- Törtel! – kiáltottam utána.
- Mit akarsz? – kérdezte zaklatottan.
- Megtalált a lány?
- Miféle lány?
- Egy piros ruhás.
- Igen, igen.
- És mit akart? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem tudom – rántott vállat nem törődöm módon. A szemébe akartam nézni, de kerülte a tekintetemet.
- De tudod – akadékoskodtam.
- Idefigyelj, nem bírnál leszállni rólam? Ott van Kültegin. Él, hal érted, miért nem tudsz, boldog lenni vele?
- Mert téged szeretlek! – motyogtam, de már nem hallhatta. Mire kimondtam, rég elviharzott.
Óvatosan, Törtel sátra mögé lopóztam. A lány a sátorban volt. Kis idő elteltével Törtel is belépett. Valamit kérdezett a lánytól. Ő válaszolt neki. A harcos közelebb lépett hozzá és még közelebb. Míg végül az árnyékuk egybeolvadt. Elfordítottam a fejem. Nem akartam többet látni. „Géb, Géb! Bocsáss meg. Hiába volt minden... Hogy lehetsz ilyen ostoba! Nem is hasonlítasz önmagadra! Nem is Gábor vagy! És mégis. Te vagy az. Csak most már nem szeretsz”
- Ne keseregj – vígasztalt az (újból) agancsos Sal – Van még remény!
- Akkor segíts!
- Segítek. Gyere, ülj fel a hátamra. Elmegyünk.
- El? Hová? És miért?
- Nyugatra. És azért, mert, ha szeret, akkor utánad fog jönni.
- És ha nem?
- Ha nem szeret, akkor egyébként is kár a gőzért.
- Igazad van. Menjünk! – és tényleg elmentünk. A tábor szélén még összefutottunk Külteginnel.
- Elmész? – kérdezte szomorúan.
- El – válaszoltam.
- Sajnálom.
- Én is. Sajnálom, hogy ilyen megszállott vagyok.
- Próbálj meg boldogulni!
- Te is! Hidd el nagyszerű ember vagy – a fiú halványan elmosolyodott, mintha azt mondta volna: Csak neked nem elég jó. Úgy sajnáltam szegényt. Majdnem letettem Sal tervéről, csak, hogy megvigasztalhassam, de tudtam, tudtam, hogy mennem kell.
- Ég veled!
- Isten áldjon!
A városba mentünk. Mármint, oda, ahol valaha város volt. Amiből már csak omladozó falak, égett deszkák maradtak. Ha összefutottam valakivel, meggyógyítottam. Még a legapróbb sérüléseket is. Nem került sok energiámba. Nagyon kevesen voltak. Később tovább mentünk. Útközben katonák fogtak el.
„Segítsek?” kérdezte a láthatatlan agancsos. „Nem kell. Várjuk meg mi sül ki ebből” A nyugati harcosok hátra kötötték a kezemet és valami pattogós nyelven szavakat dobáltak egymásnak. Nem igazán törődtem velük, mivel úgysem érthettem, mit mondanak. Pár perc után egy asszony is színre lépett, karján kisgyerekkel. Ők már jobban érdekeltek. Valahonnan nagyon ismerősnek tűntek. Az egyik magasabb rendű katona és az asszony között csak úgy peregtek a szavak. Csak beszéltek és beszéltek és hopp, egyszerre értettem, hogy mit mondanak. És nem csak ők, de mindenki körülöttem.
- Legalább had lássam. Hátha ő az – mondta a gyermeket ringató. A tiszt jó ideig vakargatta a fejét, majd rábólintott és intett a katonáknak. Ketten megragadtak és talpra állítottak és elkezdtek rángatni.
- Igazán köszönöm a segítséget, de egyedül is tudok járni – méltatlankodtam. A katonák egy szó nélkül elengedtek. Körbenéztem. Előttem, mellettem, mögöttem, döbbent tekintetek cikáztak.
- Beszéled a nyelvünket? – kérdezte a tiszt.
- Igen – feleltem.
- Akkor eddig miért, nem szóltál, egy kukkot sem?
- Nem volt mondanivalóm – rántottam vállat. A lovagon látszott, hogy ez a válasz, nem felel meg az ízlésvilágának, de mielőtt bármit tehetett volna, előttem termett a kisgyermekes asszony.
- Istenem, ő az – sóhajtotta. Ekkor leesett, hogy miért tűnt olyan ismerősnek. Őt és a kisfiát kocsikáztattam ki a városból – Ő mentett meg minket – a tiszt a vállamra tette a kezét.
- Te juttattad ki őket a városból?
- Igen – válaszoltam, kedvesen lerázva a hatalmas mancsot.
- És magyar vagy?
- Igen, az vagyok.
- Érdekes, hogy akcentus nélkül beszéled a nyelvünket – mondta, miközben újra a vállamra tette a kezét.
- Érdekes, hogy folyton belemászol az aurámba.
- Mi? – nézett egy pillanatig értetlenül, majd mikor ismét leráztam a vasba burkolt tenyeret, zavartan odébb lépett – Öhm. Elnézést.
- Ugye nem fogják bántani? – kérdezte félénken az asszony.
- Egész biztos nem – mondta a lovag, biztatóan – Oldozzátok el!
- Fölösleges fáradni – mosolyogtam, miközben kibújtam, az elméletileg kibogozhatatlan béklyóból. A tiszt csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Elindultunk. Igaz, nem tudtam hová, de ez akkor nem okozott különösebb fejfájást.
Egy palotában kötöttünk ki. Hercegekkel, bárókkal, udvaroncokkal és hasonlókkal. Első látásra nagyon ellenszenvesnek tűnt a díszes udvar, de végül is rá kellett döbbennem, hogy nem is olyan szörnyű. Kissé elkényeztetett, de kultúrált, művelt emberek vettek körül. Rögvest megajándékoztak... egy ruhával. „Már megint” gondoltam keserűen. De mit volt mit tenni. El kellett fogadnom. Szinte jól éreztem magam a ház méretű könyvtárban. Csak az a furcsa érzés ne szorongatta volna szívem. Még mindig, még mindig, még mindig hiányzott Géb… vagy Törtel.
És hiába vártam. Nem jött utánam. Lassan kezdtem beletörődni, hogy többé nem látom. Néha sírtam, de a napok múltával egyre ritkábban tört rám a mélabú.
Még ebben a városnyi, cicomás palotában is találtam barátot. Egy velem egykorú fiút, aki udvarias volt, okos és csak egy kicsit elkényeztetett. Jókat beszélgettünk az óriás kertben sétálva. Arra gondoltam, ha Géb nem lenne, nem lett volna, akkor akár szerethetném is… talán.
A napok kellemes egyhangúságban teltek, míg egy nap zajos csapat érkezett.
- Remek, újabb katonák – siránkozott sétapartnerem.
- Miért, mi bajod a katonákkal? – kérdeztem vidáman.
- Áh semmi, csak barbárok, műveletlenek, büdösek, mocskos szájúak – „ő is csak egy ficsúr a sok között” sóhajtottam a palota legnormálisabb emberére tekintve. „Mitől is éreztem itt jól magam?”
- Tudod, attól, hogy valaki katona, nem feltétlenül bunkó, tökfej.
- Áh, persze a barbár barátaid.
- Ne beszélj így róluk. Nem barbárok – mondtam sértődötten.
- Ugyan, hiszen ócska sátrakban laknak és vért isznak – legyintett. Én nevettem – mi olyan vicces.
- Semmi, csak ők ugyan ezt gondolják rólatok.
- Mit? – nézett rám értetlenül.
- Hogy embert esztek, és vért isztok.
- Rólunk, miért? – kérdezte meglepetten.
- „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet...” szerintem, teljesen jogosan félreérthető, ha nem tudod, mit takar.
- Értem. Ezek szerint a magyaroknak is megvannak a maguk szertartásai.
- Úgy bizony – helyeseltem.
- Nézd, csak, hát nem egy magyar foglyot hoztak? – mutatott az ifjú a kapu felé.
- Mi? – néztem a kitáruló átjáró felé, amin egy kisebb lovassereg masírozott be. Az egyik ló után kötve egy gesztenyehajú férfi loholt. A lélegzetem is elállt.
- Törtel – suttogtam magam elé.
- Hogy ki? – kérdezte a mellettem álló. Későn. Én már elrohantam a kapu felé.
- Azonnal hagyjátok békén – üvöltöttem a láthatóan jól szórakozó katonákra. Páran ijedten hátráltak, de nagyrészt rám sem hederítettek. A szemem szikrákat szórt. Lehet, hogy szó szerint.
- Eresszétek el – ismételtem. Lassan mindenki elszivárgott. A fogoly rám meresztette kék szemeit, majd összeesett.
- Törtel! – ugrottam mellé. A nemes felemelte a fejét és halványan elmosolyodott - ne félj, nem lesz semmi baj. Meggyógyítalak.
- Nincs semmi bajom – nyögte, miközben elvágtam a köteleket.
- Ezt annak mond, aki vak – Törtel ruhái cafatokban lógtak és a bőre sem volt sokkal jobb állapotban. A máskor fonatokba rendezett haja, most csimbókokban lógott a fején.
- Miért, olyan rosszul nézek ki? – nem válaszoltam. Csak megfogtam a kezét. A lila szikrák körbecikázták, majd eltűntek a sérülésekkel együtt.
- Már nem – mondtam végül.
- Szeretlek – nézett a szemembe a harcos – Őszintén, tiszta szívemből.
- Elég soká tartott rájönnöd – nevettem.
/2006 vége, vagy 2007 eleje/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése