A világ lassan elsötétült, majd végtelenhosszú, kínkeserves percek után ismét felderengett a zöld táj. De a zöld már nem ugyanaz volt. Sokkal nyomasztóbbnak, haragosabbnak tetszett, mint annak előtte. A tisztást körülölelő fák sem szökkentek olyan kecsesen, büszkén a magasba, mint emlékeimben. Szomorúan, öregen lóbálták száraz ágaikat az üvöltő szélben.
Hideg volt. Sokkal hidegebb, mint lennie kellett volna abban az évszakban. Fázósan összehúztam magamon a kabátot. Törtel észrevette, hogy vacogok. Mellém lépett és átkarolta a vállamat. Én hozzábújtam és pár pillanatig tényleg úgy éreztem, hogy nem fázok. De mikor felemeltem a fejem, ismét a nyomorúságos kis csapatot kellet látnom. A szakadt, megkeseredett embereket, akik komor tekintettel meredtek maguk elé. Nem néztek rám, mégis úgy éreztem, hogy a lelkem minden apró rezdülését látják. Megborzongtam.
Kibújtam Törtel védelmező karja alól, és hátrapillantottam a többiekre. Ők dermedten álltak. Ugyanazt érezték, amit én. Félelmemben mélyet sóhajtottam, majd elindultam a másik csoport felé. Nagyon lassan haladtam. A lábamat ólomnehéznek éreztem, a tüdőmbe, mintha vizet töltöttek volna.
Félúton minden bátorságom elfogyott. Nem mertem, nem bírtam továbbmenni. Leroskadtam a hideg, sáros avarra. Törtel rögvest felém lendült, de én intettem neki, hogy maradjon, ahol van. Kivételesen hallgatott rám. Én továbbra is a sárban dagonyáztam és kényszerítettem magam, hogy ne nézzek a szomorú emberekre.
Halk neszezést, az avar zizzenését hallottam. A másik csoport egy poros alakja tett egy lépést felém. Én továbbra is a férgektől nyüzsgő avarra szegeztem a tekintetem. Tudtam, hogy ő sem nézett fel. Talán pont ugyanazt a sárgöröngyöt bámultuk. Éreztem, hogy ő is fél.
"Vajon megismer?" - kérdeztem magamtól. Én megismertem. Így is felismertem, hogy a haja piszkosszőkévé fakult, akkor is, ha eltűnt szeméből a fény. Tudtam, hogy ő Eron. Azaz Eron akivel valaha együtt bolondoztam, nevettem…
Komótosan feltápászkodtam és elszakítottam tekintetem a földtől. A szőke fiút néztem. Lassan ő is felemelte a fejét. Egymás szemébe mélyedtünk. Nem beszéltünk. Fölösleges lett volna.
Eron szeme valamikor barna volt. Mostanra megfakult az élettől és ugyanolyan piszkos árnyalatba burkolózott, mint egykor aranyszőke haja. Pedig nem telt el, csak három év az utolsó találkozásunk óta.
"Pár év alatt így megkeseredhet az ember? Vajon mi történhetett?" - Mi történhetett? Ezt a kérdést hajtogattam magamban az első pillanattól kezdve, de nem kaptam rá választ. Talán azért, mert ahhoz nem volt merszem, hogy hangosan is feltegyem a kérdést. Rettegtem attól, amit válaszként sejtettem.
Eron szemeiben világnyi fájdalom tükröződött: az én eltűnésem, Géb halála, és még tengernyi más, amiről fogalmam sem lehet. Ezernyi megválaszolatlan kérdés és düh.
A fiú résnyire nyitotta a száját. Nekem gombóc gyűlt a torkomba és a jeges szél a csontomig hatolt. Eron mintha elsuttogott volna egy kérdést.
- Miért nem voltál itt? - susogta, de lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, és a karikás szemű, beesett arcú fiú igazából egy hangot sem adott ki. Végül is mindegy volt kimondta-e a kérdést, vagy sem. Az amúgy is ott himbálózott a levegőben és nekem válaszolnom kellett rá.
"Miért nem lehettem itt?" - kérdeztem vissza némán, keserűen - "Miért nem maradhattam? Nem az én hibám! Géb küldött el. Ő adta fel, nem én! Ő küldött el!"
- Te pedig hagytad - darálta válaszként egy rekedtes hang. Eron szája mozgott, de egy vénember hangját hallottam. Eronnak csipogó gyerekhangja volt… még valamikor. Abban az időben, amikor még a legjobb barátom volt.
- Hagytad, hogy elküldjön, mert gyáva vagy - reszelte megvetően. Bennem hirtelen magasra szökkent az indulat.
- Nem igaz! - kiáltottam - Nem vagyok gyáva! Fogalmad sincs az egészről - azt vártam, hogy az új Eron majd fanyarúan kacagni kezd azon az érdes hangon, hogy ő nagyon is jól tudja, ha nem hosszú napok vacillálása után akarok visszatárni, hanem azonnal, akkor még nyitva találtam volna a Déli- Átjárót. De én későn jöttem.
Hiába vártam a szóáradatot. A szürkeköpenyes nem szólt semmit. Csak egy kényszeredett, keserű mosolyt engedett meg magának, ami mély megvetéssel ezt sugallta:
"Álltasd csak magad! Persze, hogy nem a te hibád."
Tévedtem, mikor azt gondoltam, hogy Eron szemében tengernyi megválaszolatlan kérdés és düh szikrázik. Nem harag volt, hanem megvetés és gyűlölet. Engem gyűlölt, amiért nem voltam ott, pedig szükség lett volna rám. Riadtan elkaptam a tekintetem. Tudtam, hogy azon a helyen, ilyen gyűlölet teli pillantással akár ölni is lehet. Nem ő lenne az első, aki megteszi. Bár nem néztem fel, éreztem, ahogy a fakó szemek rám meredtek és belém vájtak, hogy szép lassan kiszívjanak belőlem minden életet.
Lépéseket hallottam a hátam mögül. Törtel volt. Hozzám lépett és elkapott mielőtt még a földre hanyatlottam volna. Eron az új jövevényre nézett és most az ő lélegzete akadt el. Törtel pislogás nélkül tűrte, hogy a szürkés-sárga szemek az ő mélytenger-kék szivárványhártyájába meredjenek.
- Géb? - nyögte a szőke fiú elhűlten - Te vagy az? - kérdezte, de már nem azon a reszelős, öreg hangon. Mikor Törtel szelíden bólintott, Eron elsírta magát. És minél tovább könnyezett, annál inkább kezdett hasonlítani arra a kisfiúra, aki valójában volt.
Míg Törtel Eront hívogatta új életre, addig én a felénk csoszogó két kis csapatot vizsgáltam. Azt a csillogó szemű, mindig vidám, folyton kíváncsi bandát, amivel érkeztem; és régi barátaimat, akik hajdanán voltak ilyenek és mára látszólag mindent elfelejtettek, ami régen fontos volt. De talán van még remény. Mikor Törtel felé fordulnak, pár pillanatig lehet látni a tüzet a fakó szemekben.
- Van még remény - mondtam bizakodva. Eron erre felém fordult és rám mosolygott. Nem olyan torz fintorral, mint előzőleg, hanem igazi, szívből jövő mosollyal. Már nem gyűlölt. Megértette, hogy Géb nélkül nem jöhettem vissza.
- Örülök, hogy visszatértetek - bár Eron visszanyerte régi önmagát, a hangjában még mindig ott csengett a fájdalom. És én még mindig nem tudtam mi történt…
- Leva! Ébredj! - kinyitottam a szemem. Törtel állt mellettem indulásra készen, én pedig a hálózsákomba pólyálva hevertem a fapadlón.
"Csak álom volt" - gondoltam, és végigmértem a kevély, büszke, mindenre elszánt, de semmit meg nem értő Törtelt. És már tudtam, hogy ez a látomás a Boszorkányok Szigetéről nem fog valóra válni. Bármennyire emlékeztet is rá, ő nem Géb. Fájt a felfedezés. Ábrándképet kergettem. Ő sosem lesz az a férfi, aki nekem kell. Előbb utóbb vissza fog menni a saját világába, és majd elfoglalja az őt megillető helyet. És ami a legrosszabb: hogy ez így van jól. A kérdés csak az, hogyan mondjam el neki.
/2007/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése