Amikor az ezredik vámpíros plakát pislogott szembe...

 ...akkor erős kényszert éreztem, hogy sikítva veregessem a fejemet a falba. Ám miután ez elmúlt betonkemény elhatározásként ágyazódott kobakomba a gonoszdi ötlet: életemben először és utoljára én is megírom a vámpíros sztorim. Meg is tettem. Jó szórakozást hozzá mindenkinek, aki ide téved :O)

Búcsúzom

 Lejöttem apához a Zalai házba. "Öreg hiba volt" - gondoltam eddig minden látogatás végén. Hiszen mindig balhé lett a vége. Ez a látogatás kivétel. Most tartottam a számat és uralkodtam az indulataimon. Mégsem jobb érzés.

Azt hiszem már két éve, hogy legutóbb itt jártam. És első ránézésre semmi sem változott. A nő, a két gyerekével még mindig itt van. Az egykor nekem ígért szoba továbbra is a kissrác lakhelye, aki ugyanolyan foci és számítógépbuzi, mint volt. A lány továbbra is pipi-szerű, hiába múlt el tizennyolc. Bulik, haverok, tűsarkú kiscipők. És mikor azt mondja apámnak, hogy "Feri bácsi" ugyanúgy kiráz a hideg, mint régen.

A változást a nőn láttam meg először. Fura, mert igazából már nem is emlékeztem az arcára. Olyan öregnek tűnik apához képest. (Pedig a festett haján nem látszik, hogy őszülne.) Mégis: az egész fellépése inkább emlékeztet egy nagymamájéra, semmint egy középkorú nőére... Ez volt az első nyom, aztán integetni kezdett a többi is. Az ágyam támlája félig leszakadt, az emeleti szoba szekrényeit lecserélték, a könyvek (amíg eddig sem fértek el) mintha osztódással szaporodtak volna, a pince konditeremmé változott, a kertitóba szökőkút került, a hátsó kaput (kedvenc menekülési útvonalamat) lelakatolták...

A felismerés zuhanó betontömbként vágott fejbe: ez a hely már egy kicsit sem lehet az otthonom. Semmi keresnivalóm itt. Ebben a házban, ha nem is boldog, de egy család él. Az öcsém beleillik, de én sehogyansem. Pedig megfordult a fejemben, hogyha apa egyszer kimondaná, hogy szereti ezt a nőt és tényleg vele akar élni, vagy csak egyszerűen boldognak látnám, akkor rábólintanék és mindent besöpörnék a szőnyeg alá... Most rájöttem, hogy képtelen lennék rá.

Egy kicsit lemenekültem a kertbe, a cseresznyefa alá. A hatalmas fák élénkzöld leveleit és a békésen hullámzó mezőt bámulva született az elhatározás: többet nem jövök ide. Ez az utolsó látogatásom. Egyszerűen túl fájdalmas ilyen közelről látnom őket. Ha lenne következő, akkor nem tudnám megállni, hogy elbőgjem magam. És annak nem lenne az égvilágon semmi, de semmi értelme.