Mindig minden velem történik, ő meg kiforgatja. Én esem le a
lépcsőről, a lóról, a falról… ő meg elmeséli, hogy tigrisbukfencezett,
indiánként lógott egy lóról, megcsúszott a lába a Mount Everestre mászva, de
azért köszöni, jól van. Én vagyok, aki a tepsibe ragadt tortából somlóit gyárt,
aki a koncerten félrefújja a szólóját, ő meg leírja, hogy improvizálni támadt
kedve. Én vagyok az, aki tanul, gürcöl, mosogat, ő meg, aki oldalba bök, és azt
súgja: mi van, ha ma elmarad? Én pedig nem csapom agyon, hagyom, had éljen és
meséljen. Nélküle az élet fásult lenne, unalom. Ha néha hazudik is, attól én
még az igazat mondom. Így azt is elárulom, időnként szerepet cserélünk.
Ilyenkor ő egész nap futóbolondként szaladgál, beszól, kiszól, mindent
összefirkál, én pedig, ha netán otthon kérdik, mi volt? Ennyit felelek: csak a
szokásos.
Szia!
VálaszTörlésEgy kis meglepi vár a blogomon (Díj címmel ;-)) Egyébként, hogy ne csak ezért jöjjek: Rímmel kissé ez az írásod, ez nagyon tetszett benne, meg a mondanivaló is :) Jó csattanó a végén... Csak a szokásos :)) Olvastam már, de telefonon és akkor nem tudtam írni megjegyzést, mert a teló nem támogatja, csak ha válaszként írok. Szerintem azt is csak a saját blogomon :)