Brigivel a beázott, kicsit penészes falú kollégiumi szobánkban ücsörögtünk millió plédbe és pulóverbe burkolózva. Tanulni próbáltunk, kevés sikerrel. Ez a vizsgaidőszak előtti utolsó héten történt. A magolást akadályozandó az ablakunk előtt munkások ténferegtek egész álló nap. A tetőcserepeket cserélték és persze, mi a tetőtérben lakunk. Így kissé olyan érzés volt, mintha közvetlen az agyunkat fúrnák és csépelnék kalapáccsal. Úgymond teljesen fölöslegesen görnyedtünk hol könyveink hol laptopunk fölé. Ráadásul iszonyat hideg volt kint is, bent is. A gondolataim el-elkalandoztak. Már ki tudja milyen eszmefuttatás következtében egy régi film ötlött eszembe. A Jégveled. Imádtam azt a filmet, és Brigi pont egy reggae számot nyomott be a gépén.
- Nem igazság! Miért nem születtünk mi Jamaicába!? - fakadtam ki felháborodottan.
- Azért, mert én már rég meghaltam volna túladagolásban - jegyezte meg nevetve Brigi, mire én unottan egy mandarint vágtam az ablaknak, a munkások figyelmét felkeltendő, miszerint ne a szájukat, hanem a kezüket járassák és csinálják már meg azt a nyamvadt tetőt. Ők nem vették az adást. Tovább ácsorogtak a cserepek helyén.
- Én viszont nem! - vitatkoztam közben Brigivel - De már nekem sem fájna.
- Mid fáj?
- Azt még nem döntöttem el.
