A tábori életről, csak halvány képek maradtak meg, de arra tisztán emlékszem, hogy nem örvendeztettem meg a katonákat a jelenlétemmel. Egyrészt féltek tőlem és tiszteltek, mint Aport, másrészről azt mondogatták, hogy az asszonyoknak otthon van a helyük a lábas, meg a szövőszék mellett. Erre én közöltem velük, hogy nem tudok főzni, a szövést meg még életemben nem próbáltam és abszolút nem tudok megkülönböztetni egy lábast, egy fülestől. Ezután még furcsábban néztek rám. Mintha derengene, hogy egyiküket kihívtam kardozni, és simán legyűrtem, aminek következtében a Horka fia megkedvelt és így a többiek sem találtak olyan ellenszenvesnek.
Törtel egyetlen hozzám intézett mondatában „udvariasan” megérdeklődte, hogy mi a frásznak jöttem ide, amire én készséggel válaszoltam:
- Mert szeretlek! – vallomásom lepergett róla és elsétált mellettem. Igyekezett elkerülni én pedig iparkodtam, minél közelebb kerülni hozzá.
A csata előtt minden felbolydult, és ami leginkább rosszul és legjobban esett, hogy Törtel mindenáron távol akart tartani a harctól. Jó érzés volt, mert végre törődött velem és közben szörnyen dühített, hogy nyámnyila kislánynak gondol. Minden igyekezete ellenére mellette maradtam. De valamit-valamiért alapon, rám sózott egy bőrvértet, hiába mondogattam, hogy az engem csak zavarni fog a szabad mozgásban, de ő a kezembe nyomta. Meglepődtem. A vért nehezebb volt, mint gondoltam. Miután sikerült felszenvednem a bőrpáncélt, egy nyereggel kínált meg, amit kitudja honnan kerített. Fölöslegesen locsogtam arról, hogy Salnak nincs szüksége nyeregre, és egyébként sem fogja hagyni, hogy rátegyem. Hosszadalmas szópárbaj után a patás végül mégis beadta a derekát.
Magát a csatát inkább mészárlásnak nevezném. A szép, hibátlan csatarendbe állt, csillogó páncélú lovagok, a közelünkbe sem jutottak. Mikor még bőven lőtávolon kívül voltunk, az emberek felajzották reflexíjukat, és lőttek. Akkor ez még nem tűnt olyan borzalmasnak, úgyhogy én is felhúztam a nem visszacsapó, hanem sima kis íjamat és az ő példájukat követve lőttem. Mivel a nyíl magától nem repült volna el az ellenséges seregig, egy apró varázslattal rásegítettem. Alig látható, lila szikrák táncolták körbe a vesszőket, amiket ellőttem.
Menekülést színleltünk. Mikor a páncélosok üldözőbe vettek minket, harcosaink hátrafordult a nyeregben és folytatták a lövöldözést. Én szintúgy. Ekkor örültem meg a nyeregnek. Igazán sokkal könnyebb volt fennmaradni az agancstalan hátán, mintha szőrén ülném meg.
Dimbes-dombos területre száguldottunk ahol megtört a páncélosok csatarendje. Itt kezdődött az igazii mészárlás. Megjelent a seregünk, másik, kipihent fele. A gyors könnyűlovasok, sec-perc alatt végeztek a mozogni, alig tudó nehézpáncélosokkal. Nem lőttem ki több nyilat. Csak álltam az egyik dombon és néztem a „csatát”. Éreztem, hogy megnedvesedik a szemem, de mikor Törtel mellém lépett, visszanyeltem a könnyeim. „Tudom, hogy azt akarod, hogy bőgjek, tudom, de nem érdekelsz! Várhatod!” mondtam gondolatban a mellettem állónak, aki persze nem hallhatta. Faarcot vágtam, és látszólag érdektelenül néztem a hadakozókat. De belül, a lelkemben óriási vihar tombolt. „Mi értelme van ennek!”üvöltöttem magamban „Emberek ölik egymást halomra és miért? Földért, pénzért, becsületért? Rangért? Hát megéri? Megéri ennyi vért kiontani érte?” igyekeztem gátat vetni a gondolataimnak, mert tudtam, hogy ha folytatom, ha tényleg kibogozom, amit, látok, érzek, akkor, muszáj lesz sírnom. És azt nem tehetem. „Azt nem tehetem ez előtt a pökhendi, kegyetlen, értetlen, földhözragadt, mélytengerszemű, gesztenye hajú, önfeláldozó, nagyon szeretni tudó, okos, cseppet sem elkényeztetett...” A csata véget ért.
A lovagok visszavonulót fújtak és pár kalandvágyó kivételével nem üldözték őket. Este a győzelem örömére egy kis ünnepséget rendeztek. Én, mivel nem éreztem együtt a harcosokkal, kiültem egy dombra, mélyen magamba néztem és végre, végre kisírtam magam. Imát mondtam a lovagok lelkéért és elsirattam az emberiséget. „Isten megteremtette a világot, utána az embert. A világ ellátja az embert minden jóval. Az ember megöli társait, utána elpusztítja a világot. És most mi támadtunk. Ez, a lovagok földje, mi vagyunk a betolakodók. Mi jöttünk pusztítani. Ők a hazájukat védték. Ők hősök. Mi mik vagyunk...”Valaki megérintette a vállam. Ijedtemben ugrottam egyet.
- Nyugalom, csak én vagyok – a horka fiának kedves arca nézett le rám – minden rendben? – kérdezte aggódón.
- Igen, persze – válaszoltam letörölve könnyeimet, miközben arra gondoltam, bárcsak Gábor (Törtel) kérdezte volna ezt tőlem.
- Biztos?
- Nem – válaszoltam őszintén.
- Mi a baj? – telepedett le mellém a fiatal harcos.
- Az élet, az a baj – a gyermek tekintetű, viccelődő harcos nem érte be ennyivel. Így elpanaszoltam neki minden búmat. Magam is meglepődtem, hogy mennyire megkönnyebbültem a beszámoló után. Már nem is fájt annyira az a seb a szívemben.
- Soha többé – mondtam végül.
- Soha többé nem harcolsz?
- Nem – ráztam meg a fejem – soha többé nem állok rossz oldalra.
- Nem lesz könnyű.
- Az életnek nem is az a lényege, hogy könnyű legyen. Lehet, hogy a nehezebb út jobb. Sőt a legtöbb esetben így van. Nehezebb lett volna, belegondolni, hogy mit csinálok, és miért teszem, és elhatározásra jutni.
- Milyen elhatározásra?
- Hogy véget vetek a csatának, még mielőtt elkezdődik. Vagy ha ez nem megy, akkor a lovagok oldalára állok. De nem, nekem, mindenképp Gábor mellett kellett lennem.
- Miért hívod Gábornak?
- Mert ez a neve – feleltem, mintha ez magától értetődő lenne. Pedig magam is kételkedtem.
- Ez... amolyan táltos dolog? – érdeklődött a kölyökképű katona.
- Fogjuk rá – feleltem mosolyogva.
- Törtel, boldog lehetne, hogy valaki ennyire szereti.
- De mégsem az. És, ha mindent feláldozok azért, hogy észrevegyen, akkor sem érti meg. De miután feltettem magamnak a kérdést, hogy ez tényleg minden kincset megér, azt a választ kaptam, hogy nem. Így holnap – elharaptam a mondatot.
- Mi lesz holnap?
- Holnap? Holnap kifosztjátok a várost? – Kültegin nem felelt, csak bólintott.
- Akkor holnap, nem leszek mellettetek. Holnap, mindent megteszek, hogy segítsek az embereknek. Holnap is, holnap után is, és ezen túl minden nap.
- Hiába teszed. A világot nem lehet megváltani.
- De meglehet. Csak hit kell hozzá.
- Ha sikerül, akkor te leszel az első igazi, csodatevő.
- Nem – nevettem – ebben már megelőztek – és annyiban igazad van, hogy egyedül nem tudom megtenni. De ha mindenki igyekezne, csak egy kicsit jobb lenni, máris minden sokkal szebb lenne – az ifjú harcos, maga elé meredt.
- Úgy beszélsz, mint a nyugatiak, akik egy keresztre feszített embert imádnak.
- Talán azért, mert én is keresztény vagyok – a bátor katona ijedten felpattant.
- Te is közülük való vagy? Kém vagy?
- Nyugodj meg, nem vagyok kém. És mondtam, igen, keresztény vagyok, de nem nyugatról jöttem, hanem egy másik világból. Ülj, már le, nem foglak megenni.
- A keresztények embert esznek, és vért isznak – mondta kétségbeesetten és még egy lépést hátrált.
- Hidd el, rólatok, ugyan ezt hirdetik.
- Igazán?
- Igazán. Ne félj már – a kiskatona visszazuttyant a földre.
- Honnan vették, hogy vért iszunk?
- Hát, van egy tippem - és megint mesélni kezdtem. Arról, hogy ki miért, mit gondol a másikról.
Másnap fosztogattunk. Illetve a többiek raboltak én pedig iparkodtam, minél több embert kicsúsztatni a kezükből. A katonáknak nem tűnt fel szabotázs akcióm. Gyerekekkel osontam házról, házra, özvegyet és gyermekét ültettem szekérre és vezettem ki a falak közül rejtek utakon. „Minden odavan” jelmondatú társaságokat szöktettem meg. Sajna így is akadtak áldozatok. Még Salnamhal segítségével is. „Bárcsak itt lennének a Nótások”sóhajtoztam távollévő barátaim után, de a csapat, akkor nem bukkant fel a semmiből.
- Ilyen kis lélekszámú várossal, még nem találkoztam – dörmögte Zeke a „munka” végeztével. Ez a mondat, sokat vidított hangulatomon. „Éljen, sikerült látványosan javítanom a helyzeten”
Nem örülhettem sokáig. A táborban egy lenge öltözetű. csodaszép, kreol bőrű, sötét, hosszú hajú lány tűnt fel. Könnyes szemmel lépdelt fel alá. A vezért kereste. Közelebb akartam menni hozzá, de eltűnt a szemem elől. Nem sokkal később összefutottam Törtellel.
/2006 vége, vagy 2007 eleje/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése