Gábor

Merengek. Tavaly a csolnokiakkal táboroztam a Szelidi-tónál. Akkor már nem volt rendes tábor. A rendes alatt azt értem, hogy a Német Nemzetiségi Ifjúsági Válogatott Fúvószenekar tábora. Nem szervezték meg, mert már 2008-ban, Várgesztesen is nagyon kevesen jöttünk össze. Becsülve olyan negyven fő. Kissé hiányosan szóltunk. Ha 2008 volt Várgesztes, akkor 2007 Balatonfüred, 2006 Pécsvárad, és 2005 Fertőrákos. Igen, ezt az évet kerestem.

Régi mesékről

Ennyi. Feltöltöttem az összes irományt, amit abban a régi, töröltnek vélt mappában találtam az otthoni gépen. Nekem jól esett újraolvasni őket. Pár év múlva talán ismét rájuk nézek. Kíváncsi vagyok, akkor majd milyen érzés lesz. Biztosan más, mint most. Valószínűleg addigra megint sokat fogok változni.

Van még egy novella. Egy egészen más történet. Ezt direkt nem dobtam ki. Nem is gépre, hanem egy füzetbe írtam. És nem is olyan régen. Valamikor tizenkettedikben. Ha sikerül kisilabizálnom a kusza írást, azt is begépelem. A firkálmány nem nagy szám, de nekem fontos. Az az utolsó írásom. Az érettségire való tekintettel utána nem álltam neki másnak. A vizsgák után, pedig nem tudtam, nem volt kedvem írni. Mozgalmas volt az élet. Majd később talán mesélek arról is... és Gébről is.

Pusztában - Az utolsó felvonás

A világ lassan elsötétült, majd végtelenhosszú, kínkeserves percek után ismét felderengett a zöld táj. De a zöld már nem ugyanaz volt. Sokkal nyomasztóbbnak, haragosabbnak tetszett, mint annak előtte. A tisztást körülölelő fák sem szökkentek olyan kecsesen, büszkén a magasba, mint emlékeimben. Szomorúan, öregen lóbálták száraz ágaikat az üvöltő szélben.

Pusztában 13.

Pár órát még a palotában töltöttünk, persze nem szabad akaratunkból, de érdekes módon, mikor megtudták, hogy Törtel a rettegett fejedelem fia, örököse, én pedig „gonosz mágus vagyok, aki ördögi módon gyógyít” igyekeztek a lehető leghamarabb eltüntetni bennünket az udvarból. Így sec-perc alatt kitettek minket. Felebaráti szeretetből kaptunk egy lovat is, és Törtelt kevésbé szakadt ruhákkal is ellátták. Milyen érdekes, mindig mindenki ruhákkal próbál kedveskedni, legtöbbször kevés sikerrel. Gábor, illetve Törtel csak egy egyszerű bőrnadrágot és egy sima, fehér inget fogadott el.

Pusztában 12.

         - Törtel! – kiáltottam utána.

         - Mit akarsz? – kérdezte zaklatottan.

         - Megtalált a lány?

         - Miféle lány?

         - Egy piros ruhás.

         - Igen, igen.

         - És mit akart? – kérdeztem kíváncsian.

         - Nem tudom – rántott vállat nem törődöm módon. A szemébe akartam nézni, de kerülte a tekintetemet.

Pusztában 11.

A tábori életről, csak halvány képek maradtak meg, de arra tisztán emlékszem, hogy nem örvendeztettem meg a katonákat a jelenlétemmel. Egyrészt féltek tőlem és tiszteltek, mint Aport, másrészről azt mondogatták, hogy az asszonyoknak otthon van a helyük a lábas, meg a szövőszék mellett. Erre én közöltem velük, hogy nem tudok főzni, a szövést meg még életemben nem próbáltam és abszolút nem tudok megkülönböztetni egy lábast, egy fülestől. Ezután még furcsábban néztek rám. Mintha derengene, hogy egyiküket kihívtam kardozni, és simán legyűrtem, aminek következtében a Horka fia megkedvelt és így a többiek sem találtak olyan ellenszenvesnek.

Pusztában 10.

 Napokig találkozgattunk a csendes kis tisztáson. Néha rövidebb sétákat is tettünk az erdőben. Mondanom sem kell, hogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, de azt az egy alkalmat leszámítva, soha nem szólítottam Gébnek. Már nem illet rá. És akármennyire emlékeztetett arra a szeretett fiúra, nem voltam biztos benne, hogy tényleg ő az, akit keresek. Mindennek ellenére egy derűs délután elcsattant egy csók és még egy...

Pusztában 9.

Apor jurtája előtt, Salnamhal ölébe bújva ébredtem.

         - Jól vagy? - kérdezte az agancsos.

         - Soha rosszabbul - feleltem őszintén.

         - Mi történt?

         - Úgyis tudod.

         - De szeretném a te szádból hallani.

         - Én viszont nem akarok beszélni róla. Elég rossz ez anélkül is.

Pusztában 8.

         - És neked? Van valakid? - kérdezte végtelen hosszú idő múlva az olasz.

         - Igen - motyogtam elmélázva.

         - Mesélj róla! - kérte Paolo, miközben kényelmesen hátradőlt a puha füvön. Miközben az itáliai sötét tincseit néztem egy másik fekete hajkorona képe elevenedett meg lelki szemeim előtt. Ahogy felsejlett bennem Géb arca iszonyú, lelket szaggató fájdalmat éreztem a mellkasomban. Nem akartam rágondolni, de muszáj volt. Szép lassan elkezdtem beszélni. Először minden szó fájt, égetett, de minél több pillanatot, kalandot osztottam meg barátommal, annál könnyebbé vált a beszéd. Sőt megkönnyebbültem, hogy valakivel megoszthatom a sok szépet, fájdalmat, izgalmat és az a valaki nem csak meghallgat, de meg is ért, együtt érez velem. Paolónak mindent elmeséltem (szinte mindent) a legapróbb részletekig.

Pusztában 7.

A jurtában az öreg leültetett a tűz mellé, majd hátat fordított és valamit ügyködött. Egy nagy, kerek dobbal és egy kis tégellyel tért vissza.

         - Abba mi van? – böktem a dobozkára – szárított gomba?

         - Eltaláltad – mondta nagy komolyan a táltos – Kutakodtál a sátramban? – kérdezte gyanakvón.

         - Nem. Miért?

         - Honnan tudod, hogy gomba, van a tégelyben?

         - Nem tudtam, csak tippeltem. Egyébként mióta használsz ilyen szavakat, hogy tégely?

Pusztában 6.

         - Mi történt a jurtában? – kérdezte nyugodt, komoly hangon.

         - Meggyógyítottam a barátomat – válaszoltam szintén komolyan.

         - És hogyan?

         - Varázslattal – mondtam, bár feleslegesen, hiszen ez magától értetődő volt.

         - És miféle varázslattal? – faggatott tovább az öreg. A hangulatom nem oldódott. Körülbelül úgy éreztem magam, mint mikor a fizika/kémia tanár kihív felelni egy diákot, aki persze nem készült, de nem csak az adott órára, hanem nagyjából két évre visszamenőleg felejtett el tanulni. De mivel az illető kedves, csendes gyerek a jóindulatú tanár megpróbál segíteni rajta olymódon, hogy nem csak körülírja, hanem egyenesen a gyerek szájába rágja a választ, de amaz csak zavarodottan forgatja a szemét, mert fogalma sincs, hogy akkor, most mit is kéne mondania? Egy ilyen felelet reményvesztett részvevőjeként éreztem magam. Ráadásul hányingerem volt. „Most kéne felébredni” gondoltam kétségbeesve.

Pusztában 5.

 Salnamhal nem tévedett. Paolo ismételten laposra passzíroztatta magát. Mikor beléptem a jurta rengetegbe még úgy gondoltam, hogy először szólok Zekének, hogy még élek és majd utána megérdeklődöm, hogy mi történt a barátommal. Útközben azonban, valami rendkívül kellemetlen, nyomasztó érzés szorította el a szívemet, aminek következtében úgy döntöttem, hogy először megnézem mi történt Paolóval. Mikor megálltam a sátor előtt és az olasz fiú után érdeklődtem, a szolgák a jurta felé mutogattak. Ekkor már tudtam, hogy nagy baj van. Paolo a sátorban feküdt széttrancsírozott, véres fejjel.

Pusztában 4.

 Önkéntes száműzetésemet az erdőben töltöttem Salnamhal társaságában, ami idegrázón nyugtatóvá vált, miután 20 perc alatt halálra fárasztottuk egymást. Egyik nap Paolo is meglátogatott. Nagyszerű délután volt. Fel-alá sétálgattunk az erdőben, beszélgettünk, röhögcséltünk, és többek között bemutattam Salnamhalnak. Mit ne mondjak. Az olasznak enyhén leesett az álla, mikor megpillantotta szarvas alakot öltött szellemet. Nekem kellett rászólnom, hogy csukja be a száját. Ezen is jót nevettünk. (Még Sal is.) Paolo nagyon jó ember, ami abból is kitűnt, hogy Salnamhal is megkedvelte. Az agancsos – érthető módon – kalózcimboráim láttán nem repesett az örömtől.

Pusztában 3.

 Egyik este hiába vártam a patakparton. Paolo, csak nem jött. Kissé csalódottan visszaindultam a városba. A jurták közt kellemes csend uralkodott. A jónépek már mind nyugovóra tértek. Egyedül a fapalotából szűrődtek ki víg mulatozás zajai, ami nem érdekelt különösebben. A főurak gyakran mulattak maguk között, ami nagyrészt ivászatból állt, legalábbis Zeke ezt állította egyik futóbeszélgetésünk során.

Pusztában 2.

 Mikor utunk céljához értünk, Zeke rám mosolygott. Én visszanevettem. Eszembe sem jutott elárulni neki, hogy mennyire ki vagyok. Még a végén nyámnyilának, vagy szájhősnek tartott volna. Így mikor megemlítette, hogy milyen nagyszerűen ülök a lovon, én csak könnyedén vállat rántottam.

Napi jelmondat

Polska wódka jest dobrą wódką - állítják. Sajna én ma csak a lengyel nyelvtant kóstolgathatom.

Pusztában 1.

Álmomban hullámzott a fű. Előttem a végtelen sztyepp én pedig egy helyben álltam, és álltam, és álltam, és… szédültem. Furcsán gyöngének éreztem magam. Zsibbadt az egész testem. Nagyon fáradt voltam. Gondolatban Salnamhalért kiáltottam, de az agancsos nem válaszolt. „Talán nem is álmodom?” - kérdeztem magamtól, de mire a mondat végére értem elsötétült előttem a(z álom) világ. Először halott sötétség, majd megfoghatatlan képek tengere forgott a fejemben.

Napi jelmondat

 Havibaj örök átok, de ez a nap is Egynek jó.

Egy új élet

Ki gondolta volna! Én nem hittem egy fél évvel ezelőtt, hogy az egyetemista élet ennyire jó, és érdekes és felvillanyozó. Csupa új élmény, barátok, szabadság. Jól érzem magam. Itt valahogy magamra találtam. Boldog vagyok.

Kalózok társasága 6.

     Andrewt átköltöztették egy kényelmesebb kabinba, és rendes ételeket adtak neki. Persze egy pillanatra sem feledkezett meg róla senki, hogy ő egy túsz, de ez már annyira mindegy volt. Hamarosan egy lakatlan sziget mellé értünk, Jamaicától nyugatra. Daniel szólt nekem, hogy kísérjem a „kölyköt” a fedélzetre. Én rohanva teljesíettem a parancsot.

Kalózok társasága 5.

 Telt, múlt az idő, és én egyre jobban megkedveltem a kalózéletet. Igaz, hogy a legénység, nyers volt és durva, de valahol hasonlítottak a gyerekekre. Főleg esténként, mikor történeteket meséltünk. Csillogó szemmel hallgatták, az elképesztő, kalandos meséket. És ha itt-ott túloztak is ezek a sztorik, a tátott szájú legények az utolsó szóig elhitték. MégDaniel is. A furmányos, ámde iszákos, hirtelen haragú kapitány a szívemhez nőtt. Bármennyire züllött is volt, nagyon kedveltem. Persze legjobb barátom továbbra is Jeff maradt, de Fredet is nagyon megkedveltem. A suhanc egyik pillanatról a másikra felnőtt. Hamarosan kitűnő kardforgató vált belőle és célozni is megtanult. A matrózkodás is remekül ment neki. És mindezek mellett becsületes maradt. Már amennyire becsületes lehet egy kalóz.