Önkéntes száműzetésemet az erdőben töltöttem Salnamhal társaságában, ami idegrázón nyugtatóvá vált, miután 20 perc alatt halálra fárasztottuk egymást. Egyik nap Paolo is meglátogatott. Nagyszerű délután volt. Fel-alá sétálgattunk az erdőben, beszélgettünk, röhögcséltünk, és többek között bemutattam Salnamhalnak. Mit ne mondjak. Az olasznak enyhén leesett az álla, mikor megpillantotta szarvas alakot öltött szellemet. Nekem kellett rászólnom, hogy csukja be a száját. Ezen is jót nevettünk. (Még Sal is.) Paolo nagyon jó ember, ami abból is kitűnt, hogy Salnamhal is megkedvelte. Az agancsos – érthető módon – kalózcimboráim láttán nem repesett az örömtől.
Estefelé egy tisztáson telepedtünk le, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a városra és a hegy lába alatt elterülő végtelen pusztára. Igaz, hogy a nap nem a szemünk előtt, hanem a hátunk mögött tért nyugovóra, de ez nem, hogy elrontotta, inkább még varázslatosabbá tette az estét. Ahogy a száz sebből vérző korong elhagyta apró világunkat, úgy gyulladtak ki a sátortenger fényei. Mi csak ültünk csendesen és figyeltük a várost. Egy kellemes dallam lebegett tudatom felszínére és akaratosan ostromolta koponyámat, amit túl szűkösnek talált. Így kinyitottam a számat, hogy megismerkedhessen a világgal. Csendesen énekelni kezdtem.
„Halkul és színeket vált
Odakinn a város.
Szép lassan öltözik át,
Csendesebb tánchoz.
Nézd. Ülj mellém.
Odakinn a város.
Szép lassan öltözik át,
Csendesebb tánchoz.
Nézd. Ülj mellém.
Lassul a nappali zaj.
Minden este mást hoz.
Elmúló találkozás.
Tegnap ér a mához.
Nézd. És ülj mellém.
Minden este mást hoz.
Elmúló találkozás.
Tegnap ér a mához.
Nézd. És ülj mellém.
Érkezés vagy búcsúzás,
változás és választás -
velünk volt ilyen,
de nélkülünk se nagyon volna más
ez a körforgás.
változás és választás -
velünk volt ilyen,
de nélkülünk se nagyon volna más
ez a körforgás.
Halkul és színeket vált
odakinn a város.
Szép lassan öltözik át.
Tegnap ér a mához.
Nézd. Gyere, ülj mellém…” (/Koncz Zsuzsa/)
odakinn a város.
Szép lassan öltözik át.
Tegnap ér a mához.
Nézd. Gyere, ülj mellém…” (/Koncz Zsuzsa/)
Az éj leszállt, Paolónak pedig vissza kellet térnie a jurták közé. Mikor feltápászkodott és elindult lefelé a hegyről, egy szó nélkül követtem. Elkísértem egészen az erdő széléig, de egy szót sem szóltunk. Azon az estén nem volt, nem szabadott beszélni. Nekem, mégis muszáj volt megszólalnom, mielőtt az olasz átlépte a rengeteg határát.
- Tornerai dopodomani? Akkor már együtt mehetnénk vissza a városba – Paolo mosolyogva bólintott.
Hátra arcot csináltam és vidáman ugrándozva visszatértem a tisztásra.
- Minek örülsz annyira? – érdeklődött Salnamhal, mikor kiértem a fák közül.
- Nem is tudom. Egy különös érzés kerített hatalmába. – válaszoltam nevetve.
- Jó érzés?
- Igen… Sal, úgy érzem itt van.
- Géb?
- Sí – feleltem még mindig mosolyogva. Már vártam Sal gúnyos megjegyzését, de az agancsos csak szelíden megcsóválta a fejét. Erre még inkább rám jött a kacaghatnék és egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Ha történetesen egy fotelban ültem volna, akkor már legalább ötször hátra kellett volna vele esnem.
- Most mit csinálsz? – kérdezte aggódva az agancsos, mikor nekiálltam ágakat gyűjteni.
- Tüzet rakok! – kiáltottam. A szellem ténylegesen aggódni kezdett értem.
- Még a hold is hétágra süt. Tűz nélkül is bőven megsülök.
- Akkor majd olyat gyújtok, ami csak világít – és ezzel lehánytam a rőzsét egy kupacba– TŰZ! – kiáltottam, mire a kis farakás meggyulladt. Őrjöngve táncoltam a vígan lobogó lángok körül. Salnamhal félelemtől csillogó szemmel figyelt.
- Leva? Jól vagy?
- Soha jobban! - Salnamhal megértőn elmosolyodott és csatlakozott őrült táncomhoz.
- Nem kell aggódnod, nem vagyok bolond! – ziháltam később kifulladva.
- Tudom, te egyszerűen csak hülye vagy.
- Nem is igaz – méltatlankodtam.
- „Engem szeret! Rám talál! Engem szeret…”- utánozta az agancsos gondolataimat.
- Kifelé a fejemből – kiáltottam – semmi keresnivalód ott.
- Ó dehogynem. Ha nem néznék néha a kobakodba, egyértelműen dilisnek minősítenélek – én erre duzzogva odébb vonultam. Ő csak nevetett…
Két nap múlva hiába vártam Paolót. Nem jött el. Így mikor nap ismét kezdett eltünedezni a hegy túloldalán egyedül indultam vissza a sátrak közé. Az erdő szélén Salnamhal megtorpant.
- Mi a baj? – kérdeztem
- Á semmi különös. Csak valahogy nem akaródzik „vadászfalva” közelébe mennem.
- Egész biztos, nem fognak lelőni.
- Azért biztos, ami biztos én inkább az erdőben maradnék – suttogta az agancsos. Tétováztam. Megígértem Zekének, hogy 10 nap múlva visszamegyek, de nem akartam Salt magára hagyni.
- Menj már te ütődött! – lökődött kifelé az agancsos.
- De nem akarlak itt hagyni – ellenkeztem.
- Ugyan, ne hülyülj. Itt leszek a közelben.
- És mi lenne, ha én is itt maradnék. Vagy együtt elmennénk valahová…
- Szó sem lehet róla.
- De hát miért? – értetlenkedtem, holott nagyon jól tudtam a választ. De hogy egészen biztos legyek benne, Salnamhal is eldarálta.
- Egy: megígérted Zekének, hogy nem lógsz el, kettő: ha most elszambázunk, sosem találod meg Glbet, és három: van egy olyan érzésem, hogy a barátod megint bajba került.
- Paolo?
- Nem. A képzeletbeli kis nyuszi. Persze, hogy megint, az az olasz.
- Az az olasz? Szépen kihangsúlyoztad. Azt hittem kedveled.
- Kedvelem, de lehet, hogy örülnék neki, ha nem veretné folyton laposra magát.
- Miért, mi történt vele?
- Honnan tudjam. Menj és nézd meg! – mondta, miközben kifelé lökődött az erdőből.
- Haaaj – sóhajtottam és magára hagytam az agancsost.
/2006 vége, vagy 2007 eleje/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése