Apor jurtája előtt, Salnamhal ölébe bújva ébredtem.
- Jól vagy? - kérdezte az agancsos.
- Soha rosszabbul - feleltem őszintén.
- Mi történt?
- Úgyis tudod.
- De szeretném a te szádból hallani.
- Én viszont nem akarok beszélni róla. Elég rossz ez anélkül is.
- Ahogy gondolod - rázta meg magát Sal - de Apor is kíváncsi, hogy mi bajod van.
- Neki végképp nem akarok beszélni róla.
- Miért nem?
- Nem tudom. Lehet, hogy akarok, de nem tudok. Nem tudom neki elmondani. Minden odalett.
- Mi lett hova? - kíváncsiskodott a jurtából kilépő táltos.
- Minden sehova - feleltem sírós hangon.
- Mesélj! - kérlelt az öreg.
- Erről nem tudok.
- Ó dehogynem - mosolygott rám a táltos.
- Sajnálom, de ez most tényleg nem megy.
- Hát, ha nem, hát nem - sóhajtott Apor, miközben letelepedett a fűre.
Azaz egy lemondó sóhaj jobban fájt, mintha makacsul faggatott volna. Hallgattunk. A táltos a messzeséget kémlelte én pedig a szívemből próbáltam kiölni minden érzést. Nem sikerült. Így inkább elmondtam Géb történetét és a mostani, fájó találkozást.
- Nehéz ügy - morogta az öreg - pont a fejedelem fiát kiszemelni.
- Éppen ez az. Én egyáltalán nem akarom, hogy a fejedelem fia legyen. Főleg nem az idősebb. Miért? MIÉRT? MIÉRT!
- Próbálj megnyugodni! - intett Apor.
- Próbálok, próbálok, de nem megy! - ezzel elsírtam magam. A könnyek csak úgy patakzottak a szememből. Szégyelltem magam a táltos előtt, így igyekeztem leplezni, kitörölni, felszárítani könnyeimet, de nem ment - Akkora egy béna balfék vagyok!
- Ugyan dehogy - próbált csitítani a táltos, de nem járt sikerrel.
Vigasztalhatatlanul bőgtem tovább. Salnamhal elterelte Aport az erdőig, majd visszajött és hozzám dörgölőzött, mint egy macska. Én szeretetteljesen átöleltem és tovább itattam az egereket.
Vigasztalhatatlanul bőgtem tovább. Salnamhal elterelte Aport az erdőig, majd visszajött és hozzám dörgölőzött, mint egy macska. Én szeretetteljesen átöleltem és tovább itattam az egereket.
- Minden elveszett.
- Dehogy - nevetett a patás - nem te mondtad egy reményvesztett olasz fiúnak, hogy nem kell keseregni, egyszer minden jóra fordul?
- De, de ez olyan ostobaság. Hülyeség. Miért pont itt kellett újjászületnie. Miért pont „trónörökösként”? Miért nem lehet egy egyszerű, pásztor, vagy közrendű harcos. Úgy minden sokkal, de sokkal könnyebb lenne.
- Elhiszem, de most ebből kell kihozni, amit lehet.
- Jó, de egyáltalán hogyan lépjek vele kapcsolatba? - szipogtam.
- Látod! - nézett rám bíztatón az agancsos - kitalálod, hogy hogyan találkozhatnál vele. Amíg ezen töröd az agyad, addig nem is kell másra gondolnod.
- Megpróbálom...
Másnap egy lehetetlen terven merengve indultam sétára az erdőben.
Salnamhal nem jött velem. Úgy gondolta, hogy jobb, ha egy kicsit egyedül vagyok. „Akkor könnyebben leülepednek a dolgok”. Egy kis tisztás felé igyekeztem, amin átfolyik egy tiszta vizű, széles, lusta patak. Mikor a tisztás szélére értem döbbenten vettem észre, hogy valaki már elfoglalta a idilli helyet. A patakban egy hosszú, sötéthajú férfi mosakodott. Nem lubickolt, nem úszott, mosakodott. Ő nem vett észre, mivelhogy háttal állt nekem, de talán kevésbé éreztem volna kellemetlenül magam, ha észreveszi, hogy ott vagyok.
Salnamhal nem jött velem. Úgy gondolta, hogy jobb, ha egy kicsit egyedül vagyok. „Akkor könnyebben leülepednek a dolgok”. Egy kis tisztás felé igyekeztem, amin átfolyik egy tiszta vizű, széles, lusta patak. Mikor a tisztás szélére értem döbbenten vettem észre, hogy valaki már elfoglalta a idilli helyet. A patakban egy hosszú, sötéthajú férfi mosakodott. Nem lubickolt, nem úszott, mosakodott. Ő nem vett észre, mivelhogy háttal állt nekem, de talán kevésbé éreztem volna kellemetlenül magam, ha észreveszi, hogy ott vagyok.
Szerencsétlenül köhécseltem, toporogtam, hogy az illető észrevegyen. A férfimegfordult, majd nyakig a vízbe ereszkedett, de az is lehet, hogy nyakig a vízbe ereszkedett és aztán fordult meg, de miután láttam az arcát, nem csak egyszerűen kínosan éreztem magam, hanem kiverte a víz és ismételten az ájulás kerülgetett. De mivel nem szándékoztam elveszíteni az eszméletemet, leültem a földre és mély levegőket vettem. A kis patakban a fejedelem fia lubickolt. Pár pillanatig nem akartam tudni magamról, de aztán eszembe ötlött, hogy tulajdonképpen kisebb agytorna nélkül megoldódott a problémám.
Elvégre kettesben akartam maradni „Gébbel”. Géb. Már nem is illet rá ez a név. Csak a szeme maradt a régi. Egyébként minden más megváltozott rajta. Az arca szögletesebb volt, a homloka magasabb, a nyaka rövidebb, egykori majdnem fekete hajáról ne is beszéljünk. Úgy egészben érettebbnek tűnt, mint mikor legutóbb láttam. Nem csoda, hiszen a lény, aki előttem állt, pár évvel idősebb volt, mint Géb. De a szemei, az a lehetetlenül kék szempár megbabonázott. Szívesen odarohantam volna hozzá, és átöleltem volna. De nem tettem. "Mi van, ha ez a férfi nem is Géb? Mi van ha csak ámítom magam?" Csak ültem a tisztáson lesütött szemmel, magamba zuhanva. Mikor újra felpillantottam, a fejedelem fia már magára öltötte díszes öltözetét.
- Te vagy az a táltos lány?- kérdezte rám pillantva.
- Nem, én nem vagyok táltos.
- De te vagy Apor táltos segédje.
- Nem hiszem. Inkább egy barátja.
- Állítólag, mióta megjelentél, az öreg jobb színben van.
- Ebben van igazság.
- Mit csináltál, hogy úgy megváltozott. Tegnap a lakomán sokkal fiatalabbnak tűnt –„nocsak, Apor lakomákra jár? Ezt nem is mesélte.”
- Semmi különöset, csak mindenkinek jót tesz, ha beszélgetnek vele... És hogy, hogy a fejedelem fia, csak úgy egyedül csatangol?
- Nem vagyok gyerek. És néha jót tesz a magány is.
- Igen, néha jó a magány - ismételtem mosolyogva, miközben a szívem összefacsarodott, ha azokba a kék szemekbe néztem - Akkor nem is zavarlak tovább - azzal felálltam és indulni készültem.
- Nem zavarsz.
- Nem?
- Egyáltalán nem. Ritkán beszélgetek értelmes, szép lányokkal? – „Mi van? Most udvarol? Nekem? Megint a feje tetejére akar állni a világ? Az előbb még el akart zavarni. Vagy nem?” - Gyere, ülj vissza!
- Oké - mondtam, mire ő felhúzta az egyik szemöldökét és grimaszolt.
Nem tudta hová tenni ezt az „oké” kifejezést. De azaz arckifejezés, annyira Gáboros volt.
Nem tudta hová tenni ezt az „oké” kifejezést. De azaz arckifejezés, annyira Gáboros volt.
- Az oké azt jelenti, hogy jól van – a kékszemű erélyesen bólintott.
- Értem. Mondták, hogy messziről jöttél és, hogy néha furcsa szavakat használsz.
- Most mégis megleptelek.
- Igen... Tulajdonképpen honnan származol?
- Messziről... Egy másik világból.
- És milyen az a másik világ? – kérdezte, miközben hátrakönyökölt és lazán oldalra biccentette a fejét. Ez megint olyan jellegzetesen Gébes testtartás volt.
- Pörgősebb. Büdösebb. Szürkébb, tudományosabb, bonyolultabb és mégis könnyebben átlátható.
- És hol van az a világ? – kíváncsiskodott tovább.
- Elég messze ahhoz, hogy soha ne juss el odáig.
- Ha olyan nagyon messze van, te hogy tudtál ide jönni.
- Álmok szárnyán repültem.
- Furcsa egy lány vagy te.
- Szólíts Levának.
- Leva, különös egy név.
- Hidd el, hogy nem.
- Itt igen. Furcsa, mint te magad.
- Én vagyok fura? Nézz magadra te!
- A te helyett, hívj Törtelnek.
- Törtel – mondtam elgondolkozva – tényleg ez a neved? – a kérdezett hátrarázta sötét lobboncát és kacagott. Ez cseppet sem volt Gébes.
- Állítólag varázslattal bárkit meg tudsz gyógyítani, akkorát ütsz, mint a lórúgás, pillanatok alatt megtanultad a nyelvünket, tudsz olvasni, sőt írni is, a divattal mit sem törődve különös ruhákban jársz, egy szarvassal beszélgetsz, feleselsz a nemesekkel, de nem tudod, hogy hívják a fejedelem fiát.
- Egész jól összefoglaltad. Nem is gondoltam, hogy ennyit pletykálnak rólam. Tényleg Törtelnek hívnak?
- Igen, ez a nevem – halkan kuncogtam – Mi olyan vicces?
- Semmi, csak az jutott eszembe, hogy... Mindegy hagyjuk.
- Mi jutott eszedbe?
- Hogy törtet törttel úgy osztunk… Mindegy hülyeség.
- Milyen törtet Törtel? - nézett rám értetlenül.
- Lényegtelen. Ez egy matematikai kifejezés.
- Még mindig nem értem.
- Nem is kell. Mondom, hogy hülyeség – zártam le a témát.
- Azt legalább tudod, hogy hívják az öcsémet? – nemlegesen megráztam a fejem.
- Zalának. Erről is eszedbe jut valami?
- Igen, egy folyó.
- Miért pont folyó?
- Mert ahonnan jöttem, ott van egy Zala nevű folyó. Ja, és mellékesen egy megye is – Törtel bólintott, mint aki mindent ért, de mikor elfordultam, éreztem, hogy fürkésző tekintetét belém mélyeszti.
- Muszáj bámulnod? – érdeklődtem, mikor már a hideg futkározott a hátamon.
- Nem – jött a rövid hárombetűs szó. „Minden pusztai félszavakban válaszol?” A beszélgetés megszakadt. Törtel a vízre szegezte tekintetét, én pedig a cipőm orrát tanulmányoztam elmélyülten, miközben ellentétes érzelmek viharoztak az agyamban, szívemben, lelkemben.
- Sajnálom, hogy megütöttem az öcsédet – hallottam a saját hangomat. „Nem is ezt akartam mondani” gondoltam „Szeretlek, szeretlek! Én ezt mondtam, ugye te is úgy hallottad?” magamban elfintorodtam „Hülye vagyok, hülye vagyok, hülye vagyok...”
- Tényleg sajnálod? – „Tényleg sajnálom? Igazán nem volt tőlem szép.”
- Igen, tényleg – döntöttem el végül.
- Fölösleges...
- Mi fölösleges? – vágtam a szavába.
- Sajnálnod. Nem árt, ha egy kicsit dörzsöltebb lesz.
- Vagy laposabb? – Törtel elmosolyodott, igazi, Gébes mosollyal.
- Találkozunk máskor is? – kérdezte, miközben felállt és leporolta díszes ruháját.„Éljen” ujjongtam magamban.
- Örülnék neki – nevettem rá.
- Holnap ugyanitt? Ugyanekkor?
- Tökéletes – vágtam rá, miközben majd ki ugrottam a bőrömből. Persze csak lélekben, mivel igazából még mindig a füvön ültem felhúzott lábakkal. Törtel elindult. A tisztás szélén, lazán hátraintett búcsúzásképpen.
- Szia Géb – köszöntem el én is.
/2006 vége, vagy 2007 eleje/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése