Reggeli lélegzet (pár soros szösszenet)

Az utcalámpa fénykörében

a téli hajnal

combon harapott,

s egy kósza pillanatig

hitetlen áhítattal bámultam

az álmatag világot.

Késő őszi pillanatképek

Fázósan álldogálok a buszmegállóban. Természetesen lekéstem a csatlakozást. Fél óra szünet a rohanó életben. Jobb dolgom nem lévén, nézelődök. Nem történik sok minden: az autók fáradhatatlanul dübörögnek az úton, néhány néni rikácsoló hangon szidja a világot, két kölyök a telefonját nyomkodja, egy férfi unottan bambul, egy másik pedig a menetrendet nézegeti. Semmi különös. Átlagos hétköznap délután a dorogi buszmegállóban - gondolnám, ha nem lejtene be váratlanul egy új szereplő a képbe. Az illető fekete cica nadrágot, magassarkú, szőrmés boka csizmát, piros kötött pulóvert és fehér pufi dzsekit visel. Haja festetlen barna, rövid, olyan semmilyen, ellenben a rúzsa... szemkápráztatóan, zavaróan élénk, legalábbis egy férfin. A cicanacis, topánkás alak egy férfi, vagy valami olyasmi. Hitetlenkedve kerekítem el szemeimet és fülig szalad a szám. A transzvesztita balerinás kéztartása, megjelenése olyan vérlázítóan röhejes, hogy egyszerűen nem lehet nem őt nézni. A fickó nem zavartatja magát. Meg-megáll a kirakatok előtt, elgondolkodva tanulmányozza a kínálatot, majd tramplikecsességgel továbblejt. Körbenézek, és rádöbbenek, hogy a transzi csak engem nevettetett meg. A buszmegálló népe közömbös arccal bámul maga elé. Csak egy kisgyerek rángatja meg anyukája kabátját: "Anyu, a bácsin miért van lányos cipő?" "Azért, mert nem bácsi, hanem néni." - próbálja a szülő rövidre zárni a kérdezősködést.

A helyszín ugyanaz. Most nem bukkan fel "nem bácsi, hanem néni". Helyette egy Parkinson-kóros, idős úr sétál el a várakozók előtt lassan, vontatottan. A bal kezében szorongatott bot segítségével is alig bír menni. A mozgása már teljesen szétesett, zsebre dugott jobb keze folyamatosan remeg. Nagyon megsajnálom, de nem mozdulok. Nem tudok segíteni rajta. Az ajkamba harapok, körbenézek. Az emberek szemében közöny ül.

Az egyetem szinte kong. A hallgatók többsége már órán van, vagy még nem jött be a következőre. Fekete teát kortyolgatok az egyik büfé asztalnál. Néhány lépéssel odébb két titkárnő beszélget. Fél füllel elcsípem az egyikük mondatát: "Nem kell az emberre mindig mosolyogni, mert még a végén hozzászokik, aztán elvárja."

A büfé körül most hemzsegnek az egyetemisták. Az egyik padon ülök könyvvel a kezemben és próbálok a nyüzsi helyett a lapok tartalmára fókuszálni, kevés sikerrel. Egy barna aktatáskás, szemüveges, jól fésült srác feltartja a sort. Nem csak elhadarja, mit kér, hanem cseveg a büféssel. "Szeretnék még vinni két sajtos pogácsát is, de sosem tudom, melyik a sajtos pogácsa." A sorban állók egyre türelmetlenebbek. "Amelyiknek sajt van a tetején, baszd meg!" - búgja valaki a tömegből fásult hangon. Azon kapom magam, hogy megint mosolygok, és a könyvemet jegyzetfüzetre cserélem.

Pinokkió a Katona József Színházban

A halmozottan hátrányos helyzetű, alkoholizmusra hajlamos Repedtorr úgy dönt, felhagy a gyerekkereskedelemmel, és felneveli legújabb fából faragott fiát. Ám Pinokkió saját kárán akarja megtapasztalni, milyen is az éles élet. Kesernyés hangulatú bábthriller  a modern mesék kedvelőinek.

Eltűnőművésznek tanulok?

Ezek a lengyeles tanárok már megint szublimáltak, hihetetlen! Ha valamelyikük bent is van, hát száz, hogy nem az, akivel beszélni szeretnék, vagy ha bent van  ő is (elvileg) akkor sem fellelhető, és a titkárnő is a fejét vakargatja, hogy jé! hát ez nem stimm. Ez van. Most már lassan másfél órája a legfelső galériáról sas-szemezek, megfigyelem az Ambrót, de az épületben lengyel tanárnak se híre, se hamva. Szublimáltak, ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Egyiküket már kerek hónapja nem találom, most sincs itt, pedig három perc múlva szemináriumom lenne vele. Ez van, ilyen rejtélyes hely ez a lengyel tanszék. Már csak az a kérdés, ha végre megszerzem a diplomát, akkor automatikusan én is eltűnőművésszé leszek-e, vagy sem. Mindenesetre, ha valaki a diplomaosztóm után nem talál, az csak és kizárólag a lengyel miatt lehet.

Agyturbózó gyógyítós tea II.

A tesztelés véget ért. Hatott, jobban lettem, nem köhögtem, és az orrfolyás is enyhült, ráadásként képes voltam odakoncentrálni a tananyagra. Hátrány, hogy nagyon rossz íze volt, és szörnyen nyomta a pocakomat, aztán mikor elmúlt a hatása, duplán szarul éreztem magam. Végső következtetés: a sima Coldrex is megteszi.

Agyturbózó gyógyítós tea

Hozzávalók:

          - egy hatalmas bögre, tűzforró fekete tea
          - három evőkanál méz
          - fél citrom (nem citromlé, igazi citrom!)
          - egy tasak Coldrex vagy NeoCitran

Elkészítés: kutymold össze az egészet

Fogyasztás: pocakmelegítősen, c-vitamin kíséretében

Hatás: tesztelés alatt...

Körben, három asztalnál

Tagadhatatlanul izgalmas, és érdekes hétvégém volt. Erősen bánhatnám, ha nem küldtem volna be a Vígszínház pályázatára azt a jelenetet. Jó, hogy Anya rágta miatta a fülemet, mert nélküle, még a pályázatról sem hallottam volna, és mit hagytam volna ki! Workshop Kovács Krisztinával, Deres Péterrel, és jó pár hasonszőrű, kreatív és nagyon tehetséges fiatallal. Olyan jókat írtak, hogy pénteken szinte végig paráztam: mit keresek én itt a csóri kis jelenetemmel, hiszen se íze, se bűze. A dramaturgok viszont úgy gondolták, hogy nekem is ott a helyem, és nyugodtan le lehet nagyképűzni, de erre tényleg büszke vagyok. Úgy, ahogy mindegyikünké, az én jelenetemet is felolvasták, és szétboncolták, kielemezték. Kiderült, hogy életszerű, hiteles párbeszédeket, és figurákat írok, de nem készítem elő a csúcsjelenetet. Legalább van min dolgoznom, át is fogom firkálni a jelenetemet.

Jó volt a Pesti Színházban ücsörögni, pogácsát csemegézni, az ötletelést hallgatni, és beszállni az elemzésbe. Pénteken még nagyon családias számban jelentünk meg, de szombat délelőtt, dél körül mindenki befutott. Három kerek asztalt raktunk körbe székekkel, és a kör egyre bővült. Míg mi egymás írását boncolgattuk, a színházban dübörgött az élet, néha szó szerint. Pakolás, ragasztás, nyikorgás, fúrás faragás, kasszacsilingelés a büfében, hangos, jóízű röhögések, és a hangosbemondó, ami félbe is szakít egy-egy felolvasandó jelentet: A Valencia-rejtély szereplőit kérjük a színpadra.

Dél után a jeleneteinkből született installáció is terítékre került. Kíváncsian kucorodtunk be a nézőtérre, hogy megnézzük a próbát. Gőzöm sem volt, hogy mit várjak, de így is meglepődtem. Szórakoztató, elgondolkodtató vegyes-felvágott születésének lehettem a tanúja. Forgács Péter még háromnegyed ötkor is osztogatta az újabb és újabb instrukciókat. Ekkor osontam ki az előtérbe, mert Brigi már megérkezett, és Gábor is bármelyik pillanatban befuthatott. Hárman néztük meg az újonnan született darabot, amin rengeteget kacagtunk, és nekem, így, mikor már rég véget ért a pályázat, rengeteg ötlet szállta meg az agyam, hogy mit írhattam volna. Ott, a Pestiben, a kabátomat húzva, a csoportfotózás után, mikor azt mondtam nagy lelkesen Briginek és Gábornak: "Eszenyi egy tündérbogár", akkor jöttem rá, hogy Nekem tényleg itt van dolgom, és itt vannak álmaim...

Toronyba zárt kísértet

Új novella, csak úgy. Jó olvasást hozzá :O)

Sofia elszántan markolta az autó kormányát, és kétkedve bámulta a málló vakolatú, kétszintes házat. Gyerekként sokat járt ide, de az felfoghatatlanul régen volt. Annyi minden történt. A költözés, a pszichológus… az egyetem és Tom… a kicsi, a válás… Nem! Nem szabad visszanéznem. Nem? Akkor mit keresek itt? Még néhány percig némán ült cikázó gondolatai társaságában, majd nagy nehezen elengedte a kormányt, kikászálódott a kocsiból, és tétován megindult a kék ablakos ház felé.

Nagybátyjáék - vagy, ahogy ő hívta: a régi család - kicsattanó örömmel fogadták, szinte körülrajongták, és vígan mesélték a helyi pletykákat. Sofia szívesen hallgatta az érdektelen történeteket, mert segítettek elterelni a figyelmét, de hiába utazott több mint négyszáz kilométert, Tom árnyékától itt sem szabadulhatott. Mindig, mikor már pont sikerült volna kiverni a fejéből, csak egy percre, valaki halk hangon a sajnálatát fejezte ki. Az első "Részvétem"-nél csupán lezsibbadt, az ötödiknél már a fogát csikorgatta, a hetedik után pedig nem vágyott másra, mint hogy végre békén hagyják, és ledőlhessen aludni.

Mikor néhány hosszú, keservesen mosolygós óra után magára maradt a vendégszobában, fáradtan rogyott le a virágmintás ágy szélére. Sosem szerettem a virágokat - gondolta, miközben rádőlt a túlságosan nagy, és lehetetlenül puha párnára. Juraj bácsi tényleg mindent megtett, hogy jól érezze magát, hiába. A kedves, szinte mindig mosolygó bácsi fele annyira sem ismerte a felnőtt Sofiát, mint a kislányt, aki régen annyit téblábolt körülötte. Jagoda néni pedig kislányként sem találta el soha az ízlését. Sofia biztosra vette, hogy a virágmintás ágyneműt neki köszönheti. A kislány, aki valaha volt, duzzogva vonult volna Juraj bácsi szobájába, hogy bepanaszolja nagynénjét, aki virágos merényletet követett el ellene, de a felnőtt már nem tudott bosszankodni miatta. Talán, ha Tom mellette marad - nem az új, keserű arcú, hanem a régi, életvidám, néha gyermeteg Tom -, akkor képes lett volna egy picit mosolyogni a dolgon, de egyedül nem. Aludni - ennyire vágyott most. Ledobálta magáról ruháit, és bebújt a rikító takaró alá.

Helyzetjelentés

A szemeszter már nagyban tart, de péntekenként nincs órám, szóval happy. Ráadásként ma mehetek a Pesti Színházba workshopra, így még inkább vidulok. Már nagyon várom, és hihetetlenül kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz.

Bencét megköszöntöttem, és úgy láttam, örült az ajándékának.

Most minden rózsaszín és napfényes (a brutál izomlázamat leszámítva), aztán holnaptól kicsit besűrűsödnek a dolgok. Workshop és idegenvezető-képzés egyszerre. (Mázli: legalább a két program egy városban lesz, talán át tudok majd ugrani egyikről a másikra.) Azt hiszem, most nem ártana, ha lenne egy klónom, vagy kettő, és akkor az egyik pihizhetne :O) Na, jó, eggyel is beérném.

Az biztos, hogy unatkozni nem fogok mostanában.

Vígszínház forever

Jóember-találkozó a Vígszínház igazgatói irodájában

-A vasárnapi VÍGNAPON meghirdetjük "Jóembert keresünk" felhívásunkat, melyben várjuk azoknak a jóembereknek a jelentkezését, akik szívesen támogatnának nehéz anyagi körülmények között élő, színházszerető embereket. Legyél Te is jóember: ajándékozz meg egy felejthetetlen élménnyel másokat, vásárolj egy támogató-jegyet, és ezzel valóra váltasz régi álmokat. Mi segítünk, hogy támogatásod célba érjen. A vígnapi első jóembereket Eszenyi Enikő szeretettel várja a VÍGNAP végén az irodájában.-


http://vigszinhaz.hu/2012/09/15/joember-leszek/

Elkezdődött

2012. 09. 10. Őstörténet 1. előadás

A terem zsong, ismerős arc zéró. Már most unom, pedig még el sem kezdődött, bár lehet, hogy szimplán kómás vagyok még a buszozástól. Ja, igen, buszozok vagy vonat pótló buszozok, ugyanis passzoltam a koleszt. Idéntől Gáborral lakom, ami tök jó, meg édeni, meg happy, de buszozni kell, ami viszont kellemetlenül álmosít.

Hát most itt ülök, várom, hogy kiokítsanak őstörténetből, és közben totál nyomottnak érzem magam.

Tíz óra, hét perc, és még mindig semmi, a késők örömére. Egy srác pont most zuttyant le mögém. Enyhén liheg, valószínűleg loholt. Megérte...

Még ketten érkeznek. Közeledő professzorok száma: zéró. Mivel meg sem próbálják lekötni a figyelmemet egyre határozottabban érzem, hogy pisilnem kell: szívás, ráadásul szomjas is vagyok, és igen, ez itt a hétfő délelőtti ostoba panaszáradat. Tök haszontalan, de muszáj irkálnom, mert ha nem tenném, nyomban elaludnék.

Tíz tizenkettő. Még mindig semmi. Egy srác nagyban nyomul a mellette ülő, feltűzött hajú csajra. "Ja, jogot is hallgattam, az annyira nem volt vicces..." - kérkedik a fiú. Édesek. A lány komoly arccal bólogat. Tuti, elsősök, ahogy a teremben szinte mindenki. Én a minoros, valahogy mindig kuszán veszem fel a tárgyakat. Asszem visszafelé haladok. A későbbi korokat már majdnem fullra kilőttem.

Még mindig unom a banánt, de hirtelen tádám! A tanár belép a terembe, és már beszél is. "Irodalomjegyzék..." Most tudatosodik, ha bekapcsolja a vetítőt, vagy ír a táblára, hát abból én csak hangyakakit fogok látni. Túl hátra ültem. Azt az időt, amit firkálásra pazaroltam, akár egy jó hely keresésével is tölthettem volna. Ez van: teljesen lökött süti vagyok. Ez a félév is jól kezdődik.

Felnőttek, és játszanak

"A Szent István körúton sok minden megtörtént már, csak azt ne gondold, hogy itt mindenki színházba jár" - szól a dal, igazul, pedig lehet, hogy jó lenne, ha néha mindenki járna színházba, pláne a Szent István körúton.

Tegnap én is ott voltam a Magyar Dal Napján a Vígben. Mint mindig, most is valami varázslatot láttam. Eszenyi Enikő, Fesztbaum Béla és a többiek... tudnak valamit. Valami titkot, ami szebbé teszi a világot, de ezt igazából nem lehet elmondani vagy leírni. Ezt látni, hallani, érezni kell. Ott kell ülni a nézőtéren, és hagyni, hogy elbódítsanak ezek a csupa lélek emberek. Mert amikor ők állnak a színpadra, akkor mindig valami csoda történik. Amit-, ahogy játszanak, énekelnek, az nekünk szól. Számomra feledhetetlen minden előadás, amit színházban látok. A tegnap este is ilyen volt, de azt az érzést képtelen vagyok átadni, amit ott kaptam, pedig nagyon a fejemben van még ahogy Kern András a hajába túr, vagy a levegőbe rúg, miközben énekel. Börcsök Enikő, ahogy szédítő tangóra invitál, ahogy Hernádi Judit játszik, Hegyi Barbara, amint odaböki a szám végére: c'est la vie, Fesztbaum Béla, ahogy vígan csépeli a zongorát - "éjjel billentyű, nappal töpörtyű"-, Heilig Gábor, ahogy bólint az első sorra: Hé' hatvannyolc, vagy mikor épp bizonytalan bluesra gyújt Kern Andrással. Zorán, akit mindig öröm hallgatni, és elszontyolodok, mikor eltűnik a függöny mögött. Kútvölgyi Erzsébet, aki annyi érzést visz az éneklésbe, hogy minden más lényegtelenné zsugorodik. A szám végén pedig felenged, és szívmelengetőn elmosolyodik.

És persze ott vannak a zenészek, akik szelíden a háttérben pezsgetik műsort, nem is akárhogyan. Ők nem állnak ki a színpad közepére, és mégis pótolhatatlanok, pont mint Dusán, pedig ő színpadra sem lép. De mégis fontos tagja a csapatnak, talán az egyik legfontosabb. Drága Dusán, ha nem írna dalszövegeket szegényebb lenne a világ. Imádom minden sorát.

Mindegyikük utánozhatatlan.

Érdemes benézni a Vígbe, mert ők mindig valami olyat adnak, amitől szebbnek, jobbnak látom a világot. És örömmel adják a művészetüket, ami még mesésebbé teszi az egészet. Ez a színház tényleg Víg. Senki se álljon ellen a kísértésnek, ha lehetősége adódik megnézni egy előadást. Nélkülük szürkébb lenne egész Budapest.

Egy kissé groteszk beszélgetés befejezése

- Te és a haverjaid büdös nácik vagytok. Remélem, tudsz róla - vágtam a fejéhez felháborodottan.
- Nem vagyunk büdösek - felelte a srác szemrebbenés nélkül. Na, itt adtam fel.

Cigarettafüst 3.

Most szórakozik velem? Miért mindig én? Miért nem tudja egy leheletnyit visszafogni magát! - De titkon örült neki, hogy Fridrich látja. Ki más olvasta volna le az arcáról, hogy ő tényleg megpróbálta elképzelni?

            A következő előadások is hasonló hangulatban teltek. Néhány alakalom után Kara is belerázódott a játékba, és többé nem hagyta, hogy a licentiatus rapszodikus hangulatváltozásai és kitörései zavarba hozzák. Együtt játszottak, és annak ellenére, hogy Kara egy lépéssel sem jutott közelebb Fridrich hálószobájához, remekül érezte magát. Főleg, mert az előadásokat látogatók között nem csak nyálcsorgató csitrik, hanem értelmes beszélgetőtársak is akadtak, akikkel megvitathatta filozófiai nézeteit, előadhatta eszmefuttatásit, és akik esetenként előálltak olyan gondolatokkal, amikkel még nem találkozott a könyvekben. Minden szép volt. Egészen addig, amíg az a nyavalyás pletyka szárnyra nem kapott.

            A licentiatus megházasodik! Ezt csiripelték mindenütt. Egy tengerentúli lányt vesz el, a bátyja kérésére. Ezzel pecsételik meg a fejedelmek új szövetségüket. A lány nem túl okos, de elég csinos, és nagyon odaadó… Kara teljesen magába zuhant. Mindenki a szövetségről és a közeledő esküvőről beszélt, a fejedelmi családot leszámítva. Fridrich sem említette, egyetlen szóval sem. Csak a viselkedésén változtatott. Többé nem Karának magyarázott az előadások alkalmával, hanem Littának vagy akármelyik másik lánynak. Sőt, egyenesen bujkált Kara tekintete elől, akit ez a viselkedés teljesen felháborított, hiszen ő volt talán az egyetlen udvarhölgy, aki nem caplatott kölyökkutyamód utána, aki nem csüggött minden szaván, aki nem kísérte ki cigarettázni. Mégis az ő tekintetétől tartott. Kara ebből tudta, hogy tényleg megházasodik. Ettől a lány teljesen elvesztette önmagát. Nem volt étvágya, nem vágyott társaságra, nem érdekelte, hogy mit vár el tőle a Nagyasszony, mint udvarhölgyről. Bejárt az előadásokra és vegetált. Élt egyik napról a másikra, és várta, hogy megtörténjen. De a menyasszony csak nem érkezett meg a tengerentúlról. Ennek ellenére az eljegyzés biztos volt, látszott Fridrich tekintetén. A zavar, a kényszeredett viccek, a cigarettatárcával való szüntelen matatás. A licentiatus lélekben készült az újabb házasságra, és igyekezett szakítani régi szokásaival. Már régóta nem hívatott a tornyába egyetlen udvarhölgyet sem, sőt, a kertbe se ment le sétálni ifjú hölgyek társaságában. És minden erejével igyekezett kerülni Kara pillantását.

Cigarettafüst 2.

A Nagyasszonyban első ránézésre nem volt semmi fejedelmi. Hervadó félben levő középkorú nőnek látszott, vészesen ráncosodó bőrrel. Zörgő csontú, formátlan testén tökéletesen szabott, egyszerű, bordó selyemruha lógott. Nem létező melleit még a fűző sem volt képes kiemelni. Ha valaki nem tudta, hogy ő a Nagyasszony, egyszerűen elsétált mellette, vagy esetleg megállt és kinevette - de az volt élete utolsó kacaja.

            A Nagyasszony egészen addig nem tűnt valódi úrnőnek, amíg meg nem szólalt, de amikor kinyitotta a száját, senkiben sem maradt egy cseppnyi kétely sem.

            - Kara - ennyit mondott utolsó udvarhölgyének. Kara egy minden eleganciát nélkülöző pukedlit tudott összehozni, némán. A szertartásos, udvarias köszöntés helyett csupán egy nyikkanásszerű hang tört fel a torkából.

            A parfüm valami borzalmas volt, és nem csak az íze, mert az egy dolog. Keserű szamócamód összehúzta a lány száját, nyelőcsövét, amitől ő köhécselni, fuldokolni, vizet inni akart, de egyiket sem tehette, hiszen a Nagyasszony előtt állt. Viselkednie kellett, és az még sohasem volt annyira nehéz, mint élete első cigarettája után.

Cigarettafüst 1.

Sokáig tartott, de elkészültem vele. Mese, amit az egyik legkedvesebb barátnőmnek írtam - persze bátran olvashatja más is :O)

Szeretettel ajánlom az egyetlen és utánozhatatlan Szofopatának, Gunics Boglárkának

Cigarettafüst

Kara lélegzetvisszafojtva lapult a hideg kőfalhoz. Szemérmesen lesütött szemekkel, kibontott haja mögé rejtőzve várta, hogy a gondolataiba merült férfi elhaladjon előtte. Mikor az ellépett mellette, önkéntelenül is felpillantott. Ámulva siklatta végig tekintetét a mélázva lépdelő dús, gyűrűző fürtjein, füstös-kék szemén, magas homlokán, lazán félregombolt ingén és izmos vádlijain feszülő könnyű, nyári nadrágján. Ahogy azokra a vádlikra pillantott… maradjunk annyiban, hogy kifelé is elakadt a légcseréje.

            A férfi laza léptekkel tovább haladt, tudomást sem véve a fal mellett szobrozó, oxigénhiánytól egyre kékebb ábrázatú Karáról. Igazából észre sem vette, hogy áll valaki a fal mellett. Bár ez cseppet sem meglepő annak tudatában, hogy a folyton nyakába lihegő, főként udvarhölgyekből álló csorda is csak akkor szúrt neki szemet, ha az egyik fruska "véletlenül" nekiütközött a hirtelen indíttatásból megtorpanó licentiatusnak. Persze. Vajon mi más megnevezés illett volna erre a szórakozott, nőmágnesezőn sármos figurára egy fejedelmi udvarban? Igaz, néhányan mesternek is szólították, de ő ezt valamiért ki nem állhatta. Pedig illett rá. Hiszen ő a filozófia egyik nagymestere volt. Talán pont ezért fordulhatott elő, hogy őt hidegen hagyták az olyan cseprőségek mint a környezete, vagy a mindennapi betevő problémája. Ez más, egyszerű halandónak néha okot adott volna a hétmérföldes fejfájásra, de Fridrich licentiatusank minden megadatott ahhoz, hogy akár a nap mind a huszonnégy óráját gondolati fellegei között töltse, ugyanis - élet adta szerencséjére - a bátyja nem más volt, mint a Déli Uradalom Fejedelme.

Bolondos egy hónap

 Kicsit elfáradtam. Félig hunyt szemmel ücsörgök a koliban és győzködöm magam, hogy bele kellene kukkantani a tananyagba, vagy ha azt nem is, legalább írnom kellene valamit, folytatni, befejezni valamelyik mesémet. Elsősorban azt, amelyiket Boginak szánok, de most nem megy. Jó lenne aludni egyet, de nincs rá idő, órára kell mennem, és egyébként is. A nappali szunya nálam nem pótolja az álmatlan éjszakát.

Lila kiscipő

 Nem a ruha teszi az embert - szól a szép magyar mondás. Kamu habbal! - ez meg az én véleményem. Van is hozzá egy jó sztorim.

Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen volt…

Januárban, épp a nagy zimankó előtt két töris tárgyból is vizsgáztam. (Többől is, de ez most nem lényeg.) Az első vizsgára becsülettel készültem. Oda-vissza kentem, vágtam az évszámokat, neveket, csatákat, mint a pirítósnak való kenyeret. A vizsga napján már nem volt miért izgulnom. Ettől függetlenül halálparáztam, szokás szerint. Az agygörcs hangulat persze semmiféle hatást nem gyakorolt a ficamos ruházkodási stílusomra. Fekete cicanadrágot húztam, enyhén bolyhoska, lezser szabású fehér pulóverrel, vajszínű lábszárvédővel és drapp, szőrmés túrabakanccsal. Tipikus. Mármint rám nézve tipikus.

A Campuson kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam az öltönyös, nyakkendős srácok, csilivili, szépen fésült, magas sarkú cipedlikben topogó lányok között. Na, jó, pozitívum, hogy a frizurám nekem is rendben volt. De ahogy a bakancsomat bámulták! Mintha citromba léptem volna. Még meg is néztem, hogy biztos nem sározódott-e be útközben. Nem volt trutyis, csak furcsa, szóbeli vizsgára.

Bakancstól függetlenül négyest kaptam. A kedves, nyolcvan és a halál között bácsikát hidegen hagyta miben vagyok. Csak az anyag érdekelte. Mégis, a jótékony, megbotránkozott pillantásoknak köszönhetően az önbizalmam cserbenhagyott. A szent küldetés teljesítése után lehajtott fejjel (hogy védjem az arcom a jeges szembeszéltől) kullogtam vissza a koliba.

Második vizsga: hát az egészen más tészta. Háromszor olvastam a jegyzetet. El akartam még egyszer, még reggel a vizsga előtt, de elaludtam rajta. Mikor felébredtem, tomboltam. Egyrészt, mert nem szeretem a zsinatokat, másrészt, mert kevertem az évszámokat, ja és mert havat mondtak. Szívvel, lélekkel a havazás ellen voltam, mert a bakancsos incidens után elhatároztam, én bizony a lila cipőmben megyek szóbelizni. A fagyos szívű időjárás viszont galádul el akart tántorítani sziklaszilárd tervemtől.

Sajnos nem dúskáltam a vizsgázós ruhákban. A koliban alig akadt néhány szalonképes ruhadarabom, cipőkről nem is beszélve. Három pár lábbelim volt: szürke tornacipő, a szőrmés túrabakancs és a lila magas sarkú. Még az ízlésficamommal sem volt kérdés, melyik lenne az ideális választás, úgy alapból. Na, de a rohamozó télben? Biztos nem a tornacipő.

Végül is röpködő mínuszok ide, vagy oda, maradtam az eredeti elképzelésnél. Szürke kisszoknya, fekete, pepitamintás harisnya, szintén fekete, dekoltált póló, fekete-fehér, pepita mintás sál és a lila cipellő. Tuningolt haj, laza smink.

A lila cipő ütött, de rendesen ám, ha nem is a nagyközönségnél, de a tanárnál tuti. Bementem, talán harmadiknak. Feleannyit sem tanultam, mint az előző vizsgára, de roppant magabiztosnak éreztem magam. Leültem, a tanár kérdezett: Második Lyoni zsinat. Hát ennyit az önbizalomról. Annyit tudtam róla, hogy X. Gergely 1274, de lehet, hogy 1275. Meg, hogy az Első Lyoni után volt, nyilván. Paff. Édes kevés az üdvösséghez. Hebegtem, habogtam, fülem mögé gyűrtem a hajam, és közben arra gondoltam, hogy a rohadt életbe. Bármit kérdezhetett volna. Bármit! Mondjuk valami olyat, amit tudok, hiszen az anyag hetven százalékát ne csak kapisgáltam, de hát ilyen az én szerencsém. Szerencsétlen.

Lazán keresztbe vetettem a lábam, minden mindegy alapon és vártam a halálos ítéletet. A tanár három másodpercig borúsan hallgatott, majd így szólt: Tudja mit… négyes. Csinos a cipője.

Lila cipő tarolt.

Persze mire kijöttem már szakadt a hó, és üvöltött a szél, de mit számított! Nem buktam meg, túl voltam rajta, és roppant csinos volt a fradi gyűlölte színű cipellőm.

Valamilyen megmagyarázhatatlan okból én egy olyan lány vagyok, akit hidegen hagy a divat, de el kell ismernem, azért jól jön néhány igazán karakteres darab a szekrény mélyén :O)

Liebster díj

Liebster díj

Nézzétek mit kaptam! (Mondjuk, nem mostanában, csak valahogy

elkallódott) Köszönet érte Khimnek: khimblogol.blogspot.com :O)

1, Egy bejegyzés, amiben a díj logója megjelenik, és a szabályok

feltüntetésre kerülnek.

2, Belinkelni azt a személyt, akitől a díjat kaptad, és tudatni vele,

hogy elfogadod.

3, Továbbadni 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blogtársadnak, és

ezt tudatni is velük.

Na és akkor aki továbbviszi a staféta botot: Névetelenke 3x, mert

megérdemli; SnowCat, mert szép mesét ír; és végül, de nem utolsó

sorban Dalma, mert a filmklub igazán jó dolog :O)

Kihívás (most már tényleg nem említem többször)

Ez volt az eredeti történet, amivel neveztem a Játék a színekkelre. Helyezést ugyan nem értem el vele, de a pontokat kaptam rá. :O)

Kallódó szerzetek

 Adela ért előbb haza. Húsz percen keresztül kotorászott a táskájában mire végre rábukkant a szökevény kulcsra, ráadásul a lukba is csak nehezen talált bele. Kuncogva állapította meg, hogy micsoda szerencse, amiért nem neki kell jó lyukérzékkel rendelkeznie. Azám, de Adela, kritikán aluli lyukérzékét leszámítva is bővelkedett a hiányosságokban azon a borongós, hajnali órán. Például hiába nyomkodta a kilincset, az ajtó csak azért sem nyílt. Nekilátott vállal taszigálni a makacs nyílászárót: semmi. A tizennégy pontos zárszerkezet szilárdan állta a sarat. A pöttöm termetű lány gyanakodva pillantott fel az ajtóra, ami mellett régi, cikornyás négyes díszelgett.

Enyém az arany

Véget ért a Játék a színekkel kihívás (jatekaszinekkel.gportal.hu) és MEGNYERTEM! Pluszba én lettem a bírók kedvence. Most jön a vicc rész: na nem ám az eredeti történetemmel. Nem. Útközben kiesett egy versenyző a csapatunkból és voltam olyan őrült, hogy bevállaltam megírom helyette. Ezzel az összecsapott, gyorsan kell valami történettel taroltam.

Vizsgajelentés - még vizsga előtt

 Nem parázok, lazán fogom fel a dolgot. Ha elsőre nem jön össze, vagy nem úgy sikerül, ahogy szeretném, akkor visszamegyek még egyszer. Elvégre CSAK Árpád kor. Nem is egészen. A tantárgy pontos neve: Magyarország története 1000-1301-ig. És szóbeli. Tényleg nem vészes. Simán meglesz. Úgy hangzik mintha győzködném magam? Á, dehogy. Én aztán soha. Nyúlfarknyi anyag. Könnyed kocogás.

Mégis, a sajtot tettem a kenyérpirítóba és a toast kenyeret szeleteltem bőszen, de precízen egyforma csíkokra. Motoszkált bennem az érzés, hogy valami nem stimmel, de csak akkor koppant le, mi a bibi, mikor a kenyérpirító pikáns bűzzel csiklandozta érzékeny szaglószervemet.

Ennyit arról, hogy no para, no stress.