, megpróbálok majd még egy módszert, de ha nem találjuk meg, legalább lesz valamink helyette.

             - Jól van, csináld!

*

             Mallath hunyorogva kuksolt egy bokor alján. Meg sem próbálta megközelíteni a hatalmas fészket, túl egyértelmű volt, hogy vakvágány. Ha a gyémántsárkány elvadult, és akkorára nőtt, hogy ezt felépítse, akkor már semmit sem ért. A kalandor olvasott róla még a mágusképzőben, hogy csak a gyémánt-fiókák öklendeznek fel drágaköveket. Ha két méternél hosszabbra nőnek, nincs több gyémánt. A két Vorting vagy nem volt tisztában ezzel, vagy valami mást kerestek a fészekben. Mallath mindenesetre tudni akarta, hogy mit. Muszáj lett volna valami nyomra bukkannia, mert a térkapunál az összes maradék pénzét elköltötte. Oda-vissza váltott jegyet, mert ezen a szigeten nem őrizték a térkaput, ezért kénytelen volt előre fizetni a visszaútért, de így tényleg nem maradt egy fityingje sem. Kellet az a gyémántsárkány, de nagyon. Lehasalt és várt. Pislogás nélkül nézte, ahogy Dael átlendül a fészek peremén. Várt, ahogy Burt is. Hopp! Néhány perc múlva egy szikrázó gömb repült ki a fészekből. A fiú ügyesen elkapta, majd letette a földre. Néhány pillanattal később újabb színes golyóbis reppent. Sárkánytojások - pattant be Mallath agyába, és elfogta a rémület. Ugyanabban a könyvben, amiben a gyémántsárkányok természetéről is olvasott, arról is talált leírást, milyen varázslatos kapcsolatban állnak a vadsárkányok fészkeikkel és tojásaikkal.

             Burt elkapott egy újabb tojást, a negyediket.

             Mallath nem rejtőzködött tovább, felpattant és rohanni kezdett vissza a sűrűbe, a lovához, mielőtt késő lenne. De már késő volt. Mennydörgés szerű üvöltés harsant, mintha vihar készülne, de az égen nem cikázott át villám, és nem látszott egyetlen viharfelhő sem. A sárkánysziget messze a felhők fölött lebegett az ereszkedő szakasz harmadik hónapjában is.

             - Megboldogult őseim nevére! - szakadt ki Mallathból a kiáltás, mikor elszáguldott mellette sárkányüvöltéstől megriadt lova, a rossz irányba, egyenesen a fészek felé.

*

             Dael sietősen dobálta ki a tojásokat, és reménykedett, hogy Burt egyet sem ejt el közülük. Minden jól ment. Már az ötödik tojást is átdobta a fészek pereme felett, mikor az anyasárkány felüvöltött. Dael szíve nekilódult, de megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Tudta, mit csinál, tudta, hogyan kell sárkánytojást lopni, milliószor látta már, hogy csinálja Togrund. Gyorsan, és biztos kézzel. Mikor felüvölt a sárkány, menni kell. Ha ő is és a tojások is kint vannak a fészekből, és egy tojás sem sérül meg, akkor a sárkány nem támad. Akkor a sárkány elfogadja, hogy néhány tojását az emberek fogják kikelteni. Így van ez, így volt mindig. A lány elhajította a tojást, Burt pedig felkiáltott: kis híján elgázolta egy megvadult ló.

             Dael hallotta a ló nyerítését, patáinak dobbanását, Burt kiáltását, és a sárkány dühödt, földöntúli üvöltését, ami azt jelentette: az utolsó tojás megrepedt. A lány egy pillanatra kővé dermedt a rémülettől, aztán kétségbeesetten rohanni kezdett a peremhez, hogy kikapaszkodjon.

             - Burt, fuss! - kiáltotta mászás közben.

             - Itt van egy kibaszott ló.

             - Fuss, repülj el!

             - Mi a…?

             A sárkány megint felüvöltött, és ezúttal ő maga is feltűnt, szárnyai átölelték az eget.

             - El innen! - sikoltotta Dael, miközben leugrott a fészek pereméről. Esését egy bukfenccel tompította, reflexből felkapta az orra előtt heverő tojást, és futott, vissza Zsiványhoz és Cititához, akik félelem nélkül, érdeklődve szimatoltak a levegőbe, és vidám rikkantással üdvözölték a hazatérőt. Sárkány sosem támadt másik sárkányra.

             Burt döbbenten állt és bámulta a sötétkéken szikrázó csodát. Hatalmas volt, gyors, és valami delejező erő áradt belőle. Tétován előhúzta kardját, és bámulta a magasból felé száguldó lényt. Tudta, hogy futnia, rohannia kellene el innen, amilyen messzire csak lehet, de lábai nem engedelmeskedtek akaratának. A látvány teljesen megbénította.

*

             Dael bevágta a valahogy a kezébe keveredett tojást a nyeregtáskájába, majd felpattant Zsivány hátára, oldalra pillantott, és… nem látta Burtöt. Citita magányosan csattogtatta szárnyait, és orrával paffogva böködött a fészek felé. A fiú még mindig a lopott tojások gyűrűjében állt, kezében kivont kard. Daelben bent rekedt a levegő. Nem tudta, mit tehetne, a landoló sárkány már eltakarta a Napot.

             - Burt! - kiáltotta, miközben ráhasalt Zsivány nyakára. A kis hátas sárkány sebes nyílként reppent a félelemtől bénult fiú felé, de Dael tudta, hogy már késő. A vadsárkány leszállt fészkére, szárnyait félig összecsukta és nyakát behúzta, hogy tüzet okádjon az enyves kezű kétlábúra.

             Az utolsó pillanatban a sárkány feje megbicsaklott. Valahonnan a bozótból egy kő csapódott testéhez képest kicsiny kobakjához. A dühös vad fájdalmas, nyekkenő hangot hallatott, és a sűrű felé fordult. Dael nem lassított, száguldtában kapta el Burt kezét, és rántotta maga elé a nyeregbe. A fiú elejtette kardját, és kapkodva szedte a levegőt, de nem esett baja.

             Daelnek elég volt gondolnia, és Zsivány máris a bozót felé fordult. A vadsárkány és a lány is bőszen pásztázta az alacsony növényzetet. Az egyik bokor megrezdült, a hatalmas anya pedig eltátotta pofáját és lángba borította a bozótost. Dael egy vörös hajkoronát vélt látni, aztán egy keserves kiáltás harsant a lángoló bozótból. A sárkány újabb levegőt vett, de a következő lángcsóvát nem a bozótosra, hanem a mellette elnyargaló, zavarodott lóra köpte.

             A ló halálsikolyát csak Burt és Citita hallotta. Zsivány és Dael másra koncentrált: szinte összeforrva, a kolonc Burtről megfeledkezve, zuhanva suhantak a lángoló bozótban rekedt kalandor felé. Puhán értek földet a tűz forró, engesztelhetetlen ölelésében. Dael magában motyogott, varázsolt, próbálta elfojtani a lángokat, ahogy éjszaka a fogadóban. Akkor sikerült… a Gőzös Kiskacsában nem, de az éjjel megcsináltam, most is sikerülnie kell...

             Burt nehezen sem bírta felfogni, hogy mit keresnek a lobogó bozót kellős közepén. A füst csípte a szemét és köhögnie kellett. Lecsúszott Zsivány nyergéből, aki úgysem hallgatott volna rá, és átült Cititára, aki azonnal a magasba röppent vele.

             Dael, ruhája ujját az arca elé húzva, egyre kétségbeesettebben ismételgette a varázsszavakat. Nem tudta megfékezni a tüzet. Ő maga ugyan nem égett meg, de fél méterre tőle zavartalanul tomboltak, táncoltak a lángok. Tett egy lépést előre, amerre Burt megmentőjét sejtette, aztán még egyet. Működött. A fél méteres, védett karika követte. Nem éghetett meg. Most már biztosabb léptekkel gázolt a tüzes bokrok közé. Nem is olyan messze, alig négy-öt lépésre tőle kettéváltak a lángok, és a földön az északi kalandor feküdt, itt-ott megpörkölődve, egy ugyanolyan varázsburokban, ami Daelt is megvédte a tűztől. A lány nem kérdezett, nem óvatoskodott. Egyik kezével talpra rántotta a fájdalmasan nyöszörgő kalandort, másikkal füttyentett Zsiványnak. A hátas sárkány szinte azonnal mellettük termett, és a parázsló földhöz lapult, hogy gazdája felsegíthesse a másik kétlábút a hátára. Miután Dael is elhelyezkedett, Zsivány a levegőbe szökkent.

             Az anyasárkány nem támadt rájuk többé, hála Cititának, és Zsiványnak. A két kis hátas sárkány szaga, alakja, mágiája sokkal erőteljesebb volt, mint a három elgyötört emberé. A nagy anya nem érzékelte már jelenlétüket, úgyhogy szépen, egyesével visszarakosgatta tojásait a fészekbe, ezután pedig nekilátott elropogtatni a frissen perzselt lóhúst.

*

             - Hová megyünk? - kérdezte Burt, mivel már több mint félórája repültek, és nem úgy tűnt, hogy Dael le akarna szállni bárhol is.

             - Jadodari szigetére. Haza, apámhoz.

             Mallath tudata csak halványan pislákolt, de annyit érzékelt, hogy repül, a nyereg kényelmetlen, sebei égnek, és Dael szavait is elkapta. Haza, apámhoz. Gondolatban felnevetett. Közös apa… sziget… mégsem sikerült ráhibáznom. A kalandor elájult.

             - Mégis minek hoztad ki? - bökött Burt az északi felé értetlenül.

             - Hagytam volna ott? Megmentette az életedet.

             - Miután majdnem megölt mindkettőnket. Lóval. Lóval jött fel ide. Ez egy marha.

             - Tényleg marha, de ha nem ejted el a tojást, akkor nem lett volna semmi gond.

             - Ja, csak keresztülgázolt volna rajtam egy vágtázó ló, de mi az egy Vortingnak! Nyilván hajam szála sem görbült volna.

             Dael hallgatott, mert sajnos Burtnek igaza volt. Ha a kalandor nincs a szigeten, minden simán ment volna. Mit keresett a fészeknél? Sárkánytojást… vagy minket?

*

             Burt lélegzete elállt mikor Jadadori fölé értek. A sziget körül több száz sárkány cikázott kisebb csapatokba verődve, néhány felnyergelve, emberrel a hátán, de többségük csak úgy lovas nélkül. A fiú önkéntelenül Citita hátához lapult. Megint azt a dermesztő félelmet érezte, mint a fészeknél.

             - Ne maradj le folyton! - kiáltott hátra Dael a válla fölött, aztán előredőlt, Zsivány pedig lelkes zuhanórepülésbe kezdett. Burt nyelt egyet, majd párszor belevágta sarkát Citita oldalába. Nem akart magára maradni az égen, de a lányt sem szívesen követte, mert az a sziget legsárkányosabb csücskébe igyekezett. Burt tizenkét ember építette fészket számolt három kis kőház körül.

             - Mi ez a hely?  - kiáltott a lány után, elcsukló hangon.

             - A lebegők legnagyobb sárkányfarmja.

*

             Az egyik kőház teraszán egy robosztus, középkorú, szúrós tekintetű férfi állt. Dael intett neki, majd leszállt a ház előtt. A férfi Zsivány mellé lépett, és szó nélkül segített leszedni a nyeregből a félájult kalandort. Mallathnak fogalma sem volt róla, hogy hol van, vagy miért. Elméje a gyakorlatlanul használt varázslattól, teste pedig a sárkány tüzétől sajgott. Valaki talpra állította, aztán a hóna alá nyúlt. Már nem repült, neki, magának kellett volna járnia, de a lába piszok nehezen mozdult.

             - Na, moccanj, te szerencsétlen! - mordult egy hang, Mallath pedig megemberelte magát és lépett egyet, aztán még egyet. Próbált nem felüvölteni a fájdalomtól. Ahol a tűz elérte: égett, perzselt! És minden mozdulatnál élesebben érezte.

             - Ez meg ki volt? - kérdezte fintorogva Burt, miután a mogorva férfi eltűnt az északival a házban.

             - Az apám.

             - Nagyon vicces - röhögött fel Burt.

             - Nem vicc. Ő nevelt fel. Nyergeld le a sárkányokat, aztán gyere be te is!

             - Nem gondolod, hogy majd helyetted szerszámozom le Zsiványt!

             - De. Hacsak nem tudsz sárkány égette sebeket gyógyítani.

             Burt vállat vont, aztán kicsatolta Citita oldalán a hevedert, Dael pedig Togrund után sietett.

*

             Mikor Burt benyitott az ajtón, Dael már elvégezte a maga részét. Varázsigéktől zsongó, ólomnehéz fejjel, izzadtan gubbasztott egy dísztelen rönkasztal mellett.

             - Na? - kérdezte a fiú.

             - Togrund szerint megmarad.

             - Ő most?

             - Még bent van.

             - Ő is?

             - Nem - csóválta meg a fejét Dael. - Neki nincsenek mágikus képességei… de sok égést látott már. Ismeri a füveket.

             - Aha. - Burt lezuttyant egy üres székre és karba fonta kezeit. Feszengett. Most valaki más otthonában volt, nem egy fogadóban, és… nagyon távol Calaasiától. Nem tudta, hogyan kellene viselkednie. Nem mintha olyan sokat törődött volna az etikettel, de mégis. Jó lett volna tudni, hogy mik azok az elvárások, amikre fittyet hány. Mindenesetre, mikor Togrund belépett a szobába, felpattant a székéről.

             - Apa, ő Burtley Ne'sa. - A komor tekintetű férfi alaposan végigmérte a fiút, mielőtt kezet nyújtott.

             - Togrund Geperi. Ne'sa, mi?

             - Igen, uram - biccentett Burt, és reménykedett, hogy elég határozottnak tűnik a kézfogása.

             - Mennyi idős vagy?

             - Tizenhat.

             - Jó, akkor gondolom elbírsz egy fejszével. - Burt értetlenül Daelre pislantott. - Először is, rám nézz, ha hozzád beszélek, másodszor, jobbra a ház mellett találsz egy nagy rakás rönköt.

             - És?

             - Hasogass tűzifának valót. Itt, aki teli hassal és melegben akar aludni, annak meg kell dolgoznia érte.

             Burt megütközve nézett a komor képű fickóra. Még, hogy ő… fát hasogatni!

             - Inkább keresek magamnak egy fogadót.

             - Ahogy gondolja, Ne'sa uram - biccentett Togrund. Burt legyintett, majd elcsörtetett a kijárat felé.

             Miután a fiú bevágta maga után az ajtót, Dael remegő térdekkel felállt és Togrundhoz lépett. A férfi nem szólt, de szorosan magához ölelte a lányt.

             - Úgy hiányoztál - dünnyögte Dael.

             - Te is, kicsim - simogatta meg Togrund a lány kócos fejét. - Nem tetszett Calaasia?

             - Nem - vallotta be Dael.

*

             Burtnél nem volt térkép, és Citita sem akarta hagyni, hogy újra felnyergeljék. Három vörös pikkelyes sárkánnyal hevert a ház tövében, és csupán egy lusta bólintással nyugtázta gazdája parancsát.

             - Áruló! - bökte oda sárkányának Burt, majd jobb ötlete nem lévén megkereste a fejszét.

             A fahasogatás nagyobb falatnak bizonyult, mint hitte. Apja szolgáinak mindig egyetlen csapásra ketté ugrott a fa, neki meg legalább háromszor kellett lecsapnia, hogy annyira megrepedjen, hogy utána ketté tudja feszíteni. Kézzel. És amikor nem sikerült ugyanoda vágnia egymás után… fárasztó munka volt. Úgy a tízedik csapás után levette a Vorting kabátot, és az inge ujját is feltűrte. Homloka erősen gyöngyözött. Akkor is megcsinálom, a rohadt életbe - lendítette meg tizenegyedszer a fejszét.

*

             - Szóval, mit történt? - Togrund és Dael egymással szemben ültek az asztalnál. Dael élénkítő teát kortyolgatott, Togrund pedig krumplit hámozott.

             - Fönt voltunk. A Vortingok elveszett gyémántsárkányát kerestük, de nem azt találtuk.

             - Lakott fészek?

             - Tizenkét tojással.

             - Dael… nem azért küldtelek Calaasiára, hogy sárkánytojások után kajtass.

             - De ott voltak őrizetlenül - magyarázkodott a lány, hiába. Togrund dühösen vonta össze a szemöldökét.

             - Megbeszéltük.

             - Meg, de ez kihagyhatatlannak tűnt, és nem is lett volna semmi baj, ha nem bukkan fel ez a kalandor - bökött Dael a betegszoba felé.

             - Ő mit keresett odafönt?

             - Szerintem minket követett. Előző este egy asztalnál ültünk. Elkeseredettnek tűnt.

             - Talán a tojások csalták föl.

             - Kizárt. Lóval jött fel.

             - Lóval? - csodálkozott Togrund.

             - Ha mondom. Miatta ejtette el Burt a hatodik tojást... De aztán fejbe dobta egy kővel a sárkányt, hogy legyen időm kihozni az idióta "öcsémet".

             - Hol marad a jó indulat?

             - Apa, te nem tudod milyen! Ha még egy napot vele kell töltenem, esküszöm, megőrülök. Nagyképű, nemtörődöm, ostoba, azt hiszi, hogy bármit megtehet…

             - Most mégis kint hasogatja a fát.

             Dael elhallgatott és fülelt. Togrundnak igaza volt. Valaki nekilátott felaprítani a tűzre valót.

             - Nem olyan rossz kölyök ez.

             - De - ellenkezett Dael. - Pont olyan… kiköpött olyan, mint… Ne'sa.

             - Daellona - sóhajtott nagyot a férfi -, van valami, amit nem árt, ha tudsz.

             Dael rosszat sejtve nézett apja szemébe. A férfi csak ritkán szólította a teljes nevén.

*

             Mallath kicsit szédült még, de az égő fájdalmat már nem érezte. Felült és kinézett az ismeretlen szoba ablakán: alkonyodott. Fogalma sem volt, hogy meddig lehetett eszméletlen, ezért végigsimított az állán. Éppen csak serkenő borostájából úgy ítélte, alig néhány órát aludhatott. Óvatosan felállt és végignézett magán. Sebeit vastag kötés takarta, és az alsógatyáján kívül valaki minden mást lehámozott róla. Körbepillantott a szobában. Ismeretlen kezek az ajtó melletti székre hajtogatták nadrágját és jobb napokat látott ingét. Tett egy lépést a szék felé. Fejében harangok kondultak, és egy pillanatra arra gondolt, hogy talán jobb lenne visszafeküdni kicsit. Ekkor az ajtó kinyílt és Mallath egy borzasztó mogorva, kócos szemöldökű fickóval találta szembe magát.

             - Ülj vissza, mert én ugyan fel nem kaparlak a földről - tanácsolta Togrund. A kalandor visszahuppant az ágyra, és kicsit megkönnyebbült. Jobb volt fekve. - Rendben - bólintott elégedetten Togrund -, beszélgessünk.

*

             Dael egy szikla szélén ült, és mélán bámult a mélybe Zsivány fejét simogatva. Mallath néhány lépésről figyelte. A lány megvált szakadt egyenruhájától, helyette fehér nadrágot, kék inget és szürke mellényt öltött. Hosszú haja meg-meglebbent a szélben. Így kimosakodva a kalandor nem csak csinoskának, hanem kifejezetten szépnek találta. És tartozott neki: sokkal.

             Zsivány megemelte szárnyait és hátrakapta a fejét. Mikor látta, hogy csak a kalandor az, visszafeküdt Dael mellé.

             - Felébredtél? - nézett fel a lány.

             - Fel. Az öreg… Togrund mondta, hogy idekint vagy, és gondoltam, illene köszönetet mondanom.

             - Inkább bocsánatot kellene kérned. Komolyan. - Dael hitetlenkedve megcsóválta a fejét. - Lóval? Fel? Egy névtelen lebegőre? Te vagy a világ legagyamentebb kalandora.

             - Igazad van, ebben is.

             - Is? Még miben?

             - Mindenben, amit eddig rólam mondtál. - Dael halványan elmosolyodott.

             - Togrund szerint jó szemem van hozzá, hogy meglássak dolgokat.

             - Leülhetek?

             - Felőlem.

             Mallath lekuporodott Dael mellé, és lenézett. Egy pillanatra megint elfogta a szédülés. A sziget szélén ücsörögtek. Alattuk a végtelen mélységben néhány lebegő, pár sárkánylovas, a tajtékos tenger, és Calaasia partjai.

             - Ez nagyon… - habogott a kalandor.

             - Ijesztő, gondolom.

             - Lenyűgözőt akartam mondani. - Dael bólintott egy aprót, aztán megint a távolba meredt.

             - Udvariatlan vagyok - pattant fel a kalandor. - Megmentetted az életem, én pedig még be sem mutatkoztam. Engedelmeddel, Mallath Rol vagyok az Északi Uradalomból. - A lány félig mosolyogva, félig fintorogva figyelte a hajbókoló férfit. Nem értette, mit akar.

             - Dael - ennyit nyögött ki végül, mikor Mallath várakozón ráemelte tekintetét.

             - Ne'sa, vagy Geperi?

             - Ez most… bonyolult.

             - Ki vagy te, tulajdonképpen?

             - Fogalmam sincs - ölelte át Dael a térdeit, majd egy oldalpillantást vetett a kalandorra, aki megint a szikla szélén ült. - Tudod, most valahogy minden összezavarodott.

             - Az gyakran megesik.

                Dael most először nézett a kalandor szemébe. Volt benne valami. A vörös hajú, gúnyos mosolyú férfi épp olyan magányosnak tűnt, mint amilyennek ő érezte magát.

             - Ez a sziget az otthonom. Itt nőttem fel, itt élek, mióta csak az eszemet tudom. De történtek dolgok, még azelőtt… Hat éves voltam, mikor Togrund elmondta, hogy miért néznek rám máshogy az emberek. Nem tartoztam ide. Togrund nem az igazi apám, mert valójában egy calaasiai nemes lánya vagyok. Ne'sa lánya. Három éves lehettem, mikor Ne'sa egyik hajója viharba került és elsüllyedt. Sokan meghaltak, anyám is, de én túléltem. Nézd - Dael egy kevéssé sziklás peremre mutatott -, Togrund ott talált rám. Hazahozott, megetetett, aztán rábízott a szomszédasszonyra, Lonne nénire, ő pedig elrepült, hogy megtudja, honnan sodort partra a víz. Sikerült kiderítenie, hogy kinek a lánya vagyok. Beszélt Ne'sával, de ő nem akart visszakapni.

             - Nem akart?

             - Túlságosan fájt neki anyám halála. Hát maradtam. Togrund a sajátjaként nevelt fel, és mindenre megtanított, amire csak tudott. Amit meg nem, azt megtaníttatta másokkal.

             - Elküldött Calaasiára, hogy mágiát tanulj?

             - Nem - csóválta meg a fejét Dael.  - Két szigettel keletre élt egy mágus. Amolyan remete. Mikor felfedeztük, hogy erős a hajlamom rá, Togrund elvitt hozzá, ő meg azt mondta, ha nem szeretnék, nem kell Calaasiára mennem, szívesen tanít, úgyhogy maradtam. Calassián… egy hónapja jártam először a lebegőkön kívül. Ne'sa üzent. Azt írta, hogy szeretné, ha "haza" utaznék.

             - És te elmentél?

             - Egyébként is elindultam volna néhány héten belül. Vorting akartam lenni. Már megvolt rá a pénzem, úgyhogy a meghívás épp jókor jött. Gondoltam egy kalap alatt lerendezem mindkét dolgot. Először a Rendhez mentem.

             - Várj! Beállítottál a palotába húsz arannyal, a lebegőkről, és ők elsőre bevettek?

             - Nem. Elküldtek. Azt mondták, nincs elég tapasztalatom.

             - Akkor hogyan?

             - Csaltam. - Dael elvörösödött szégyenében.

             - Ezt a csalást nekem is megtaníthatnád. Már negyven aranyam bánja az istenverte próbáikat.

             - Ne'sa nevét használtam.

             - És nem ismertek fel?

             - Nem. Nekem kellett felhoznom, hogy egy hete már jártam náluk. Bocsánatot kértek, majd közölték, hogy igazából nem a tapasztalat hiányzott, hanem egyszerűen nincs szükségük több harcosra. Viszont csatamágusra annál inkább.

             - Mennyi ideig tanultál attól a remetétől?

             - Két évig, aztán meghalt.

             - Édes kevés.

             - Na ne mondd! - nézett Mallathra a lány gúnyosan.

             - Rendben, vedd úgy, hogy meg sem szólaltam.

             - A Rend vezetőit ez az aprócska tudásbéli hiány cseppet sem zavarta. Azt mondták, csatamágus leszek, a képességeim kitűnőek, és majd együtt kitöltjük a hézagokat. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy én harcosnak jelentkeztem, és eszemben sincs varázskönyveket bújni.

             - Mégis belementél.

             - Persze. Mert a két felvételi között kiderült, hogy Ne'sa nem azért hívott meg, hogy megismerjen. Nem. A gazdag úr férjhez akart adni egy vén disznóhoz.

             - Vagyonos disznóhoz? - Dael szemei fagyosan villantak, Mallath pedig megadólag magasba emelte kezeit. - Nyugalom, én is inkább az éjszakába nyúló olvasást választottam volna.

             - És ha csak ez lenne!

             - Mi van még?

             - Ne'sa, az apám, tudom, butaság, de azt hittem… valamiért úgy gondoltam, hogy nem nősült újra.

             - De tévedtél.

             - A hajótörés után alig egy évvel. Két gyereke van attól a másik nőtől, aki mellesleg utál engem.

             - Egy semmiből jött elsőszülött mindig sok kényelmetlenséget okoz.

             - Az biztos. De az a hízott liba képtelen felfogni, hogy én semmit sem akarok Ne'sától. Vagyis nem akartam… mondd, te mit tennél ha…

             - Ha?

             - Ha megtudnád, hogy az igazi apád igazából nem is hagyott hátra egészen. Togrund azt mondta, azt mesélte, hogy a hajótörés után néhány hónappal Ne'sa eljött Ledrapre, hogy hazavigyen Calaasiára, de én nem akartam vele menni. Elfutottam, és elbújtam az egyik sárkányfészekben. Egész nap engem kerestek, aztán mikor megtaláltak csíptem, haraptam, üvöltöttem. Csak akkor higgadtam le, mikor magamra hagytak a szobámban. Ne'sa három napig maradt, én tizenöt évig, abban a tudatban, hogy nem kellettem az apámnak. Mit tennél, ha megtudnád, hogy igazából te hagytad el őt, nem pedig fordítva?

             - Vállat rántanék. Gyerek voltál még, neki kellett volna felnőttként viselkednie. Ha nekem lenne egy kislányom, nem hagynám, hogy idegenek neveljék fel. Tudni akarnám, hogy mi van vele.

             - Ne'sa tudta. Havonta kapott rólam jelentést.

             - És mégis csak most hívott haza.

             - Nem lehet, hogy csak azért nem hívott, mert félt?

             - Félt?

             - Félt, hogy megint elutasítom.

             - Ha nyerni akarsz, kockáztatnod kell.

             - Te miért kockáztattál tegnap a szigeten? - váltott témát hirtelen a lány.

             - Mert egy gyémántsárkány jó időre kihúzna a bajból.

             - Kihallgattál minket. - Dael ezúttal nem csattant fel dühösen, csak mosolyogva csóválta a fejét. Tudhatta volna.

             - Nem is nagyon kellett hallgatóznom.

             - Mekkora a baj?

             - Tessék?

             - Az előbb azt mondtad, a gyémántsárkány egy időre kihúzna a bajból.

             - Csak a szokásos - dőlt hanyatt Mallath. - Egy lukas garasom sincs.

             - Te is mágiával kerested, ugye?

             - Igen.

             - És egyértelműen úgy láttad, hogy azon a szigeten van.

             - Soha semmit nem láttam még ilyen tisztán keresés közben.

             - Akkor mégsem én rontottam el… Mallath?

             - Igen?

             - Lenne egy ajánlatom. - A kalandor kíváncsian felkönyökölt.

             - Csupa fül vagyok.

             - Segítesz visszaszerezni a gyémántsárkányt, cserébe pedig bejuttatlak a Rendbe. - Mallath fürkészőn nézett a lányra. A csapdát kereste. - Mindenki jól járna. Nem kellene egymást kerülgetnünk, nem lenne verseny, és több fej többet lát. És tudom, hogy te is Vorting akarsz lenni, nekem pedig elégtételül szolgálna, ha bejutna valaki, akinek se neve, se rangja. Ha már nem Dael Geperiként szerepelek a falon, hadd használjam ki. És ne aggódj! Ha visszavisszük a sárkányt, Daellona Ne'sa kérését nem fogják megtagadni.

             - Jól hangzik. Csak egyetlen kis bökkenője van: fogalmunk sincs, merre lehet a gyémántsárkány.

*

             Mallathnak másnap virradatkor rá kellett döbbennie, hogy a kis bökkenő egészen más. Korábban sosem lovagolt sárkányháton, de ha a két Vortinggal akart tartani, kénytelen volt megülni egy bestiát. Igazából szerencsésnek kellett volna éreznie magát. Túlélt egy sárkánytüzet, kapott még egy esélyt, hogy bekerüljön a Rendbe, és Togrundtól bérelhetett sárkányt egy olyan tojásért cserébe, amit igazából nem is ő, hanem Dael szerzett. Ráadásul jól bereggelizett, és egy új öltözet ruhát is kapott. Mindent összevetve szerencsés fickó volt, mégis, mikor elé vezették a zöld pikkelyes, sárga szemű hátasát, igazi balfácánnak érezte magát.

             - Nimmának hívják - lépett a riadt kalandor mellé Dael. Mallath bólintott. - Gyerünk, ülj fel a hátára! - Mallath nyelt egy nagyot, majd felkapaszkodott Nimma szárnyai tövébe. Dael megsimogatta a sárkányt, és a kalandorra vigyorgott. - Nincs mitől félned. Nimmának birka türelme van. Bárki megülheti.

             Mallath erőltetetten elmosolyodott, de nem érezte magát jobban. A tudat, hogy az alatta levő bestia hamarosan le fogja vetni magát egy szikláról, ő pedig bármelyik a pillanatban a mélybe hullhat, komolyan kikezdte nemlétező nyugalmát.

             - Na, milyen? - kérdezte a kalandort Burt Citita hátáról. - Begazoltál, mi?

             - Burt!

             - Rá se ránts - kacsintott a fiú Mallathra - Dael pont ilyen sápadt, ha lóra ültetik.

             - Burt!

             - Nem kell úgy mellre szívni.

             - Jól van. - Dael is felült Zsiványra, de mielőtt elrepült volna, még Mallathoz fordult. - Most nagy a szája, de neki első alkalommal kétszer kellett körbekergetnie Cititát egy fedett sárkányfészekben, mielőtt sikerült volna felkepesztenie a hátára.

             - De csak azért, mert Citita nagyon eleven - mentegetőzött a fiú.

             - Citita egy lusta dög. Ő azt is nyugodt szívvel végignézné, ahogy kipakolják az összes tojását a fészkéből.

             Mallath nem tudta, hogy nevessen-e vagy sem, de nem is maradt ideje eldönteni. Zsivány kitárta szárnyait és a magasba szökkent, Citita pajkosan utána ugrott, a kalandor pedig döbbenten érzékelte, hogy Nimma izmai megfeszülnek, és nem várva semmiféle nógatásra, komótosan társai nyomába ered. Mallath önkéntelenül előre dőlt, és átölelte a sárkány nyakát, aki erre dudorászni kezdett, és kicsit gyorsított, hogy utolérje a két Vortingot.

             A kalandor néhány percig bénultan bámulta az alattuk elsuhanó mélységet, aztán rájött, hogy a torkát csiklandozó érzés igazából nem is hányinger, hanem valami furcsa, gyermeki öröm. Tulajdonképpen tetszett neki a repülés.

*

             Dael felfelé vezette társait. Fel a felhők fölé, a legmagasabban lebegő sziget felé, ami soha nem ereszkedett le a tengerig, sőt, szinte soha nem is mozdult. Worisia, a mozdulatlan sziget, a vadsárkány sziget, a tiltott sziget, a mágikus sziget. A sziget, amit minden szabad sárkány felkeresett.

             A lány alaposan áttanulmányozta Togrund térképeit, és rájött, hogy a szigetek, amiket Burttel meglátogatott, a Worisiához legközelebb esők voltak. Tulajdonképpen körberepülték a tiltott szigetet, de amíg nem találkoztak Mallath-tal, Dael fejében meg sem fordult, hogy nem a keresővarázslat sikerült félre. Pedig nem. A sárkány nem akarta, hogy a nyomára bukkanjanak. Nem volt biztos benne, hogy Worisián megtalálja, de remélte. Elvégre sokkal furcsább dolgok is történtek már azon a szigeten annál, hogy egy gyémántsárkány fióka félrevezeti a varázslattal kutakodókat.

*

             - Ha két mágussal is csődöt mondok…

             - Nyugalom - intette csöndre Burtöt a kalandor. - Itt lesz.

             A fiú lenézett és megcsóválta a fejét. A sziget legalább háromszor akkora volt, mint a többi, és sötét, buja lombok és bizarr, émelyítően illatozó, csalogatóan színes virágok borították. Olyan volt, mint valami vad képzelgés.

             - Hogy akartok itt bármit is megtalálni?

             - A sziget északnyugati csücskében van egy barlang - mondta Dael.

             - Honnan tudod? - kérdezte Burt.

             - Láttam keresés közben - szólt most Mallath.

             - És ott van?

             - Ott érdemes először megnézni - pillantott öccsére Dael. - Az egy ősi barlang. Szent hely, és a frissen szabadult sárkányok elsőként mindig oda repülnek.

             - Csak egy kérdés: akkor miért nem ott néztük meg először?

             - Jaj, Burt - forgatta a szemeit a lány -, neked nem úgy dereng, hogy a gyémántsárkányt ellopták?

             - De.

             - Worisián nem laknak emberek. Nem is laktak soha.

             - Szóval, mi van a tolvajjal? - Burt nem értette, hova a fenébe akar Dael kilukadni.

             - Az enyves kezű hagyta elszökni a sárkányfiókát - segítette ki Mallath a fiút, aztán jókorát rúgott Nimma oldalába. Ő azt nem értette, miért marad le folyton két sárkányhosszal a többiek mögött. - Menj már, az ördögbe is! - Nimma kicsit gyorsabbra vette a tempót, de csak addig, amíg Mallath az oldalába vájta a sarkát. Amint megérezte, hogy a kalandor lába fárad, combja szorítása lankad, újra lassított.

             Burt a szitkozódásra hátranézett, aztán jót nevetett a küszködő férfin.

             - Ne ess kétségbe, néhány nap múlva jobban fog menni.

             - Néhány nap múlva már nem lesz lábam, mert elkopik a sok rugdosástól. - Mallath megtörölte verejtékező homlokát, majd sóhajtva Dael után pillantott. A lány nem is megülte kék pikkelyes hátasát, hanem eggyé vált vele. Úgy repültek, mintha nem is hús vér lények, hanem szél formálta délibábok lennétek.

             - Hogy csinálja? - kérdezte a kalandor Burtöt.

             - Neki ez természetes. Egész életében repült.

             - Na, mi az fiúk? - fordult vissza a lány a töszmörgők felé.

             - Csak fárad a lábunk.

             - Akkor irányítsatok csípővel.

             - Csípővel? - kérdezett vissza Burt homlokráncolva.

             - Tudod, csak lazán, mint az ágyban. - A fiú megcsóválta a fejét, Mallath viszont felröhögött.

             - Jól van, értjük, de mi még nem vagyunk olyan gyakorlott sárkánylovasok, mint te, Daellona - mosolygott a lányra. - Lassíts egy kicsit!

             - Rendben, igazad van. Nekem Zsivánnyal könnyű. Egy bérsárkánnyal lehet, hogy én is nehezebben boldogulnék.

             - A te sárkányod miben más? - vágott be Dael elé Mallath, aztán óvatosan csinált egy bokakörzést. Nimmát fájdalmas volt mozgásra ösztökélni.

             - Ott voltam, amikor kikelt. Én neveztem el. Zsivány nem repül mással.

             - És te?

             Dael kihajolt a nyeregből és csak súgta.

             - Ő úgy tudja, hogy én sem.

             Mallath és Dael cinkosan elmosolyodtak, Burt, pedig öklendezést imitált.

             - Haladjunk!

*

             A barlang körül puha, nyálkás moha borította a talajt, és csak néhány kósza napsugár szűrődött át a dús lombú fák és indák szövetén. Burt unottan böködött egy döglött meztelencsigát kardja hegyével, míg Dael és Mallath a sötét lyuk előtt tanakodtak. A lány nem akart bemenni, a kalandor viszont azt nem tartotta jó ötletnek, hogy kint várjanak, míg a gyémántsárkány méltóztat elődugni az orrát. Mindketten szinte tapintani vélték a mágia nyúlós, sűrű szálait, de Mallath a sziget őserején kívül egy ember jelenlétét is érezte. Dael ostobának nevezte, de a kalandor szilárdan kiállt a véleménye mellett.

             Burt unatkozott. Alapból hidegen hagyta, hogy végül meglesz-e a gyémántsárkány, de ha végre megtalálták volna, akkor hazamehetett volna Calaasiára. Sárkánnyal, vagy sárkány nélkül, ő már nagyon ment volna.

             A föld mintha megremegett volna, Dael pedig a barlang felé kapta a fejét. Mallath hátrált egy lépést, de Burt tovább böködte a csigát. Ő semmit sem érzett. Soha, semmi tehetsége nem volt a mágiához, ezért most sem érzékelte a varázsdobbanást, de az feltűnt neki, hogy társai vitája hirtelen félbeszakadt. Lassan a barlang felé nézett, és gyomra összeszorult. A barlang szájában ott állt a gyémántsárkány, nem is állt, hanem jött. Feléjük nyomult, és látványos megnőtt. Nagyobb volt, mint az a bestia, akinek megpróbálták kipakolni a fészkét. Burt nem tudott sokat a sárkányokról, sőt szinte semmit, de abban biztos volt, hogy ez nem természetes.

             Mallath és Dael bénultan álltak alig néhány lépésre a barlangtól. Burt elszántan fújtatott egyet, majd előhúzta kardját, és hősi rohamra indult.

             Dael az utolsó pillanatban kapta el öccse karját és rántotta be egy nagyobb szikla mögé.

             - Elment az eszed? - kiáltotta a fiú fülébe, miközben a sárkány a szikla átmelegítésén fáradozott.

             - Úgy álltatok ott, mint két vak öszvér.

             - Ez egy gyémántsárkány! Mégis hogy akarod átvágni a pikkelyeit?

             - Akkor varázsolj valamit!

             - Mallath már rajta van.

*

             Míg Citita és Zsivány a két Vorting mellé repült, hogy megvédjék őket az üvöltő lángorkántól, Mallath a buja aljnövényzet alatt kúszott a sárkány lábához, és erősen remélte, hogy Dael ismeri a varázsketrecet, na meg persze azt, hogy a lány észreveszi, ha belekezd, és segít neki, mert egy ekkora állatot képtelen lett volna egyedül becsomagolni.

             Dael szorosan Zsiványhoz simulva lesett ki a szikla mögül. A gyémántsárkány nem úgy viselkedett, ahogy egy rendes sárkánynak kellett volna. Hiába bújtak hátasaikhoz, a nagyra nőtt bestia zavartalanul fújta a lángokat, pedig már nem érezhette őket, látni is alig, hiszen végig a tűzálló pikkelyek takarásában maradtak, Dael kioltó bűbája ellenére is. A lány kicsit visszahúzódott, és néhány pillanatra lehunyta a szemét. Koncentrált. Korábban sosem kellett egyszerre több varázslatot végrehajtania, de most muszáj volt megpróbálnia. Nem hitte, hogy Mallath képes lehet egyedül mágikus ketrecbe zárni a szökevényt. Lassan, egyenletesen lélegezve lépett ki a szikla mögül és kiáltotta a gyémántsárkányra varázslatát. Működött. A dühöngő bestia körül egy aranyszínű kocka vonalai derengtek fel, és a szikláig nem jutott el több lángcsóva. A tűz is bent rekedt a varázsketrecben. A két botcsinálta csatamágus megkönnyebbülten felsóhajtott.

             Burt előbújt a szikla mögül, kezében továbbra is csupasz kard lógott, és lassan megkerülte az óriás ragadozót. Ezt fújhatjuk - gondolta fintorogva.

             Dael és Mallath büszkén mérték végig zsákmányukat. A kalandor még hátba is veregette a lányt.

             - Szép fogás.

             Dael hátrarázta a haját és megcsodálta a sárkány csillogó pikkelyeit. Gyönyörűnek találta. Képzeletben végigsimított a gyémánt bestia farkán, hasán, nyakán, fel egészen a fejéig… és akkor valami furcsát látott. Valami megint nem volt rendjén. A sárkány szemei, a pupillái, nem hosszúkásak voltak, hanem kerekek, mint az embereknek. És azok a pupillák hirtelen kitágultak. A mágikus ketrec darabjaira pattant.

*

             Burt látta, ahogy a halványan derengő ketrec felvillan, majd eltűnik, látta, ahogy a sárkány behúzza a nyakát, Dael hasra veti magát a nyálkás mohán, a bestia pedig újabb tüzes poklot köp. Látta, ahogy a moha, Dael ruhája és haja lángra kap. Nem gondolkozott. A sárkány elé perdült és meglendítette kardját. Minden erejét beleadta abba az ütésbe. A kard nem pattant vissza, könnyedén csusszant be a pikkelyek között, amik már nem is pikkelyek voltak. Burt előtt egy ősz szakállas, kopasz férfi állt, gyomrában karddal, szemében hitetlen döbbenettel.

             A Vorting nem engedte el a kard markolatát. A fegyvert még mélyebbre nyomta, majd csavart rajta egyet. A mágus felnyögött kínjában, mard térdre rogyott.

*

             Mallath felsegítette Daelt a földről.

             - Szerencsés lány - sóhajtotta megkönnyebbülten. A férfi bele sem mert gondolni, hogy mi lett volna, ha Zsivány nem ugrik és fekszik rá gazdájára, hogy testével védje. Dael háta így is megégett, és a haja sem maradt sértetlen, de Mallath úgy látta, olcsón megúszta.

             - Fáj? - kérdezte az égett bőrt vizsgálva.

             - Igen - mondta a lány remegő hangon -, de nem úgy, mintha sárkánytűz lett volna. Hála az égnek, nem úgy.

             - Nem ez volt a gyémántsárkány.

             - Észrevettem… csak későn.

             - Ennyit a mágusokról - kiáltott hátra a válla fölött Burt, majd kirántotta az álsárkány gyomrából kardját.

*

             A barlang piszok sötét lett volna, ha a kalandor nem bűvöl őrlángot a fejük fölé. Sem ő, sem Dael nem értetlenkedett azon, hogy az őrült mágus miért ide vette be magát, és abban is hallgatólagosan egyetértettek, hogy a mágus tényleg őrült volt. A falakon dobbanó mágia erejét nem lehetett hosszútávon elviselni. Csak Burt nem értette, mitől olyan fenemód különleges a hely, és hogy mi a jó élet baja volt a kopasz mágusnak, de különösebben nem is érdekelte. Továbbra is haza vágyott, és magában eldöntötte, ha a barlangban sem találnak rá a gyémánt sárkányra, akkor ő a társát hátrahagyva is visszatért Calaasiára.

             A barlang hosszú volt és mély. Majdnem húsz percet gyalogoltak befelé, mire egy öblösebb részhez értek. Ott, abban a cseppköves odúban könyvek, lombikok, üvegcsék százai sorakoztak kőből faragott polcokon. Egy asztalon pergamen és egy kupac gyémánt hevert, a varázslattal faragott kandallóban pedig három sárkányéhoz képest kicsi tojás. A gyémántsárkány egy varázskörben gubbasztott. Nem volt nagy, de már kicsi sem. Kövérebbnek tűnt, mint Citita, de rövidebbnek, mint Zsivány vagy Nimma. Mikor az idegenek az odúba léptek, gyanakodva felkapta a fejét, és kivillantotta tűhegyes fogait. A sárkányvadászok megtorpantak. Még Burt is érezte, hogy gond van. A varázskör, csak egy kör volt, nem derengett körülötte színesen a levegő. A mágus halálával a varázslat is semmivé lett, és ezt a gyémántsárkány is tudta. A zsongó mágiaörvényben nem érzékelte, hogy ketrece eltűnt, de nem volt ostoba. Előrenyújtotta az orrát, és ott, ahol korábban kemény falba ütközött, most nem volt semmi. Kiszabadult. Látta a három kétlábút, és a sárkányokat is. Tudta, hogy fajtársai nem bántanák, de a három kétlábú… azok csak azért jöhettek, hogy megint bezárják. Ő pedig nem akart többé csapdába esni, nem akart szűk helyen kuporogni. Repülnie kellett, és nem hagyhatta, hogy a kétlábúak ebben megakadályozzák. Dühös fúriaként rontott előre, karmait, fogait harcra készen tartva.

             Dael állt középen, és tudta, mi fog történni. Szó nélkül lökte a barlang oldalához társait egy taszító bűbájjal, ő maga pedig sikoltva kuporodott össze, majdnem biztosra véve, hogy rossz helyen van, és a sárkány éles, gyémánt kemény karmai rögvest a húsába mélyednek, de a zavarodott jószág elrepült a nélkül, hogy hozzáért volna. Nem látta, mert szemeit szorosan lehunyta, de érezte a bestia szárnyainak szelét. És hallotta, ahogy valami a lába mellett puffan.

             A tűhegyes karmok nem a lányt, hanem Zsiványt találták el, aki megint Dael védelmére kelt, hiszen ezt mindig így csinálták. Az ő gazdája volt, neki kellett megvédenie, mert ő erős volt, és gyors, a lány pedig puha és sérülékeny. Együtt repültek. Akik együtt repülnek, azok vigyáznak egymásra. Az erősebb megvédi a gyengébbet, és neki nem volt mitől félnie. Daelre sárkány támadt. Egy furcsa, veszett tekintetű, sápadt sárkány, de attól még sárkány volt, és sárkány sosem bántotta a fajtársait. De ez a sárkány tényleg veszett volt. Mikor látta, hogy Zsivány a kétlábú elé veti magát, akkor sem húzta be a karmait. Pont oldalba kapta a kék pikkelyest. Zsivány elgyötört kis csuklást hallatott, Dael pedig kinyitotta a szemét.

             - Nem! - sikoltotta, és sárkánya mellé ugrott, próbálta kézzel betapasztani a bőszen vérző sebeket, és közben varázsigéket gajdolt, de a vérzés nem csillapodott. Zsivány sebei mélyek voltak, a gyémánt karmok úgy vágták át pikkelyeit, mintha csak papírból lettek volna. Dael egyre gyorsabban hadart. Valaki megfogta a vállát: Mallath.

             - Daellona… semmi értelme.

             - Nem!

             Burt nem szólt, csak letérdelt és megsimogatta Zsivány fejét. Dael lassan felhagyott a próbálkozással, és könnyben úszó arccal sárkánya nyakára hajolt. Mindenét odaadta volna azért, hogy még egyszer utoljára együtt repülhessenek.

             - Miért csináltad, te buta - suttogta. Zsivány már nem fogta föl a lány szavait, csak a hangját hallotta. Jó volt hallani. Mindig, már egészen apró fióka korában is szerette, ha a lány beszélt hozzá. Megint fiókának érezte magát. Nem értetette a szavakat, de hallotta őket, és ezekért az utolsó hangokért cserébe szeretett volna adni valamit. Valami szépet. Valamit, amiben élet van. Vett egy utolsó nagy levegőt, majd erőtlen lángot lehelt a kandallóba… Az egyik tojás megrezdült.

             Most már lesz kivel repülnöd.

*

             Mallath és Burt Zsivány mellett maradt, de Dael a forrongó kandallóhoz lépett és kikapta a tűzből a mocorgó, repedező tojást. Az egyetlen dolgot, amit Zsiványból hazavihetett. Mire maga elé emelte, a fióka már átlukasztotta a kemény hártyát és kidugta apró fejét. Selymes, újszülött bőre zafíros fényben játszott, és kíváncsi, de még le-lecsukódó pillákkal nézte a szomorúan mosolygó, ég szemű idegent.

Vége