Másnap reggel Mallath elgémberedve ébredt, ruháját izzadság és hajnali
harmat tette nyirkossá, mégis örült. A keresés fele annyira sem volt kimerítő,
mint számított rá. Mallath nem volt igazi varázsló, alig két évet töltött gyerekfejjel
a calaasisai csatamágus-képzőben, aztán néhány félresikerült vizsga után elment
a kedve az egésztől. Az alapokat azonban keményen a fejébe verték, így az
egyszerűbb, vagy jól begyakorolt bűbájokkal elboldogult. Az utazással töltött
évek során gyakran keresett élő és élettelen dolgokat mágia segítségével, így
biztosra vette, hogy a gyémántsárkányt is meg tudja találni, de azt álmában sem
hitte volna, hogy a kis bestia így fog lüktetni a sötétben. Szerencséje volt,
megint.
Az éjjel a sziget
leereszkedett a felhők alá, ledobta magáról köddunyháját, de a Nap nem sütött
ki: ő a felhők fölött maradt, ezért a kalandor sietősen átvette nyirkos ingét,
magára kanyarította úti köpenyét, aztán nagyot füttyentett lovának, aki az
éjjel végül eltépte kötőfékét, és a tágas, harmatos mező túloldalán legelészett
éppen.
- Jól van, semmi baj -
lapogatta meg a még mindig zavart, gyanakvó állat oldalát Mallath, mielőtt
felnyergelte. - Holnap hazamegyünk, gazdag kincsekkel megpakolva. Annyi almát
és dinnyét kapsz majd, hogy egy hét alatt sem bírod elropogtatni. - A ló valamelyest
megnyugodott gazdája dallamos hangját hallva, és az is segített, hogy most már
legalább belőle nem áradt mágia.
A kalandor fellendült
a nyeregbe, tájékozódott, aztán ügetve indult meg a legközelebbi térkapu felé.