Pusztában 7.

A jurtában az öreg leültetett a tűz mellé, majd hátat fordított és valamit ügyködött. Egy nagy, kerek dobbal és egy kis tégellyel tért vissza.

         - Abba mi van? – böktem a dobozkára – szárított gomba?

         - Eltaláltad – mondta nagy komolyan a táltos – Kutakodtál a sátramban? – kérdezte gyanakvón.

         - Nem. Miért?

         - Honnan tudod, hogy gomba, van a tégelyben?

         - Nem tudtam, csak tippeltem. Egyébként mióta használsz ilyen szavakat, hogy tégely?

         - Mióta itt vagy. A különös szavaid ragadnak rám, mint a tapló. 
Mégiscsak furcsa, hogy gombára tippeltél. Egész biztosan nem voltál kíváncsibb a kelleténél?

         - Mondom, hogy nem. Egyébként nem olyan furcsa. Olvastam egy könyvben. Talán… nem is emlékszem mi volt a címe. Majd szólok, ha beugrik.

         - Mi ugrik, hová? – értetlenkedett az ősz hajú.

         - Semmi sehová. Csak azt akartam mondani, hogy majd szólok, ha eszembe jut, hogy mi volt az a könyv.

         - Hogy miért nem azt mondod először, amit én is megértek – dörmögte, miközben a gombás dobozt méregette – Azt hiszem, erre nem lesz szükség.

         - Nem kell gombát rágnom?

         - Nem.

         - Annyi baj legyen. Szedni, úgyis jobban szeretem, mint megenni.

         - Ha nem eszel gombát, akkor egész biztosan vissza tudsz jönni – kezdett bele egy oktatásba a fonott hajú.

         - Annyira biztos, hogy lehet, hogy el sem indulok? – kotyogtam közbe.

         - Igen. Lehet, hogy így el sem indulsz, de azért teszünk egy próbát - ismételte, miközben a kezébe vette a dobot.

          - Felkészültél?

         - Igen - mondtam elszánt képet vágva. Apor egy görbe bottal ráütött a fakeretes bőrre. Aztán újra. Újra és újra. A dobszólóhoz egy kántáló hang is társult. Ugyanaz, amit már a sátor előtt is hallottam, csak kicsit másképp. A monoton ritmus az agyamban lüktetett. Aztán a szívemben. Végül úgy éreztem, hogy együtt vibrálok a dobszó ritmusával.

         Szédültem, ezért lehunytam a szemem, hátha attól jobb lesz. Mivel a világ csukott pillákkal is forgott velem, inkább újra kinyitottam.

         Felsikítottam a rémülettől. Illetve felsikítottam volna, ha lett volna hangom, de valami folytán hiába tátogtam, nem jött ki hang a torkomon. Pár pillanat alatt rádöbbentem, hogy azért nem tudok kiabálni, mert torkom sincs, ugyanis az, minden más szervemmel együtt ott ücsörög üveges tekintetű testemben a tűz mellett. Mivel megint szélnek éreztem magam, ellenállhatatlan vágy hajtott kifelé a jurtából, így fogtam magam és kiröppentem a kerek sátor füstnyílásán. A sátorváros nem létező lábaim alatt hullámzott. Érdekes módon nem csak láttam a lótó-futó embereket, hanem éreztem is őket. Hallottam a gondolataikat. Emellett átláttam a jurták falán. X-millió dolog történt y számú helyen és valahogy mindet érzékeltem. Már éppen bele akartam vetni magam a vizsgálódásba, mikor valahol messze fent (talán az égen) megpillantottam egy narancssárga tapétás szobát íróasztallal, szekrénnyel, szintetizátorral, ággyal, és az ágyban egy alvó lánnyal.

         Magamat néztem, amint az ágyamban alszok, miközben azt is láttam, hogy Apor jurtájában meredek a tűzbe és tudtam, hogy én most valahol ég és föld között repkedek ide-oda. Ez egy cseppet sok volt szegény fejemnek. Nem bírtam egyszerre meleg takaró alatt szuszogó lány és sámándob ritmusára ringatózó akármi lenni. Úgy döntöttem, hogy egyszerre, csak az egyik lehetek, és mivel a sötétvörös ágy, sárga virágmintákkal, (vagy virághoz hasonlókkal) sokkal kényelmesebbnek tűnt, mint a poros föld, elindultam békésen hortyogó önmagam felé. De mielőtt besuhantam volna levegőben lebegő szobámba, valami egész más is betolakodott a tudatomba. Végtelen erdő mellett, beláthatatlan nagyságú puszta, ahol lovas csapat vágtázik, egyenesen a jurta város felé. Mondanom sem kell, hogy ez a kép sokkal inkább érdekelt, mint alvó önmagam, így a békés hazatérést későbbre (jóval későbbre) halasztottam.

         Mire egy röpke gondolat megfordulhatott volna a fejemben, már villámsebességgel száguldottam, a lovasok felé. A suhanás közben ezzel-azzal megtömött szekerek karavánját véltem látni, valahol, jóval lemaradva a lovas harcosok mögött. Még egy fél pillanat és megpillantottam egy pici alakot az erdőszélén. A csöpp pont nem is volt olyan pici. Sőt, egyre növekedett. Míg a végén kivettem, hogy egy szarvas ácsorog a rengeteg peremén. Jól láttam kis agancsait, foltos hátát, és a homlokán díszelgő, fehér csillagot. „Salnamhal” kiáltottam volna, de az adott körülmények között csak gondoltam. Egy szemhunyásnyi idő után, ismét a harcosokat láttam, de egész más szemszögből.

         Az erdő szélén álltam. Újra volt lábam. Négy is. Sőt agancsom is, amiket nem éreztem, de tudtam, hogy a fejemen díszelegnek. Megmozgattam a füleimet. „Most én vagyok Sal... vagy egy másik szarvas, aki irtózatosan hasonlít Salnamhalra” a harcosok rendíthetetlenül folytatták útjukat a város felé. Ismételten megmozgattam füleimet. Ismét éreztem azt a furcsa bizsergést és... Hopp, beugrott valami. Hirtelenjében tudtam, hogy Géb a katonák között van. Mire ez megfordult a fejemben, ismét nem éreztem a részeimet. Megint az a testtelen valami voltam, amit leginkább, a szélhez tudok hasonlítani. Elröppentem a harcosok felett és közben Gébet kerestem. Hiába. Annyian voltak, és olyan sokfélét gondoltak, hogy nem tudtam kivenni melyikük az. De egyben biztos voltam: valahol ott van köztük és felém tart. A városba jön. És akkor majd megtalálom... Elsuhantam az átlátszó jurták fölött, ki a faluszélére, Apor sátra fölé, ahol már alig pislákolt a tűz. Én még mindig a tűz mellett kuporogtam, a táltos pedig még mindig a dobot verte. 
         Beröpültem a füstnyíláson és... Hátra estem. Megint volt kezem, lábam, szemem, szám, torkom és hogy mindezt kihasználjam kiáltottam is egyet, mivel az utazás igaz, hogy elképesztő volt, meg csodálatos, de félelmetes is. Így a sikolyt, ami az első pillanattól kezdve kikívánkozott belőlem, útjára engedtem. Utána jól voltam.

         - Hűha - nyögtem, miután befejeztem a kiabálást, ami amúgy sem tartott két másodpercnél tovább.

         - Na, mit láttál? - kérdezte Apor a dobot leeresztve. Így beszámoltam kedvenc táltosomnak az élményeimről. Persze, azt a felfedezésemet, miszerint Géb a katonák között van, megtartottam magamnak, mivel előzőleg sem tettem róla említést, így elég hosszadalmas lett volna elbeszélni, hogy kicsoda, micsoda Gábor.

         Mire zavaros beszámolóm végére értem, egy elképesztő, lehetetlen gondolat fogalmazódott meg a fejemben. „Tudok énekelni!” És ezt a felfedezésemet természetesen ki is kellett használnom, amíg lehetett. Így mikor a táltos el volt foglalva a különös, néha kisé bogaras dolgaival, én kiültem a falu szélére dalolni. Ilyen alkalmakkor a sátortengerből előszállingóztak a gyerekek, és körém gyűltek. Jó volt látni, hogy a kicsiknél nem számít sem a kor, sem a társadalmi különbség. Néha ők tanítottak énekeket, néha pedig én. Egyes alkalmakkor meséltünk is. Egyik meghitt délutáni összejövetelünkre Paolo is odatévedt. Barátomat látva teljesen feldobódtam és a jókedvem a környezetemre is átragadt.

         A nap már jó ideje lebukott a hegy mögött, mire a társaság elkezdett hazafelé szállingózni. Végül ketten maradtunk az olasszal. Pár percig csak meredtünk a sötétbe, majd Paolo feltápászkodott és elkezdett ide-oda járkálni. Egy ideig követtem a tekintetemmel, majd mikor rájöttem, hogy az est folyamán aligha fog megszólalni magától, megkérdeztem mi bántja. Paolo egy ideig még hallgatott, majd hirtelen megtorpant, lerogyott a földre és végeláthatatlanul öntötte magából a szót. A mondanivalója velejét az alkotta, hogy kutyául sajnálta magát, amiért rabszolga, és mert tudja, hogy soha többé nem lehet szabad, majd miután fél órán keresztül siratta sanyarú sorsát, egy egészen furcsa, őrült kérdést tett fel.

         - Leva, lennél a feleségem?

         - Mi? Micsoda? - néztem rá értetlenül szemöldök felhúzva, homlok ráncolva.

         - Lennél a feleségem? - ismételte meg a lehetetlen mondatot.

         - Dehogyis - kiáltottam cseppet sem megértően, egy pirinyónyi kedvesség nélkül. Paolo ismét magába roskadt. Miközben ő könnyedén belülről szemlélte önmagát felhúzott térdekkel én csak kívülről bámultam a sötéthajú olaszt és minden erőmmel azon voltam, hogy a bőre alá lássak. „Honnan jutott eszébe ez az őrültség?”

         - Csak… gondoltam, ha a családomat soha többé nem láthatom, talán megpróbálhatnám újra kezdeni - suttogta Paolo, mintha csak a gondolatomra felelt volna. Egyszerre megértettem, sőt átéreztem szegény barátom fájdalmát.

         - Ne haragudj - mondtam csendesen - nem lehet.

         - Te ne haragudj. Nem kellett volna megkérdeznem - De gondoltam, ha úgyis olyan jól megvagyunk együtt, és ugyanúgy senkik vagyunk...

         - Paolo, nem vagyunk senkik. Főleg te nem. Nagyszerű egyéniség vagy és kivételesen jószívű ember.

         - Aki még egy kutyánál is kevesebbet ér - mondta, miközben rám emelte könnyáztatta tekintetét.

         - Soha, de soha ne mondd ezt többé, ne is gondolj rá! Meglátod, majd minden jóra fordul. Az életet nem lehet menetközben újra kezdeni, azt kell tovább élni, ami van és a lehető legjobbat kell kihozni belőle. 
Neked már van családod. Feleséged, akit szeretsz...

         - Akiről azt sem tudom, él-e, hal-e.

         - Hogy érzed?

         - Él, de a remény, hogy valaha visszatérhetek, már kiveszett a szívéből. Az enyémből is.

         - Ugyan, a remény hal meg utoljára. Fel a fejjel! Megígérem, hogy hazajuttatlak.

         - Hogyan? Valami varázsbotos hókuszpókusszal? A táltos segítségével? - nevetett keserűen.

           - Ha nincs más lehetőség, akkor akár úgy is - vágtam rá határozottan.

           Paolo kétkedve nézett rám. de nem szólt többet. Én is hallgattam. Csak ültünk és néztük a csillagokat.

/2006 vége, vagy 2007 eleje/