Most szórakozik velem? Miért mindig én? Miért nem tudja egy leheletnyit visszafogni magát! - De titkon örült neki, hogy Fridrich látja. Ki más olvasta volna le az arcáról, hogy ő tényleg megpróbálta elképzelni?
A következő előadások is hasonló hangulatban teltek. Néhány alakalom után Kara is belerázódott a játékba, és többé nem hagyta, hogy a licentiatus rapszodikus hangulatváltozásai és kitörései zavarba hozzák. Együtt játszottak, és annak ellenére, hogy Kara egy lépéssel sem jutott közelebb Fridrich hálószobájához, remekül érezte magát. Főleg, mert az előadásokat látogatók között nem csak nyálcsorgató csitrik, hanem értelmes beszélgetőtársak is akadtak, akikkel megvitathatta filozófiai nézeteit, előadhatta eszmefuttatásit, és akik esetenként előálltak olyan gondolatokkal, amikkel még nem találkozott a könyvekben. Minden szép volt. Egészen addig, amíg az a nyavalyás pletyka szárnyra nem kapott.
A licentiatus megházasodik! Ezt csiripelték mindenütt. Egy tengerentúli lányt vesz el, a bátyja kérésére. Ezzel pecsételik meg a fejedelmek új szövetségüket. A lány nem túl okos, de elég csinos, és nagyon odaadó… Kara teljesen magába zuhant. Mindenki a szövetségről és a közeledő esküvőről beszélt, a fejedelmi családot leszámítva. Fridrich sem említette, egyetlen szóval sem. Csak a viselkedésén változtatott. Többé nem Karának magyarázott az előadások alkalmával, hanem Littának vagy akármelyik másik lánynak. Sőt, egyenesen bujkált Kara tekintete elől, akit ez a viselkedés teljesen felháborított, hiszen ő volt talán az egyetlen udvarhölgy, aki nem caplatott kölyökkutyamód utána, aki nem csüggött minden szaván, aki nem kísérte ki cigarettázni. Mégis az ő tekintetétől tartott. Kara ebből tudta, hogy tényleg megházasodik. Ettől a lány teljesen elvesztette önmagát. Nem volt étvágya, nem vágyott társaságra, nem érdekelte, hogy mit vár el tőle a Nagyasszony, mint udvarhölgyről. Bejárt az előadásokra és vegetált. Élt egyik napról a másikra, és várta, hogy megtörténjen. De a menyasszony csak nem érkezett meg a tengerentúlról. Ennek ellenére az eljegyzés biztos volt, látszott Fridrich tekintetén. A zavar, a kényszeredett viccek, a cigarettatárcával való szüntelen matatás. A licentiatus lélekben készült az újabb házasságra, és igyekezett szakítani régi szokásaival. Már régóta nem hívatott a tornyába egyetlen udvarhölgyet sem, sőt, a kertbe se ment le sétálni ifjú hölgyek társaságában. És minden erejével igyekezett kerülni Kara pillantását.
Kara nem bírta tovább. Változásra volt szüksége, méghozzá radikálisra. Az egyik reggelen olló nyomott komornája kezébe.
- Vágd! - parancsolta. A komorna elsápadt.
- Kisasszony?
- Vágd le a hajam!
- Azt szeretné, hogy csippentsek le egy picit a végéből? - próbálkozott a komorna cérnavékony hangon.
- Nem, azt akarom, hogy vágd le az egészet. Egészen a fülemig.
- De… miért?
- Mert unom. Nehéz, folyton összecsomósodik, izzad tőle a nyakam, és nincs semmi tartása. Elegem van belőle. Eladom, és veszek egy pár új cipőt. Olyat, amilyet a calaasiai nők hordanak. Magas sarkút. Vágd!
- Igenis kisasszony. - A komorna remegő kézzel látott neki az amputációnak.
*
Lax nem hitt a szemének. Karát látta, kint a kertben, egy padon ülve, és mégsem. Ennek a lánynak rövid haja volt és calaasiai cipőt hordott. Mégis, a kezében a könyv: A pragmatikus értékű antropológia. Csak Kara lehetett, aki ilyen elvetemült művet olvasott a napfényes parkban.
- Kisasszony? - szólította meg végül. Kara szomorúan felpillantott. - Mi történt a hajával?
- Eladtam - lehelte a lány, talán milliomodszorra, aztán visszafordult a könyv felé. Várta, hogy Lax felkacagjon. Mindenki hitetlenkedve nevetett, akinek azt mondta, eladta a haját. Furcsállta, és lassan kezdte idegesíteni. Otthon nem volt ebben semmi különös. Akinek gyorsan nőtt a haja, gyakran eladta.
- Jó pénzt kaptál érte? - érdeklődött Lax egészen visszafogottan, önmagához képest. Karát nem érdekelte a fickó. Őt egyetlen férfi érdekelte volna, de érte hiába epekedett. Szó nélkül, továbbra is a betűket bújva felemelte a lábát, hogy elővillanjon cipője a hosszú szoknya alól.
- Nagyon csinos. Gondolom egy álom végiglépkedni benne a folyosókon. - Kara itt már nem bírta megállni. Elmosolyodott.
- Az. Egy rémálom. Két óra alatt vagy húsz helyen törte fel a lábam - panaszkodott. Lax kacagott egy sort.
- Akkor nem érte meg. De tetszik az új frizurája. Illik önhöz…
- Köszönöm.
-… így legalább messziről látni lehet, hogy teljesen hibbant vagy. - Kara továbbra is mosolyogva becsukta a könyvet, és fejbe kólintotta vele a bókbajnokot.
- Aki mondja!
- Au - dörzsölte meg sajgó kobakját Lax. - Ezt most miért? Tényleg jól áll.
- És én vagyok a hibbant.
- Természetesen - pattant fel a padról Lax, hogy cirádásan meghajolhasson a lány előtt. - Hölgyeké az elsőbbség. - Kara elnevette magát, harsányan, féktelenül.
- Hála az égnek - huppant vissza a padra Lax. - Azóta nem láttam így kacarászni, mióta megkértem, hogy ne számolja meg a licentiatus szempilláit. Mostanában egyáltalán nem nevetett.
- A napjaim nem teltek túl vidáman.
- És én most változtattam rajtuk? - vigyorgott Lax.
- Csak pillanatnyilag.
- És ha azt mondanám, hogy Fridrich nem házasodik? - Kara szemei felcsillantak. - Csak udvari pletyka az egész. Szó volt szövetségről a tengerentúli Birodalommal, de nekik a licentiatus nem volt elég jó. Ragaszkodtak hozzá, hogy a Fejedelem bontsa fel korábbi házasságát, amire ő nem volt hajlandó. Hm, vajon mit tudhat a Nagyasszony?
- Fridrich nem házasodik? - Kara leragadt a lényegnél.
- Nem - csóválta meg a fejét Lax, majd felállt. Tényleg hibbant. - De igazam volt! - bökte oda búcsúzóul.
- Ugyan miben? - kiáltott utána a lány.
- Nem a filozófia miatt tévedtél te a könyvtárba. Drága Kara kisasszony, mégis a licentiatus szempilláit szerette volna megszámolni! - Ezzel faképnél hagyta a kacagó lányt.
Kara megpróbált még olvasni egy kicsit, de gondolatai folyton elkalandoztak. Felállr és megvonaglott a szája: az új cipő nem szerette, ha felálltak benne, de valahogy muszáj volt eljutnia a szobájáig. Óvatosan, apró léptekkel indult el a kastély felé.
A kapu előtt muszáj volt pihenőt tartania. Nem bírta tovább, a cipő kínzókamrába illett volna. Eldöntötte, hogy leveszi, ördögbe a leskelődőkkel! Lehajolt, hogy kikapcsolja a kényelmetlen lábbeli szíját.
Hoppá! - A cigarettás dobozkája messzire repült, mikor felegyenesedett. Mezítláb lépett utána, hogy felvegye.
- Cigarettázik? - szólt egy ismerős hang a kapuból. Kara elkerekedett szemekkel egyenesedett fel, és meglendülő szívvel pislogott a szabadba lépő licentiatusra. Fridrich most a barátságos arcát vette elő. Talán mert rövid hajjal nem ismerte fel a lányt.
- Csak hébe-hóba.
- Tudna tüzet adni? - Kara lelkesen kapta elő varázskavicsát és nyújtotta a licentiatus felé. Fridrich értetlenül forgatta ujjai között a bűvös kis mindent tudót.
- Nem értek a varázskövekhez - vallotta be végül, kicsit esetlenül. Kara nem bánta. Örömmel segített meggyújtani a cigarettáját.
- Köszönöm - fújt az égre elégedett füstfelhőt a filozófus, majd feltette a kérdést, amiért a lány és az udvarhölgyek döntő része szinte bármit megadott volna. - Nincs kedve körülnézni a könyveim között? Van néhány kötetem, ami hiányzik a könyvtárból. - Mégis, Kara most habozott. Itt állt előtte a férfi, aki után olyannyira vágyódott, akit értett, a nélkül, hogy igazán ismerte volna. A férfi, aki olyan rondán semmibe vette mostanában. És ez más volt, mint mikor még egyáltalán nem tudta, hogy a világon van. Tudta, hogy ő Kara, a Nagyasszony egyik udvarhölgye. Ott volt az összes előadásán. Fridrich direkt nem vett róla tudomást. A közelgő házasság megmagyarázta volna a dolgot, de így… tényleg nem ismer meg rövid hajjal? Kara önkéntelenül összevonta szemöldökét. A licentiatusról el tudta képzelni, hogy tényleg nem ismeri fel.
- Elnézést, de tudja, ki vagyok? - Fridrich elcsodálkozott a kérdésen.
- Persze - vágta rá, majd kicsit óvatosabban folytatta -, maga az, aki elképzelte…
A Nagyasszony az ablak mellett állt a függöny takarásában és elmélyülten hallgatózott. Kint az udvaron az Uradalom legérthetetlenebb férfija és ifjú hölgye beszélgetett. Egyetlen szóról sem szeretett volna lemaradni. Sajnos biztos volt benne, hogy a csevej után kénytelen lesz hazaküldeni a leányt a családjához. Nyílt titok volt, hogy az udvarhölgyei időnként ellátogatnak a licentiatus lakrészébe, de ő nem adhatott ócska pletykákra. Ám ha a saját fülével hallja, hogy légyottot beszélnek meg, az már egészen más. Pláne annak fényében, hogy a kedves kis Litta szólt róla, hogy Kara belehabarodott Fridrichbe. Ha Fridrich teherbe ejti azt a lányt, akkor szokás szerint el is kell vennie. Márpedig az Uradalom gazdasági helyzete nem engedte meg, hogy a licentiatus rangján alul házasodjon. Az a tengerentúli menyasszonyka kisegíthette volna őket, de az a terv füstbe ment. Új utakat kellett találniuk. Bármerre tekintenek is, Fridrich jövedelmező megházasítása az elsők között szerepel a listán. És úgy, tűnt, Kara nem húzza keresztül a számításait. A cipőjére hivatkozva visszautasította a licentiatus meghívását. A Nagyasszony elégedetten elmosolyodott.
Okos lány ez a Kara. Tudja, mikor kell nemet mondani, pedig az első találkozás után ki hitte volna! Többet ér, mint a bájos, pletykás Litta. Micsoda badarság, hogy Kara zaklatja a licentiatust, Fridrich pedig hagyja. Inkább fordítva! Fridrich környékezi a lányt, de Kara úgy tűnik, nagyon jól tudja kezelni a helyzetet. Ügyes lány, és a varázskövekhez is ért. Kísérletezik és rengeteget olvas. Művelt és tehetséges…hm… egy igazi egyéniség. Hasznát vehetném. Talán be kellene vonnom a belső körbe. Érdemes lenne bevezetni a nagypolitikába… sokra vihetné…
A másik leskelődő nem sokat hallott a beszélgetésből, de mindent látott. Lax a sövény mögött guggolt és lelkesen kémkedett. Ez volt az egyik kedvenc szórakozása. Kara pedig különösen érdekelte, szinte a mániájává vált. Kár, hogy Fridrich szíve nagy szerelme.Lax egészen meghökkent, mikor a licentiatus elnyomta cigarettáját és egyedül indult vissza a kastélyba. Kara nem megy vele? Miért nem? Hiszen ezt akarta vagy nem? Ki érti a nőket! Főleg a Kara féléket. De nem megy utána. Nem követi. Csak áll, és mosolyog. Hála az égnek! Még van remény… Lax törpejárásban totyogott el a legközelebbi fáig és kényelmesen lerogyott a tövébe, így nem láthatta, mikor Kara rádöbbent, hogy bal kezében Fridrich cigarettatárcáját szorongatja, és fújtatva, vízhólyagjait fájlalva a licentiatus nyomába ered.
*
- Elfelejtette a cigarettáját! - szólt a folyosón lépdelő lehajtott fejű Fridrich után Kara.
A licentiatus megtorpant, majd lassan hátrafordult. Kara enyhén bicegve közeledett felé.
- Köszönöm - tette zsebre a felé nyújtott tárcát a férfi. - Biztosan nincs kedve feljönni a toronyba?
- Kedvem lenne - szívta a fogát Kara -, de örülök, ha a szobámig eljutok.
- És ha támogatom? - karolta át a lány derekát Fridrich. Kara a füstös, fakókék szempárba meredt, és megbicsaklott a térde. Ha támogatja, az egészen más… A lány hagyta, hogy Fridrich felkísérje abba a titokzatos, könyvekkel teli toronyba, és erről sem a Nagyasszony, sem Lax nem szerzett tudomást soha az életben.
-Vége-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése