Hét: vége, avagy esik a hó nagy csomókban

Március 14. délután: döcögök Pest felé és örülök a fejemnek, hogy elmarad a drami, mert este nyolctól lenne, és már most esik a hó, meg egyébként is mosott rongybábunak érzem magam. Még beugrok a könyvtárba, visszadobom a tonnás olvasmányokat, aztán irány a Népliget. Persze, Anyát megcsörgetem, hogy indulok hazafelé, ő meg a lelkemre köti, hogy azért tájékozódjam, indul-e egyáltalán busz, mert leesik egy kis hó, és a közlekedés máris tömör gyönyör. Tájékozódom: a busz beáll, a sofőr hagyja, hogy felszálljunk, a hangosbemondó a szokásos szöveget nyomja: Tájékoztatjuk Tisztelt Utasainkat, hogy autóbuszjárat indul tizenhat óra, negyvenöt perckor Veszprém, Ajka útirányon át Devecserbe a tízes kocsiállásról (vagy valami hasonló). Az autópálya járható. És miért ne lenne az? Ha Csolnokról be bírtam menni Piliscsabára, órákkal később pedig Piliscsabáról Budapestre, mi baj lehetne? A busz megtelik, elindul, és pedig szokás szerint elalszom és hopp... megállunk, én pedig magamhoz térek. Valahol vagyunk. Már nem Pesten, a szalagkorlát nagyon autópálya gyanús. Állunk és várunk. Baleset, mi más lehetne. Néha gurulunk néhány métert, de főként várunk. Balesetet, mentőket, tűzoltókat nem látni, csak végtelen kocsisort. Pedig biztos, hogy a mi oldalunkon lehet valami, mert az autópálya másik fele szinte üres. Néha elsuhan egy-egy kocsi, szóval Pest felé zavartalan a közlekedés.


Fél óra múltán jön a nagy változás: elsuhan mellettünk a belső sávban két mentőautó. Valaki felmorran, én meg próbálok visszaaludni, sikertelenül. A percenként elindulunk, aztán két méter után döccenve megállunk stílus miatt heveny hányinger kerülget.

Leterelnek minket az autópályáról. Húha, itt valami atomgáz történhetett, gondolom, és azért magamban felsóhajtok, hogy most már minden oké lesz, szépen kikerüljük a vészt, visszalébecolunk az autópályára, aztán sec-perc alatt otthon leszek. Szép álom... egy óra múlva: Martonvásár, még mindig. Az autóbusz vezető félreáll, hogy akinek kell, elmehessen mosdóba. Leszállás, felszállás, indulás, vagy valami olyasmi. Velencéig vánszorgunk. Megcsörren a telefonom: Anya az. Negyedórája végzett a fodrásznál, és kíváncsi, hogy hol járunk, hiszen elvileg most, hétkor érkeznék Veszprémbe, aham, közlöm, hogy még Fehérváron sem vagyunk.

A buszon már mindenkit az idegbaj kerülget, senki nem tud semmit, hol a gond, meddig tart ez a tortúra és hol vagyunk egyáltalán. Egy srác a haverjával beszél telefonon, aki félórával később indult, és a buszát nem terelték le az autópályáról. Most Fehérvár határában állnak és se előre, se hátra.

Megint megállunk egy benzinkútnál, pisi szünet. Nekem nem akaródzik le szállni, kint üvölt a hó és kavarog a szél. Egy csaj kivágja a hisztit, üvöltözik a telefonjával: érte márpedig valaki azonnal jöjjön ki Fehérvárra, őt nem érdekli, hogy lezárták az utakat, őt igenis azonnal juttassák valahogy haza. Átérezzük mély felindulását, mégis röhögünk vagy tízen. A buszvezető hátrakiált valamit, de nem értjük, hozzánk már nem jut el a hangja. Lassan kúszik ülésről ülésre a hír: a busz csak Fehérvárig megy, ha egyáltalán, úgyhogy aki gondolja, próbálkozzon vonattal. Háromszáz méter a pályaudvar. Fogalmam sincs, hol vagyunk, de nem cicózok, magamra kapom a kabátom, fogom a motyóm, és a busz háromnegyedével együtt elindulok. Valamerre. Hideg van, sötét, hóvihar, de a pályaudvar tényleg csak háromszáz méter. Többen felvetik, hogy vegyünk csoportos jegyet, az olcsóbb, én meg még páran pedig lehurrogjuk őket, hogy frászt veszünk még egy jegyet.

Gárdony. A gárdonyi pályaudvaron didergünk. Áll bent egy vonat, de Székesfehérvár van az oldalára írva, a többség viszont Veszprémbe, vagy tovább menne. Várunk, nem tudjuk merre. Néhány perc múlva begördül egy másik vonat. Nem tudjuk, honnan jön, merre tart, de fölszállunk. Nagyjából mindegy merre, csak legyen kicsit melegebb. Megkapjuk, a vonaton meg lehet főni, ülőhely nuku. Várunk. Állunk és várunk, közben pedig találgatunk, hogy vajon merre indulunk el. Elvileg Fehérvár, Veszprémen át Szombathely felé, de már semmi sem biztos. Kínunkban röhögünk. Húsz perc semmi után mozgásba lendül a vonat, hogy tíz perc múlva újra megállhasson.

Kb. kétszáz méterre a fehérvári pályaudvar, de nem megyünk. Állunk és várunk, megint vagy negyedórát, aztán elsuhan mellettünk a szembejövő. Már mindenkivel tárgyaltam. Gáborral, Anyával, Apával. Gábor és Anya szurkoltak, hogy hazaérjek, de infót nem tudtak adni, Apa pedig leszúrt, hogy miért indultam el egyáltalán haza, miért nem mentem inkább vissza Gáborhoz. Hülye kérdés. Ha az ember Pesten van, és kapizsgálja, hogy az útviszonyok nem épp a legjobbak, inkább Veszprém felé indul el az autópályán, semmint Csolnokra, Komárom-Esztergom megyébe az úttalan utakon. Fene gondolta, hogy ez lesz!

Miután végre bedöcögünk Fehérvárra támad egy olyan érzésem, hogy szerencsém szép lassan elhagy. Most már hazajutni sem tudok önállóan. Teljes apátiámat egy fehér öleb teljes testsúlyával átérzi, és mozdulatlanul, lehajtott buksival tűri, hogy gazdája ide-oda pakolja az ülésen. Fehérváron akad leszálló dögivel, így nekünk is jut hely. Lecsapok egyre.

- Mennyi ide Veszprém?
- Még egy bő tíz perc - hangzik el húszpercenként. A helyzet ugyanaz, mint a buszon volt. Hol megyünk, hol nem, és találgatjuk merre lehetünk: "Öskü!" "Nem ez Herend!" "Marha!" "Ez kérlek a nagy büdös semmi." "Szerintem Kádárta mellett vagyunk." "Kádárta?" "Már tíz perce elhagytuk Veszprémet." Minden mindegy alapon, én is tippelek egyet: Kehidakustány. A csapat fele röhög, másik fele elhallgat. Hiába, már húsz perce teljes díszben az ajtónál tolongunk, mert már húsz perce csak tíz perc Veszprém, de most már komolyan.

Végül, úgy negyed tizenegy körül tényleg bedöcögünk a pályaudvarra. Anya a parkolóban vár, tömérdek másik kocsival együtt. Az idő amolyan világvége hangulatú, de már senki sem érdekel. Kocsiajtó nyílnak, csapódnak. Mi már hazaértünk.

Utóbb rá kellett jönnöm, hogy mégiscsak döbbenetes mázlista vagyok. Ha hat órámba telt is, de én legalább még aznap hazajutottam.