Bolondos egy hónap

 Kicsit elfáradtam. Félig hunyt szemmel ücsörgök a koliban és győzködöm magam, hogy bele kellene kukkantani a tananyagba, vagy ha azt nem is, legalább írnom kellene valamit, folytatni, befejezni valamelyik mesémet. Elsősorban azt, amelyiket Boginak szánok, de most nem megy. Jó lenne aludni egyet, de nincs rá idő, órára kell mennem, és egyébként is. A nappali szunya nálam nem pótolja az álmatlan éjszakát.

Azért szép volt ez az április. Kicsit borongós, kicsit rövid, de eseménydús. Indításnak Bécsbe látogattam a szobatársammal, Brigivel és a húgával, Dorkával. Hajnali negyed négykor indultunk, hogy elérjük Fehérváron a vonatot. Persze végigvacogtuk az utat Pestig - csak akkor vettük észre, mikor már leszálláshoz készülődtünk, hogy a hátunk mögött valaki kinyitott egy ablakot és úgy hagyta. Jól indult. Vonatról le, metróra fel, irány a Népliget. Simán elértük a bécsi buszt. Sőt, háromnegyed órát kómáztunk egy padon ülve. Ülve… na, hogy ül a buszon egymás mellé három lökött bölcsész? Leginkább sehogy. Mire sikerült felszállnunk, nem sok üres sor maradt, de annyi baj legyen. Bevágtam magam az ablak mellé, Brigi mellém ült, Dorka pedig a másik oldalra, de nem belülre, hanem ő is az ablak mellé dobta le magát lendületből. Aztán már nem volt lehetőségünk variálni: beterített minket az utazni vágyók újabb hulláma. Egy kiscsaj rögtön beült Dorka mellé, benyomta a fülesét és másfél perc múlva már aludt is. Mi szolidan vihogtunk, aztán Dorka némán tátogva Brigi lábánál heverő tatyóra mutogatott. Brigi csak ennyit szólt halkan, emelkedetten: várjál, fel kell tennem a szemüvegem, így nem tudok szájról olvasni. Brigi feltette, két másodpercig tanulmányozta húga arcát, majd lehajolt és könyékig merült a hátizsákban, és végül előhúzott belőle egy neszesszert. Szemceruza, alapozó, miegymás zörgött benne. Dorka olyan sminket rittyentett magának a zötyögő buszon, hogy csak na! Le a kalappal előtte. Én a szilárd talajjal a talpam alatt, tükör előtt sem tudom normálisan kihúzni a szememet, ő meg csak így ripsz-ropsz.

Bécsben. Megtaláltuk a metrót, bár kissé elbizonytalanodtunk. Jobbra senki, balra senki. A metró kong, pedig már délelőtt tíz múlt. Kísértetjárat. Azért három-négy megálló után a nyomasztó atmoszférát lehagytuk, és előbukkantak az emberek is. Brigi és Dorka már párszor jártak a környéken, úgyhogy könnyen megtaláltuk a múzeumot, ja, mert tulajdonképpen ezért volt ez az egész hajcihő, kiruccanás. A Leopold Múzeum miatt, illetve Brigi miatt, aki Egon Schieléből írja a szakdolgozatát, és hát ott, a Leopoldban megtekinthető - illetve most már csak volt - a világ legnagyobb Schiele gyűjteménye. Megnéztük… azt hiszem az érdekes a legbarátságosabb, és legőszintébb jelző, ami a kiállításra illik. Jó, a fickó egy zseni volt, de a színek, hullámos vonalak, szürrealisztikus, hideg, sötét hangulatú képek lassan nagyon nyomni kezdték a kedélyemet. Brigi rendes kis művészettörténészként jegyzetfüzettel mászkált a teremben és elmélyülten jegyzetelt. Én már háromszor körbejártam az első két termet. Brigi az első teremben firkálgatott a füzetébe, Dorka pedig a másodikban bámult egy pici képet, aminek az volt a címe, hogy a halott anya. Az a kép tényleg ütött. Mikor én néztem meg kis híján a sikító frászt hozta rám. Mikor Dorka állt előtte kövülten, támadt az ötlethangya: halkan mögé osontam és megcsikiztem az oldalát. Dorka akkorát ugrott, mint egy bakkecske, de szerencsére nem sikított, én viszont hangtalanul kacarásztam. Aztán lehülyézett. Nem vettem a lelkemre, tényleg nem vagyok normális.

Egy idő után Brigi nem a saját, hanem Dorka és az én benyomásaimat jegyezte le a kisfüzetébe. Így lapjaira került többek között, hogy Schiele olyan, mint egy rémálomban eltévedt kisfiú, és ezekhez képest Schiele lófasz. Az ezek olyan művészekre utal, akiknek a műveit szintén megtekinthettük, mert valamilyen módon Schiele munkásságra reagálnak, utalnak. Hát az a rész már tényleg durva volt. A többi látogató mind nagyon komoly arcot vágott, de mi nem és nem bírtuk megállni röhögés nélkül. Ez a kortárs művészet nekünk odavágott. Főleg azaz ipse, aki minden fényképére oda tett egy döglött halat.

Jó kedélyűn hagytuk el a múzeumot és kiültünk elé egy olyan nagy rózsaszín padszerűségre. Falatoztunk, iszogattunk (citromos vizet, de kezdett már nagyon kísérteni a laposüveg whisky), lehetett vagy öt fok, és a Nap is felhőköpönyegbe burkolózott. Akkor csapott le ránk a MUMOK érzés. Hogy pontosan mi is ez az érzés, azt képtelenség meghatározni, de aki egyszer már érezte, az tudja. Egyszerűen kimondod, hogy MUMOK - szomorúan, törődötten - és akkor röhögni kell.

Egyébként ez a MUMOK egy másik múzeum. Egy nagy, ronda, betontömbre emlékeztető épület (Briginek tetszett) és nagy betűkkel virít az oldalán a mozaikszó, meg a teljes neve is, de mivel mukkot sem tudok németül, nem jegyeztem meg.

Elindultunk, mert majd megfagytunk, és mert permetezni kezdett valami esőféleség. Elhagytuk a Museumsplatzot és végigsétáltunk a Mariahilfer Straßén. Boltba be, boltból ki, ruhák, cipők, tatyók. Nagy program, de az időjárás csöppet sem volt barátságos. Végül egy kávézóban kötöttünk ki és elhatároztuk, hogy végiglapozzuk a könyvet, amit Brigi még a múzeum ajándékboltjában vásárolt, közben pedig eldöntjük, hogy részletezze-e a szüleinek, pontosan miből is írja a szakdolgozatát, vagy inkább ne? Az inkább a ne mellett döntöttük. Tény, Schiele gyönyörű, kifejező képeket festett és rajzolt prostituáltakról, de lehet, hogy egy szülő picit nehezen dolgozza fel, ha a kislánya ezekből a képekből akar szakdogát írni.

Lassan megéheztünk, és a whiskyhez is akartunk kólát szerezni, szóval megint az utcákat róttuk. Biztosra és olcsóra mentünk: McDonald's. Kaja, kóla. Mulatságosan festhettünk a Stephansplatzon, mekis, üdítős poharakkal a kezünkben, szívószállal a szánkban, a permetező esőben, vígan kacarászva. Fáradt, vidám hangulatban telt a nap és az este. A hazaútról inkább nem is beszélek. Hajnali háromkor, hullafáradtan rogytam az ágyamra, de félnyolckor már keltem is reggel, hiszen húsvét vasárnap volt. Lelkesen leszambáztam a földszintre, és döbbent arccal meredtem anyukámra, aki csak nemrég állt neki a húsvéti ebédnek. Natessék! Pedig én nagypénteken azért takarítottam és pucorásztam az ablakokat, bútorokat fintor, zokszó nélkül, elszántan, mert szombaton nem vagyok otthon, hogy a kajával segítsek. Erre anya is kivett egy szabadnapot.

A húsvét mindig rohangálós. Mise, ebéd, vacsora, nagymama, reggeli, menekülés a locsolók elől, Városlőd, nagyszülők, ebéd, este, haza, vacsora… folyton zabálni kell. Nem értem, hogyan sikerült röpke három óra alatt annyi kaját összedobnunk, hogy két héten át főtt, sült ételeket ettünk és még úgy sem fogyott el. Persze a barátokkal is kell lógni egy keveset, mert hiányoznak, alig látom őket, öcsémmel szintén, de közben meg Csolnokra vágyom Gáborhoz, mert ő mindig hiányzik, ha nincs velem, de ő nem kapott tavaszi szünetet, csak én, a lüke kisdiák. És az a tavaszi szünet villámszárnyon elröppent.

Aztán a szünet utáni első napokon nem bírtam bemenni az egyetemre. Előtte szombaton maratoni aikido edzést tartottunk, és egy százhúsz kilós fickó kissé megzúzta a bordáimat. Kellett nekem belemenni egy földharcba? Kellett, mert ez volt a feladat, és egyébként is azt hittem, hogy az alap, hogy mindenki odafigyel a partnerére, és ha netán nagyon nem egy súlycsoportba tartoznak, akkor kontrollálja az ütéseit, szorításait. Az a fickó egy állat. Részemről ennyit a kötelező tiszteletadásról.

Szerencsére a hét második felére rendbe jöttem, így a referátumomat is meg tudtam tartani, és a lányokkal is be tudtam menni Pestre az egész éjszakás ereszd el a hajamra, aminek inkább a bemelegítős, trécselős része sikerült jól. Pálinkázás a Ligetben, vonat, röhögés, Nyugatinál felszedjük Dalmát is. Dalma lufi méretűre kerekítette szemeit, mikor meglátta Bogit. Bogi a tavaszi szünetben levágatta fenékig érő, csokoládészín sörényét. "Hát mi történt a hajaddal?" - kérdezte Dalma megilletődve. "Eladtam." - röhögte Bogi. Aztán Dalma megdicsérte az új frizuráját és hozzátette, hogy reméli sokat fizettek érte. Bogi komolyan bólint, hogy perkáltak rendesen. Aztán elindulunk. Irány, az Andersen.

Sörözgetés, fényezés, néhány fénykép, csocsómeccs két sráccal. Az is picit komikus volt. Mikor a srácok megkérdezték, hogy nincs-e kedve valakinek játszani egyet, mert csak ketten vannak, mindenki behúzta a fejét és röhögött, vagy elbújt a söröskorsója mögé. Brigi szeme felcsillant, láttam. Két helyes pasi, ingyen csocsó, jöhet. Mivel egyik egyke barátnőm sem állt fel, végül én intettem Briginek, hogy hajrá, majd mi ketten. Gondoltam, hátha kiderül valamelyik csocsóbajnokról, hogy csúcsjófej, és Brigi bejön neki. Végül én, meg az egyik srác végigdumáltunk két menetet, Brigi, meg másik, meg szimplán, némán jól szórakoztak. Na ennyit a kerítőnői szerepemről. Legurítottunk még egy fényt, aztán érzékeny búcsút vettünk Bogiéktól. Ők nem vállalták a hajnalig tartó dínomdánomot, visszamentek a koliba az uccsó vonattal. Négyen maradtunk túlpörgött nőszemélyek.  Csíptünk magunknak egy villamost és átgörögtünk az Instantba táncolni.

Táncoltunk is jó sokat. Dalma volt a legjobb. Az összes táncos figurát kiparodizálta. Eszter időszakos volt: pörgött, mint egy duracell nyuszi, aztán lerogyott a kanapéra és öt percig szuszogott. Megint duracell nyuszi, megint pihi… Esztyvel könnyedén ellötyögtünk, Brigi meg el-, eltűnögetett. Néha közénk tévedt egy-egy részeg pasek, de meg bírtam állni, hogy ne üssem le, ne rúgjam meg, és ne döntsem fel egyiket sem.

Dalma korábban lelépett - jött érte a barátja, aki egy haláli fazon. Ketten pedig ők az igazi nyerőpáros. Sajnáltam, hogy nem maradtak tovább. - Brigi bepasizott, Eszter pedig az élet utolsó szikráját is kitáncolta magából, szóval Esztyvel nem győztük böködni, hogy ne aludjon már el az asztalon. Itt kicsit behalt a hangulat. Persze időnként sétáltam egy kört, hogy lássam, Brigi meg van még, nem rabolták el, semmi egyéb, de Eszterrel nem lehetett mit kezdeni. Esztyvel dumáltunk egy ideig, de látszott rajta, hogy ő is fáradt. Indítványoztam, hogy ugorjunk el kajálni, ha már úgysem táncolunk, meg hogy Eszter magához térjen, mert nagyon nem volt önmaga, és kezdtem komolyan berágni rá. Ha nem bírja hajnalig, akkor miért nem húzott haza az utolsóval? De nem, ott volt, őt is szeretem, úgyhogy próbáltam feltámasztani. Brigi azért kissé elszontyolodott, hogy indulunk, és búcsút inthet Alessandrónak, a brazil bomba pasinak, de ez van. A számát megadta, a brazil majd hívja, ha komolyan kíváncsi rá. Egyébként hívta is, rögtön másnap.

A török étterem hajnalok hajnalán is nyitva volt, úgyhogy jól bekajáltunk, mármint Eszty és én, mert Brigi valahol a fellegekben járt, Eszter pedig még mindig hullarózsikát játszott. A kajájának a harmadát sem ette meg. Kettőt beleharapott, aztán ott hagyta. Pedig pont ő volt az, aki az Instantban éhen akart halni, de a vezeték csak akkor szakadt el a fejemben, mikor már három perce a telefonját nyomkodta. Nem értettem, miért kell ilyenkor is Zsoltnak (a barátjának) irkálnia, mikor végre egy kicsit velünk van. Aztán abba hagytam a sóderezést és megkérdeztem tőle, hogy most sms-t ír, vagy játszik. "Játszom" - felelte. Hát ez még a Zsoltozásnál is rosszabb. Ha Eszty nem rángat el a mosdóba, tuti kiütöm a ketyerét a kezéből. Játszom. Enyhén gyilkos hangulatba kerültem. Ha ennyire unja a társaságunkat, mi a lófityfirittynek jött el? Nem értem ezt a lányt. Azóta egyszer "beszéltünk": dobtam neki egy e-mailt, hogy minden oké-e, meg küldtem neki mesét, mert kérte, hogy küldjek valami olvasnivalót. Válasznak: köszi, puszi, de csak szűkszavúan. Azóta nem dumáltunk. Ő nem keresett, én meg cseppett még mindig haragszom. Fura ez az egész. Na, mindegy, a hónap ezzel még bőven nem ért véget.

Azon a hétvégén nem mentem haza, Gábornál maradtam - gyötört is a lelkiismeretem, rémeket álmodtam - mert szombaton telefonált papa, hogy vasárnap krumplit kellene rakni. A vérnyomásom egy pillanat az egekbe szökött, mert nem szóltak előbb, pedig megbeszéltük, ha segíteni kell, időben csörögnek, és mert már nem tudtam hazamenni. Gábor már egy hónapja lebeszélte a vasárnapi túránkat. Az öcsém Zalában volt apával, anya végiggürizte a hetet, a szombatot is (munkanap), és erre vasárnap egyedül mehet krumplit rakni a hetvenöt éves szüleivel. Csoda, hogy életszerű rémálmom volt? Végül anya reggel megnyugtatott, hogy no para, csak érezzem jól magam a Mátrában. Hallgattam rá, bár eleinte kissé izgultam. Egy: Gábor munkatársaival mentünk. Egy csapat informatikus, mégis mihez kezdjek egy csapat informatikussal a bölcsészfejemmel? De kiderült, hogy tök jó arcok. Kettő: nem gyalogtúra, hanem segway túra. Mi lesz ebből? Én csak amerikai filmekben láttam olyan kétkerekű járművet, erre olyannal kell mennem, a Mátrában? Az erdőben? De egyáltalán nem volt vészes, sőt! Nagggyon (három gy-vel) király volt. A túravezető tartott egy félórás fejtágítót, gyakoroltunk egy kicsit, aztán irány a terep. A Mátra gyönyörű (bár nem annyira, mint a Bakony), a járgány vagány, és mi száguldozunk a repedezett betonon, vagy a földúton (max. hússzal, az a segway végsebessége). Szóval felhőtlenül jól szórakoztam, és az a nap sokkal nyugisabb volt, mint az előtte levő szombat, amikor Gáborral ablakot pucoltunk, vasaltunk, és gyerek felvigyáztunk (főleg én, amíg a többiek befejezték a nagytakarítást).  Aznap jöttek látogatóba Gábor nővéréék a két pici lánnyal. Ők aztán tudják, hogyan préseljék ki az emberből az utolsó csepp energiát is, de egyszerűen imádnivalók. Főleg Gréta a rózsaszín mániájával. Igazi királylány, nem úgy, ahogy én voltam. Haha. Engem anya három nap alatt sem bírt beleimádkozni egy szoknyába, és inkább kutyásat játszottam, mint királylányosat. Az összes nadrágomnak foltot kellett varrni a térdére. De Gréta és Hanna olyan igazi kislányok, szóval fél délután csipkerózsikásat kellett játszani és legyezőt hajtogatni. Jó volt, de a vasárnapi segwayezés igazi felüdülést jelentett. Hétfőn pedig vissza a mókuskerékbe.

Mókuskerék megszakításként azon a héten színházba mentünk Gáborral. A lovakat lelövik ugye? című két felvonásos, táncversenyes darabot néztük meg. Engem megfogott. Imádom a vígszínházasokat, és oda vagyok Eszenyiért. Egy zseni. A darabot mindenkinek csak ajánlani tudom. A film is jó, de ez a színdarab rólunk szól. A vonatra sétálva még mindig a látottakon pörgött az agyam. Az aluljárónál bocsánatot is kértem Gábortól, hogy most nem vagyok olyan nagy beszélgetőpartner, mert teljesen lefagytam, és szóhoz sem jutok. Ő meg csak röhögött. Kiderült, hogy a színháztól az aluljáróig be sem állt a szám és oda-vissza kielemeztem a cselekményt, a szereplőket, a színészi játékot, a rendezést… hát nem egy halk szavú kislány vagyok, na!

Utána újabb hét, amikor nincs ihletem, és ajándék Gábortól: Éhezők Viadala trilógia. Visszafejlődtem gyerekbe. Mióta láttam a filmet másra sem vártam, csak hogy elolvashassam. Csütörtökön kiolvastam az első kötetet, péntek-szombaton a másodikat, és rácsörögtem Gáborra, hogy ha jön vasárnap, akkor legyen olyan kedves, aranyos, és hozza el a harmadik kötetet is, és azt is megemlítettem, hogy kukoricát kell rakni Városlődön. Szóval vasárnap a nagyszüleimnél ebédeltünk. A négynapos szünetben másik mamámhoz is át kellett nézni, ő is jól volt, főleg, hogy pont benézett hozzá az egyik barátnője. Az öreglányok megpróbáltak leitatni. Nem sikerült nekik, ha-ha. Otthon epekedve várt a lengyel füzetem, úgyhogy még tanultam is, és itt a vége… az áprilisnak.

A nyugira még várnom kell. Csütörtökön próba, szóval ma spurizok is haza. Holnap amúgy is csak egy tesim lenne, meg aikido, de mivel az aikido elmarad nem érdemes itt maradnom. Szóval nyomás haza, mert péntek-szombat-vasárnap Horvátországban zenélek a fürediekkel. A további programom rejtély. Azért az biztos, hogy tizenötödikén színházba megyek Gáborral, a hónap végén pedig Fűzfőpartyra Brigivel, és talán öcsém is eljön. Közben pedig nyakamon a vizsgaidőszak!