Napokig találkozgattunk a csendes kis tisztáson. Néha rövidebb sétákat is tettünk az erdőben. Mondanom sem kell, hogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, de azt az egy alkalmat leszámítva, soha nem szólítottam Gébnek. Már nem illet rá. És akármennyire emlékeztetett arra a szeretett fiúra, nem voltam biztos benne, hogy tényleg ő az, akit keresek. Mindennek ellenére egy derűs délután elcsattant egy csók és még egy...
Egy napon Törtel zsákkal a hátán érkezett. Mikor megkérdeztem, mi van benne, azt felelte: Ajándék, neked. Kiderült, hogy ruhát hozott. Kissé csalódott voltam. Sosem szerettem ruhát kapni. De, hogy ne rontsam el az ajándékozó kedvét örömet tettem, és hevesen mondogattam, hogy ezt igazán nem kellett volna és teljesen fölösleges, nem fogadhatom el, stb. Persze ilyenkor mindig az a kellemetlen helyzet alakul ki, hogy a ruhát muszáj elfogadni és persze felpróbálni is. Mikor rádöbbentem, hogy az a rengeteg rongy, csupán egy öltözet ruha, végképp kiakadtam.
- Törtel, nem is hét, hanem nyolc ágra süt a nap. Ha ezt az X-millió réteget magamra pakolom, elolvadok és nem a mámortól! – a kékszemű csak nevetett és, - hogy végképp az őrületbe kergessen - még felöltözni is segített. Meg kell mondanom a ruha, igazán finom kelméből készült és ráadásul dús minták díszítették. Az én ízlésemnek inkább giccses volt. Mindenesetre látszott rajt, hogy nagyon drága.
- Ezt véletlenül nem egy főnemes lányának szabták? – kérdeztem gyanakvóan, mikor az alsóneműt már sikerült felszenvednem.
- Nem – mondta határozottan a fonott hajú, de az a „nem” igazán gyanúsan csengett. Mintha azt mondta volna, Ó, dehogynem. Csak az „ó dehogy” valahogy leharapódott az elejéről. Pár „órával” később ott álltam a tisztáson talpig magyarban. Szó szerint. Nyaktól, talpig. Ekkor jött az újabb meglepetés. Törtel egy pártát tartott a kezében.
- Na nem, erre nem veszel rá! – ellenkeztem a gyöngyös fejdíszt méregetve – Már e nélkül is úgy érzem magam, mint egy barokk templom.
- A templomok általában szépek – mosolygott Törtel.
- Lehet, de belőlem nem csinálsz giccsparádét – végül mégiscsak a fejemre került a párta, mert így a nemes, hajlandó volt velem bemenni a városba. Bár nekem az erdő is tökéletesen megfelelt, rájöttem, hogy egy kis változatosság nem árthat meg, és végül is nem akartam, egy buta, hisztis tyúknak tűnni. Ráadásként Törtel már felszerszámozott két gyönyörű lovat, hogy magasabbról nézhessük az út porát, így hát mit volt, mit tenni. Elmerültünk a jurta tengerben és minden félelmem ellenére senki nem kapott röhögő görcsöt, mikor rám nézett. Sőt, akadtak elismerő, csodálkozó tekintetek is. Na jó, egy kivételével.
A kellemes, meghitt sétagalopp után, Salnamhal fetrengett, vinnyogott a nevetéstől.
- Ne hallgass rá – legyintett Apor. Gyönyörű vagy.
- Kösz a bókot, de Salnak igaza van. Idiótán érzem magam.
- Ugyan – fuldoklott az agancsos – hidd el, jól nézel ki – én csak megcsóváltam a fejemet és kihámoztam a hajamból a pártát. A patás abba hagyta a vihogást.
- Komolyan beszélek – mondta, tényleg komolyan. Röhögcsélés nélkül – Nagyon szép vagy, csak furcsa. Hiába. Megszoktam a barna farmer nadrágos, fehér inges lányt.
- Hidd el, van rajtam nadrág is.
- Tényleg? – döntötte kajlán oldalra a fejét a szarvas – Hány rétegű vagy?
- Hát, ha levedlek, valószínűleg a felére csökken a kerületem – most már mindnyájan nevettünk.
Törtel időről időre, újabb ruhával ajándékozott meg. Én mindig örültem, de nem az anyagiaknak, hanem, hogy megajándékoz a szeretetével. És nem csak ő tette ezt. A városiak is megkedveltek. Itt nem volt teljesen igaz, hogy nem a ruha teszi az embert. A nemesek örömmel fogadtak, miután „normális” ruhákban jártam. Egyedül Zeke nézett rám kissé értetlenül. Ő gyöngyös párta nélkül is szívesen beszélgetett velem...
- Honnan jöttél? – kérdezte egy napon Törtel, már sokadszorra.
- Egy másik világból – feleltem én milliomodszorra, de ezt ő most nem fogadta el. Tovább faggatózott. „Végül is, miért ne mondhatnám el neki?” kérdeztem magamtól. Így hát meséltem. Köntörfalazás nélkül leírtam a kékszeműnek a Valóság minden csodáját, bánatát, hibáját, szépségét. A nemes ámulva hallgatta beszámolómat és igen, elhitte. Mivel látta, hogy közlékeny kedvemben vagyok, megérdeklődte, miért szólítottam akkor a tisztáson Gébnek.
Először leblokkoltam. Nem hittem, hogy emlékszik, vagy, hogy egyáltalán hallotta azt a nyelvbotlást az első találkozásunk végén. Aztán döntöttem: „Legyen” ha valójában nem Ő az, akkor úgyis mindegy. Beszéltem neki Gébről, a levélről, sejtéseimről. Ezt már sokkal kevésbé tolerálta, mint az autókról szóló kiselőadásomat.
- Őrült vagy! – közölte velem, miután beszámolóm végére értem.
- Nem, nem vagyok őrült. Azt kérdezted, miért hívtalak Gébnek. Megkaptad a választ.
- Hazudsz!
- Nem szokásom. Megértem, hogy az igazság néha fáj, de azt nem, hogy miért akadsz ki, saját, előző életeden. Akkor is igazán remek ember voltál. (Ha igazak a sejtéseim) - tettem volna még hozzá, de a kékszemű már nem figyelt rám.
- Én a fejedelem fia vagyok! – kiabálta - Négy vidék ura leszek!
- Á, azt nem tudod elfogadni, hogy Géb elvesztette a szüleit? – kérdeztem ártatlanul.
- Én sosem voltam árva!
- Oké, csak nyugi. Lehet, hogy tévedek. De én igaznak hiszem…
- Nem! – tajtékzott a fonott hajú.
- …és megértem, hogy nehéz elfogadni – Törtel mélykék szemébe néztem, de nem láttam mást, csak félelmet. Félelmet az ismeretlentől.
- Bolond! Átkozott kuruzsló! – vágta a képemhez és elviharzott. Nem mentem utána. Valahol mélyen meg tudtam érteni, hogy kiakadt. Mindenesetre én nem így reagáltam volna le, ha valaki azt meséli rólam, amit én róla.
- Semmi sem tökéletes – mondta Salnamhal, miközben letelepedett mellém.
- Majd megnyugszik...- bizakodtam
- Vagy még jobban felfújja a dühét – fejezte be a gondolatom Sal.
- Majd az idő eldönti.
- Erre egyszer már ráfáztál – emlékeztetett Salnamhal kalóz „barátaimra”.
- Most talán nem.
Ez a „talán nem” sajnos nem úgy sült el, ahogy akartam. Törtel jó ideig nem keresett és én sem zaklattam. Elég időt akartam neki hagyni, hogy megeméssze a dolgokat. Mire észbe kaptam, a szeretett személy csatába készült. De ezt sem tőle tudtam meg. A jurta tengerben hánykódó pletykafészkek kerepelték.
- Még az indulás előtt eljön – mondogattam az agancsosnak. Hiába vártam. A sereg elment, Törtel nem jött el. Három napig sírtam utána, míg végül Salnamhal rám nem reccsent.
- Elég a siránkozásról. Attól, hogy bömbölsz, nem fordul vissza.
- Igazán köszönöm az együttérzést – szipogtam elutasítón.
- Hidd el, nálamnál jobban senki nem tud jobban együtt érezni veled, úgyhogy jól tennéd, ha meghallgatnál.
- Figyelek – töröltem ki a könnyeket a szememből, miközben a patás ismertette velem nagyszerű tervét...
Újra a régi ruhám volt rajtam, vállamon keresztbe a sárkányos táska, én magam padig Salnamhal nyakára simulva száguldottam. A fülem mellett süvöltött a szél. Sal néha felemelkedett, hogy ég és föld között suhanjon. Pár óra alatt beértük a napok óta úton lévő sereget. Az agancsos lelassította lépteit, mikor megpillantotta a tábort.
- Innen egyedül mész, vagy elkísérjelek? – kérdezte az agancsos.
- Szerintem jobb lenne, ha te is jönnél, mert talán egy icipicit gyanús lenne, hogy gyalogszerrel beértem a sereget.
- Ahogy gondolod, bár az csöppet sem különös, ha egy szarvas hátán toppansz be.
- Igaz. Nem tudnál megint átváltozni?
- Mi? – pislogott értetlenül Sal.
- Tudod, mint Daslamában.
- Áh, ja. Öhm. Hát, miért ne? Azt hogy is csináltad?
- Azt te csináltad, nem én.
- De, te voltál.
- Vagy te sem és én sem, vagy mindketten? Én ezt nem értem.
- Én már igen – húzta ki magát az agancsos - Kerülni akartuk a feltűnést. Ezért lettem ló.
- Persze ló, inkább gyönyörű paripa. Mondhatom, a sok gebe között kicsit sem lógtál ki a sorból – kötekedtem
- Lényegtelen. Mégiscsak elfogadhatóbb, ha egy paripa lépdel be a városkapun, mint egy szívfájdítóan gyönyörű szarvas.
- Egoista
- Nem, csak én tudom, hogy felettébb lenyűgöző példány vagyok.
- Téma lezárva. Változz át! – mint egy varázsütésre, Sal agancsai eltűntek, páros ujjú patái átalakultak, a színe pár árnyalattal sötétebb lett és hopp, a szarvas helyén, egy hatalmas ló lépdelt.
- Nem tudnál valamivel kisebb lenni? – kérdeztem az immár agancstalantól, a kisméretű takikra gondolván.
- Nem, ez a szabványméret. Vagy elfogadod, vagy visszabújok a saját bőrömbe.
- Egye fene, jó leszel így is – ezzel beügettünk a táborba.
/2006 vége, vagy 2007 eleje/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése