Az intellektus és a zsömle

          - Szia anya, jó reggelt! - köszöntem ma délelőtt telefonon. Ugyanis Gábornál vagyok a napokban.

          - Reggelt? - hallom Anya hangját a vonal túlsó végéről - Inkább delet.

          - Azt majd csak két óra múlva. Bár nem lenne rossz az ebéd sem, mert mindjárt kilukad a gyomrom.

          - Hát akkor, nyomás reggelizni, halasszuk a csevejt!

          - Oké, de még úgyis azt várom, hogy Gábor beleugorjon a zoknijába.

          - Mondd meg neki, hogy igyekezzen, elvégre a fejlődésben lévő szervezetnek szüksége van a táplálékra.

          - Hahó, Anya! Már nem vagyok fejlődésben lévő szervezet. Legalábbis testileg, szervezetileg. Mondjuk az intellektusomnak még van hová fejlődnie.

          - Pont ezért kell rendesen enni.

          - De az intellektusom nem fog zsömlével jóllakni - Anya már pukkadozik a visszafojtott nevetéstől, de azért folytatjuk a játékot.

          - Hát pedig így van - mondja - a zsömle táplálja a testedet, a tested pedig az intellektusodat - némán rábólintok, majd levonom a következtetést

          - Tehát akkor minden kövér ember okos.

Hajnal

Ezt a kis mesét a régi naplómban találtam. Pedig már szinte teljesen megfeletkeztem arról a naplóírós korszakról. 

Sűrű, szinte áthatolhatatlan erdő szigeteli el a világtól Csendes Tisztást, a Föld talán legbékésebb részét. Mindent zöld, simogató fű borít és tarka virágok nyílnak mindenfelé. Az erdő mellett egy tiszta vizű patak csordogál...

Nem mindig hívták Csendes Tisztásnak. Ezt a nevet csak nem rég ragasztotta rá egy letelepedni vágyó vándor.

Nyakon csíptem a szerelmet egy röpke párbeszédben

         - Már megint hülyeségeket hordok össze ugye? - kérdeztem Gábort, miután, már nem is emlékszem, éppen milyen témát ecsetelgettem.

        - Igen - bólintott Ő - de pont azért szeretlek, mert ilyen kis bolond vagy.

        - És, ha egyszer megkomolyodom?

        - Akkor meg azért foglak szeretni.

        - És, ha ilyen ütődött maradok? - erre ő felvonja egyik szemöldökét, és mosolyogva vállat von.

        - Akkor így jártunk…

Pech? Hagyjuk

  Ma Ószövetségből vizsgáztam. Csúnya, sírós-nevetős égés volt.

                Úgy kezdtem, hogy a kollégiumban felejtettem az indexemet. Sebaj! - rántottam vállat. Megírom a beugrót és visszamegyek érte. A szóbeli előtt időm, mint a tenger, elvégre legalább negyvenen vizsgázunk.

                Beültem, olvasgattam az anyagot. Reménykedtem, hogy nem évszámokat fog kérdezni. A számok nem a barátaim. Ezért is jöttem bölcsészkarra… Kikaptuk a feladatlapot. Három meghatározás, tíz évszám. Puff neki. Annyi baj legyen. Majd miután visszajöttem az indexszel, megtanulom őket és szóbelin kijavítom saját magam. Remek terv.

                A ruhatáros pult mögé hajigáltam a táskáimat, magamra kaptam a bőrdzsekimet, megragadtam a kis barackszín esernyőmet, menetkészen sarkon fordultam és… hopp, szembe találtam magam a tanárral.

                - Jó napot! - köszöntem. Ő visszaköszönt.

                - Jó napot! Most írt?

                - Igen

                - Akkor jöhet szóbelizni! Lehet az első, ha szeretne - ajánlotta fel jóindulatúan. "Basszus" Gondolatban homlokon vertem magam és lekarmoltam az arcom

                 - Hát, azaz igazság, hogy a kollégiumban felejtettem az indexemet…

                - Áh, hagyja csak! Majd behozza később. Én egész nap itt leszek.

                - …és szerettem volna előtte enni is valamit - improvizáltam.

                - Ugyan, öt perc alatt levizsgáztatom - "Miért kellett nekem az első három ember között beadnom, azt a nyamvadt írásbelit?"

                Segíteni akart, de nem vette a lapot, hogy ezzel nem tesz jót. A feleletem kész tragikomédia volt. Természetesen rákérdezett az összes évszámra, amit a dolgozatban nem tudtam. Én kedvesen mosolyogtam rá. Szép lassan rádöbbent, hogy ez a lány nem félszegségből nem szeretett volna első lenni. Ilyen az én szerencsém. Már késő volt. Sebaj, null kredit, kiegyeztünk egy hármasban.

Az ananász incidens

                 Baj van az asszociációs képességemmel.

                Anyával késő délután TV-t néztünk. Reklám következett. Felcsendültek egy esküvői induló hangjai. A képernyőt fülig-vigyor jóképű, öltönyös fickók, és gyönyörű, boldogságtól sugárzó, habos-babos, hófehérbe öltözött menyasszonyok foglalták el. A fehér háttéren lila-rózsaszín szívek és virágok szállingóztak. Mindeme élményzuhatag közepette képes voltam a "NYERJEN ÁLOMNÁSZUTAT" feliratot "NYERJEN ÁLOMANANÁSZT"-nak olvasni. És hosszú, hosszú másodpercekig még csak le sem esett, hogy valami nem stimmel.

                Azt hiszem gyümölcsöt vacsorázom.

Esti következtetés

 A délután vánszorogva röppent tova. Hogyhogy, már tíz óra!?

Szociológusok figyelem!

 Ide nekem egy szociológust, aki elmagyarázza, hogy mi a szociológia lényege! Mert én nem és nem látom. Számomra csak egy nagy, fölösleges, értelmetlen maszlag ez az egész anyag. Hiába olvasom, nem látom a lényegét. Rajtam még Andorka Rudolf sem segített!

Mi Atyánk...

 Ma imádkozni fogok. Természetesen ószláv nyelven. Hiába, kell a vizsgára. Nem tudom, hogy pozitív dolog-e, de már álmomból is úgy ébredtem, hogy ószláv szavak lüktettek a fejemben.

Oti*če naši*, iže jesi na nebesi*chu*, da svętitu* sę imę tvoje,
(Mi atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved,)

Hétfő délben

 Helyzetjelentés: Jóllakottan, vidáman, rózsaszín-fehér rövidgatyában ülök a szobámban. A vizsgák zajlanak, az idegbaj eddig a nyakamban ült, de most úgy döntött, pár órára leszáll rólam. Ennek, valószínűleg azaz oka, hogy ötös lett a cseh irodalom, és négyes a visegrádi országok története. Nincs lehetetlen! Az etikát is megcsináltam hármasra (és 0 kreditért, ez nekem tökéletesen megfelel). Újra itt a nyár: kedvenc évszakom. Nem csoda, hogy kicsit túl vagyok pörögve. Most, éppen, szeretem ezt a fura világot.

Tervek mára: Megtanulni a Mi Atyánkot ószláv nyelven és este megnézni az Egy lányrólt (An education) - csak, hogy tudjam, tulajdonképpen miért is csinálom ezt az egészet

Tervek a hétre: Megtartani ezt a lendületet, ami most hirtelen megszállt, és tanulni, tanulni, tanulni. És persze a következő három vizsgámon (pláne az alapvizsgán) a lehető legjobban teljesíteni. Hétvégén, nem megyek haza, Gáborral töltök két teljes napot.

Napi jelmondat: (Unicum) csak pozitívan!

Ha feltámad a szél

               Kilépek a szabadba, és fellélegzek. Hajamba tép a veszprémi szél és én legszívesebben üvöltenék a gyönyörűségtől. Érzem, úgy gyűlnek bennem az indulatok, mint ahogy sötétül felettem az ég. Vihar készül, de még milyen… Dühös vagyok! Dühös vagyok, mert az új borostyán fülbevalót nem bírom megszokni! Dühös vagyok, mert én nem mehettem Krakkóba, dühös vagyok, mert nem tudok rendesen lengyelül! Dühös vagyok, mert futni akarok! Dühös vagyok, mert a viharfelhők elérhetetlen, gyönyörű, félelmetes tömegekként kavarognak! Dühös vagyok, mert Buksi örömében lekarmolta a jobb lábszáramat! Dühös vagyok, mert a legszebb utcai lámpa elvesztette fényét, kialudt. Dühös vagyok, mert az a másik kutya ugat, dühös, mert Bence kopaszra nyíratta a fejét! Dühös vagyok, mert verekedett is! Dühös vagyok, mert én is ütni akarok, de nincs kit, nincs miért. Dühös vagyok, mert úgy érzem nehéz dolgom van! Dühös vagyok, mert tudom, igazából könnyű az életem! Dühös vagyok, mert könnyebbet akarok és nehezebbre vágyom! Dühös vagyok, mert kint melegem van, odabent pedig fázom! Dühös vagyok, mert fúj a szél! Dühös, mert ki kell vágni az ablakom mellől a megdőlt fűzfát! Dühös vagyok, mert még csak húsz éves leszek! Dühös vagyok, mert már húsz éves leszek! Dühös, mert nem akar jönni a fülledt nyár! Haragszom, mert feltámadt a vihart hozó szél! És haragszom mert úgy támad fel a szél, ahogy az én lelkemben gyűlnek az indulatok! Dühös vagyok, mert imádom a romboló vihart! Dühös vagyok, mert dörögni, villámlani fog! Dühös vagyok, mert még nem dörög! Ég a gyomrom, és dühös vagyok, mert vágyom egy kis pálinkára! Dühös vagyok, mert… itt a vihar. Mert hordja a szél a szürkéskék fellegmasszát. Dühös vagyok, mert ha feltámad a szél, félem a villámokat! Dühös, mert ha feltámad a szél, érezem: ÉLEK!  Villanjon már!