Cigarettafüst 3.

Most szórakozik velem? Miért mindig én? Miért nem tudja egy leheletnyit visszafogni magát! - De titkon örült neki, hogy Fridrich látja. Ki más olvasta volna le az arcáról, hogy ő tényleg megpróbálta elképzelni?

            A következő előadások is hasonló hangulatban teltek. Néhány alakalom után Kara is belerázódott a játékba, és többé nem hagyta, hogy a licentiatus rapszodikus hangulatváltozásai és kitörései zavarba hozzák. Együtt játszottak, és annak ellenére, hogy Kara egy lépéssel sem jutott közelebb Fridrich hálószobájához, remekül érezte magát. Főleg, mert az előadásokat látogatók között nem csak nyálcsorgató csitrik, hanem értelmes beszélgetőtársak is akadtak, akikkel megvitathatta filozófiai nézeteit, előadhatta eszmefuttatásit, és akik esetenként előálltak olyan gondolatokkal, amikkel még nem találkozott a könyvekben. Minden szép volt. Egészen addig, amíg az a nyavalyás pletyka szárnyra nem kapott.

            A licentiatus megházasodik! Ezt csiripelték mindenütt. Egy tengerentúli lányt vesz el, a bátyja kérésére. Ezzel pecsételik meg a fejedelmek új szövetségüket. A lány nem túl okos, de elég csinos, és nagyon odaadó… Kara teljesen magába zuhant. Mindenki a szövetségről és a közeledő esküvőről beszélt, a fejedelmi családot leszámítva. Fridrich sem említette, egyetlen szóval sem. Csak a viselkedésén változtatott. Többé nem Karának magyarázott az előadások alkalmával, hanem Littának vagy akármelyik másik lánynak. Sőt, egyenesen bujkált Kara tekintete elől, akit ez a viselkedés teljesen felháborított, hiszen ő volt talán az egyetlen udvarhölgy, aki nem caplatott kölyökkutyamód utána, aki nem csüggött minden szaván, aki nem kísérte ki cigarettázni. Mégis az ő tekintetétől tartott. Kara ebből tudta, hogy tényleg megházasodik. Ettől a lány teljesen elvesztette önmagát. Nem volt étvágya, nem vágyott társaságra, nem érdekelte, hogy mit vár el tőle a Nagyasszony, mint udvarhölgyről. Bejárt az előadásokra és vegetált. Élt egyik napról a másikra, és várta, hogy megtörténjen. De a menyasszony csak nem érkezett meg a tengerentúlról. Ennek ellenére az eljegyzés biztos volt, látszott Fridrich tekintetén. A zavar, a kényszeredett viccek, a cigarettatárcával való szüntelen matatás. A licentiatus lélekben készült az újabb házasságra, és igyekezett szakítani régi szokásaival. Már régóta nem hívatott a tornyába egyetlen udvarhölgyet sem, sőt, a kertbe se ment le sétálni ifjú hölgyek társaságában. És minden erejével igyekezett kerülni Kara pillantását.

Cigarettafüst 2.

A Nagyasszonyban első ránézésre nem volt semmi fejedelmi. Hervadó félben levő középkorú nőnek látszott, vészesen ráncosodó bőrrel. Zörgő csontú, formátlan testén tökéletesen szabott, egyszerű, bordó selyemruha lógott. Nem létező melleit még a fűző sem volt képes kiemelni. Ha valaki nem tudta, hogy ő a Nagyasszony, egyszerűen elsétált mellette, vagy esetleg megállt és kinevette - de az volt élete utolsó kacaja.

            A Nagyasszony egészen addig nem tűnt valódi úrnőnek, amíg meg nem szólalt, de amikor kinyitotta a száját, senkiben sem maradt egy cseppnyi kétely sem.

            - Kara - ennyit mondott utolsó udvarhölgyének. Kara egy minden eleganciát nélkülöző pukedlit tudott összehozni, némán. A szertartásos, udvarias köszöntés helyett csupán egy nyikkanásszerű hang tört fel a torkából.

            A parfüm valami borzalmas volt, és nem csak az íze, mert az egy dolog. Keserű szamócamód összehúzta a lány száját, nyelőcsövét, amitől ő köhécselni, fuldokolni, vizet inni akart, de egyiket sem tehette, hiszen a Nagyasszony előtt állt. Viselkednie kellett, és az még sohasem volt annyira nehéz, mint élete első cigarettája után.

Cigarettafüst 1.

Sokáig tartott, de elkészültem vele. Mese, amit az egyik legkedvesebb barátnőmnek írtam - persze bátran olvashatja más is :O)

Szeretettel ajánlom az egyetlen és utánozhatatlan Szofopatának, Gunics Boglárkának

Cigarettafüst

Kara lélegzetvisszafojtva lapult a hideg kőfalhoz. Szemérmesen lesütött szemekkel, kibontott haja mögé rejtőzve várta, hogy a gondolataiba merült férfi elhaladjon előtte. Mikor az ellépett mellette, önkéntelenül is felpillantott. Ámulva siklatta végig tekintetét a mélázva lépdelő dús, gyűrűző fürtjein, füstös-kék szemén, magas homlokán, lazán félregombolt ingén és izmos vádlijain feszülő könnyű, nyári nadrágján. Ahogy azokra a vádlikra pillantott… maradjunk annyiban, hogy kifelé is elakadt a légcseréje.

            A férfi laza léptekkel tovább haladt, tudomást sem véve a fal mellett szobrozó, oxigénhiánytól egyre kékebb ábrázatú Karáról. Igazából észre sem vette, hogy áll valaki a fal mellett. Bár ez cseppet sem meglepő annak tudatában, hogy a folyton nyakába lihegő, főként udvarhölgyekből álló csorda is csak akkor szúrt neki szemet, ha az egyik fruska "véletlenül" nekiütközött a hirtelen indíttatásból megtorpanó licentiatusnak. Persze. Vajon mi más megnevezés illett volna erre a szórakozott, nőmágnesezőn sármos figurára egy fejedelmi udvarban? Igaz, néhányan mesternek is szólították, de ő ezt valamiért ki nem állhatta. Pedig illett rá. Hiszen ő a filozófia egyik nagymestere volt. Talán pont ezért fordulhatott elő, hogy őt hidegen hagyták az olyan cseprőségek mint a környezete, vagy a mindennapi betevő problémája. Ez más, egyszerű halandónak néha okot adott volna a hétmérföldes fejfájásra, de Fridrich licentiatusank minden megadatott ahhoz, hogy akár a nap mind a huszonnégy óráját gondolati fellegei között töltse, ugyanis - élet adta szerencséjére - a bátyja nem más volt, mint a Déli Uradalom Fejedelme.