Andrewt átköltöztették egy kényelmesebb kabinba, és rendes ételeket adtak neki. Persze egy pillanatra sem feledkezett meg róla senki, hogy ő egy túsz, de ez már annyira mindegy volt. Hamarosan egy lakatlan sziget mellé értünk, Jamaicától nyugatra. Daniel szólt nekem, hogy kísérjem a „kölyköt” a fedélzetre. Én rohanva teljesíettem a parancsot.
-Andrew, ki akarnak rakni egy lakatlan szigetre – rontottam rá a fiúra.
- De te ugye kitaláltál valamit? – kérdezte halálsápadtan.
- Hát, ő… nem – nyögtem ki – ez ellen, most nincs mit tenni.
- De biztosan tudsz valamit… - hebegte reménykedve.
- Az egy dolog, hogy a múltkor sikerült, de Daniel türelme, egyáltalán nem végtelen. Másodszorra, már nem nézné el.
- Hát ez remek – nyögte – most még lassabb kínhalál vár rám, mint eredetileg.
- Dehogyis – legyintettem – megígérem, hogy amint biztonságban van a családod, visszajövök érted.
- De mégis hogyan maradok addig életben egy lakatlan szigeten? – kiabálta. „Tényleg hogyan?” gondoltam. Hiszen Andrew egy elkényeztetett városi, úri kölyök volt, akit mindig civilizáció vett körül. Ekkor támadt egy ötletem. Lekanyarítottam a vállamról a sárkányos táskát és nagy bőszen kutakodni kezdtem benne.
- Itt kell lennie valahol – motyogtam magamban – tudom, hogy bele tettem – és hamarosan meg is találtam a 'Hasznos tanácsok bajbajutottaknak' című kötetet, amit egy bolond varázslótól kaptam.
- Na, ezt kerestem – kiáltottam fel örömmel.
- Egy könyv? – nézett rám értetlenül a legény.
- Igen, egy könyv, ami leírja, hogyan kell életben maradnod egy lakatlan szigeten.
- Hogy, nálad mindig van valami ilyesmi.
- Ez egy jó könyv, ráadásul hasznos is. Látod, máris van két indokom, amiért érdemes magammal cipelnem – Ezzel fogtam egy műanyag, vízhatlan zacskót és beleraktam az értékes kötetet.
- Addig ne bontsd ki, amíg nem értél a partra – figyelmeztettem a fiút – egy kupac ázott lappal nem sokra mész.
- Rendben – fogadta meg amaz a tanácsom.
Ő kicsit szorongva, én pedig jókedvűen léptem a fedélzetre.
A hajó addig nem indult útnak, amíg nem bizonyosodtunk meg róla, hogy Andrew szerencsésen partot ért. Miután barátom kievickélt a homokra, felhúztuk a vitorlákat és elindultunk, hogy kiraboljuk a konvoj megmaradt hajóit.
Szemből, a part felől támadtunk, teljesen váratlanul. A három óriáskereskedő hajó, tehetetlen volt a mi gyors kis fregattjainkkal szemben. Először megcsáklyáztuk a zsákmánnyal megpakolt teknőket, majd csapatostól átlendültünk az immáron tehetetlen vitorlásokra. Én sorra jártam a hajókat, hogy megtaláljam Andrew családját. A harmadik árbócoson bukkantam rájuk, ami a legtávolabb esett a mieinktől. A kalózokat lefoglalta a másik hajókon tartó küzdelem, így a zászlóshajóval nem is törődtek.
Egy szó nélkül átvettem a vitorlás vezetését és a halálra rémült matrózok segítségével, (na meg egy kis varázslattal) pillanatok alatt kijavítottuk a súlyosabb hibákat.
„Teljesen véletlenül” feltámadt a nyugati szél, ami messzire repített minket a küzdőktől.
Andrew apja összevissza kérdezősködött, meg hálálkodott, és bár nagyon kedves volt, mégis, valahogy ódzkodtam attól, hogy sokáig a közelében maradjak. Vagy a családja körében töltsek pár percnél hosszabb időt. Az egész hajón kényelmetlenül éreztem magam. A férfiak lenéztek, az előkelő hölgyek szintúgy, a szolgák, pedig féltek tőlem, mintha valami természetellenes szörnyszülött lennék. Igaz, megköszönték, hogy megmentettem az életüket, de semmi több. A hátam mögött összesúgtak, az orrom előtt erőltetetten mosolyogtak.
- Ott megy az áruló kalózlány – hallottam egyszer, miközben végigsétáltam a fedélzeten. Az a mondat égette a tudatom. Legszívesebben, ütöttem volna, de tudtam, hogy nincs hozzá jogom. Hiszen milyen igaza van. Egy mocskos lelkű kalóz voltam, aki elszedte mások vagyonát. Utána, árulóként ott hagytam barátaimat Jamaica partjainál és megléptem a zsákmány döntőrészével.
Sokszor legszívesebben a tengerbe vetettem volna magam, hogy megszabaduljak a fojtogató légkörtől. De nem tettem, mert akkor nem csak áruló kalóz lennék, hanem ráadásul hazug is, hiszen megígértem Andrewnak, hogy visszamegyek érte.
Azonban a dolgok, a lakatlan szigetnél sem úgy sültek el, ahogy képzeltem. Amint felkapaszkodott a fedélzetre a megerősödött, csillogó szemű fiú, máris megjelentek Daniellék, immáron, három felfegyverzett fregattal. Esélyünk sem volt. Főleg, hogy én nem voltam hajlandó komolyan venni a harcot bajtársaim ellen.
A vitorlásunkat kipakolták, majd elsüllyesztették. Minden olyan volt, mint régen. Persze azt az apró különbséget leszámítva, hogy én is fogoly voltam. A matrózok annak rendje, s módja szerint átálltak a kalózokhoz. Engem nem kérdeztek meg. Ott álltam hátra kötözött kézzel, a nemesek között. A többieket idővel letessékelték a hajófenékbe, azonban én ott maradtam a fedélzeten.
- Leva, Leva– csóválta a fejét Daniel – Mégis mit képzeltél, hogy csak úgy elszeleltél a legnagyobb hajóval, ami engem illet.
- Nem a tiéd – mondtam határozottan, de a lábam remegett, mint a nyárfalevél.
- Ó dehogynem – nevetett – az én zsákmányom. Már át is pakoltam a kedvenc hajómra – undorodva néztem a fonott hajút.
- Ugyan kislány, hiszen te is kalóz vagy – mondta barátságosnak szánt hangon – közénk tartozol.
- Én nem vagyok kalóz – mondtam, teljes meggyőződéssel – és nem tartozom ehhez a világhoz.
- Dehogynem – bizonygatta a kapitány – hiszen nincs hová menned. Az én kedvenc matrózom vagy - ezen felvidultam. „tényleg szeret engem”
- De ha a kedvencem vagy, ha nem, a törvényeink szerint, meg kell, hogy büntesselek – összeszorult a torkom. „Vajon mit talált ki megint?” – ugye emlékszel még, mi jár az engedetlenségért, bajkeverésért? – kérdezte az ördögi szikra nélkül. Az emlék fájdalmasan mart a lelkembe.
- Valóban képes lennél meg tenni? – kérdeztem, miközben mélyen a fekete szemekbe néztem. Nem fedeztem fel benne, sem szánalmat, sem gonoszságot. Daniel akkor egy egyszerű ember volt, akinek végre kellett hajtania a saját törvényét.
- Jeff, hozd a korbácsot! – parancsolta, és amaz teljesítette a kötelességét. Az égen sötét felhők kezdtek gyülekezni. Ketten közrefogtak és elindultak velem az árbocrúd felé. Én megálltam és szembe fordultam a kormányossal.
- Tényleg megteszed? – kérdeztem, félve a választól.
- Te sem tennél másként a helyemben – felelte padlóra szegezett tekintettel a vörös kendős. Eleredt az eső.
- Ó, dehogynem – válaszoltam megvetőn – én sosem bántanám a barátom – ő nem felelt. Továbbra is a földet bámulta – igaz, ha a barátom lennél, akkor legalább azzal hajlandó lennél megtisztelni, hogy a szemembe nézel, tehát igen, valószínűleg én is ezt tenném „A HELYEDBEN” – ezzel elfordultam tőle és másik barátom tekintetét kerestem, aki szintén a padlóval szemezett.
- Hát te? Fred, te sem vagy hajlandó kiállni mellettem? – a fiú erre felkapta a fejét és a szemembe nézett, de nem mozdult. Az ég eldördült és csillámló villámok szelték keresztül az eget. – keserűen megcsóváltam a fejem. „Itt nincs többé maradásom” gondoltam és kitéptem magam fogva tartóim szorításából. A kötéllel nem volt gond. Már percekkel ezelőtt kihámoztam belőle magam. Akkor már el is hajítottam.
- Kapjatok el, ha tudtok! – kiáltottam. A vihar tombolt. Én elkezdtem szaladni. Először a hajótatot céloztam meg, majd hirtelen irányt váltva fellendültem a kötélzetre. A legénység, lemaradva követte a nyomom. Nem törődtem semmivel. Csak másztam felfelé. Már majdnem az árbockosárban voltam, mikor megütötte egy kiáltás a fülemet.
- Leva, gyere le onnan! – Daniel hangja volt. Különös csengett az a kiáltás. A kapitány aggódott. Értem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszamászok, és Daniel karjába ugrok, de aztán elmosolyodtam és másztam tovább. Rabul ejtett a kalózvilág, de akkor kiszabadultam.
Befordultam a kosárba, utána, pedig felkúsztam a zászló helyére. A villámok a fejem mellett cikáztak. Felvillanyozó élmény volt. Lenéztem. Nem láttam többet, egy felbolydult hangyabolynál. Daniel parancsokat üvöltött. Már nem igazán törődtek velem. A vihar megzabolázása minden erejüket felemésztette. Elveszett barátaimra gondoltam, akiket szintén fogságba ejtett a kalóz szabadsága. Arra gondoltam milyen ostoba is voltam. Ez egy hierarchikus világ volt, amiből a kalózoknak sikerült kiszakadniuk. Saját kis társadalmat hoztak létre, ahol külön törvényeket írtak, és mindenben közösen döntöttek. A kapitány csak összefogta őket, hogy a hierarchia helyét ne foglalhassa el az anarchia sem. Ott ég és tenger között jöttem rá, hogy nekem mekkora szabadság adatott meg. „Odamegyek, ahova akarok, és amikor csak akarok” Még egy percet szenteltem Jeffnek és Frednek, akiket a barátaimnak neveztem. Utána még egyszer lepillantottam Danielre, akibe egy kicsit beleszerettem. Ennek lehetett oka a hajó, a mosolya, ami Gébre emlékeztetett, és még sok minden más emlék, ami régi barátaimhoz köt.
Közvetlen a fejem fölött szikrázott egy villám. Végighasította a levegőt, majd eltűnt. Ott hagyott azonban egy kaput. Egy kék foltot, ami hasonlított az álomkapukra, amiken közlekedni szoktam. De sötétebb volt a megszokottnál.
Nem néztem hátra. Felugrottam és Salnamhal segítségével bemásztam a csillogó derengésbe.
- Várj, Leva! – hallottam még a kapitány kiáltását, de vége volt. Körülzárt a sötétség.
Csodák csodájára, nem ébredtem fel. Salnamhal nem volt a közelben. Percekig azt hittem, hogy otthon vagyok. Az ajtónk előtt álltam. Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy álmodom. Benyitottam az ajtón és megpillantottam a nagymamámat, amint a kanapénkon ücsörög. „Nem is tudtam, hogy jön a mama” gondoltam, de mire a gondolat végére jutottam, már tudtam, hogy nem otthon vagyok. Nagyimnak az álmomban fekete haja volt, míg a valóságban, már régóta ősz. Nem volt fiatalabb, de nem őszült meg. Igazából nem is ő volt. Egy másik unokájához jött, akinek lehetetlenül vastag szemüveg volt a fejéhez erősítve. Mindig számítógépezett ÉS tévét nézett. Ahogy ott mindenki. Nem volt időm körülnézni, mert minden elsuhant mellettem. Túl gyorsan történt minden.
Szép lassan én is belefolytam az időbe. Mikor kezdtek lassulni a dolgok (vagy én felvenni a gyors tempót) az a másik nagymama elmondta, hogy ez egy másik idősík. Forgott velem a rohanó világ „egy másvilágban, egy másik idősíkon…egy másik idősíkon…másik idősíkon”visszhangzott a fejem. Embertömeg özönlött ki a Harry Potter vadonatúj feldolgozásáról. Rohantak, hogy bosszút álljanak Malfoyon, amíg egy értelmesebb emberszerű lény eléjük nem állt, hogy elmagyarázza, Malfoy valójában nem létezik. Nem vártam meg, mi lesz a vége. Nyitottam egy szokásos álomkaput és átslisszoltam egy másik világba.
Füves sztyeppen álltam. Sehol egy kóbor lélek. Beszívtam a friss, pusztai levegőt. Megnyugtatott a táj. Találomra elindultam az egyik irányba, hogy megkeressem Gébet. Semmi kétségem nem volt. Tudtam, hogy ott van abban a világban…
/2006, ősz/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése