Nem a ruha teszi az embert - szól a szép magyar mondás. Kamu habbal! - ez meg az én véleményem. Van is hozzá egy jó sztorim.
Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen volt…
Januárban, épp a nagy zimankó előtt két töris tárgyból is vizsgáztam. (Többől is, de ez most nem lényeg.) Az első vizsgára becsülettel készültem. Oda-vissza kentem, vágtam az évszámokat, neveket, csatákat, mint a pirítósnak való kenyeret. A vizsga napján már nem volt miért izgulnom. Ettől függetlenül halálparáztam, szokás szerint. Az agygörcs hangulat persze semmiféle hatást nem gyakorolt a ficamos ruházkodási stílusomra. Fekete cicanadrágot húztam, enyhén bolyhoska, lezser szabású fehér pulóverrel, vajszínű lábszárvédővel és drapp, szőrmés túrabakanccsal. Tipikus. Mármint rám nézve tipikus.
A Campuson kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam az öltönyös, nyakkendős srácok, csilivili, szépen fésült, magas sarkú cipedlikben topogó lányok között. Na, jó, pozitívum, hogy a frizurám nekem is rendben volt. De ahogy a bakancsomat bámulták! Mintha citromba léptem volna. Még meg is néztem, hogy biztos nem sározódott-e be útközben. Nem volt trutyis, csak furcsa, szóbeli vizsgára.
Bakancstól függetlenül négyest kaptam. A kedves, nyolcvan és a halál között bácsikát hidegen hagyta miben vagyok. Csak az anyag érdekelte. Mégis, a jótékony, megbotránkozott pillantásoknak köszönhetően az önbizalmam cserbenhagyott. A szent küldetés teljesítése után lehajtott fejjel (hogy védjem az arcom a jeges szembeszéltől) kullogtam vissza a koliba.
Második vizsga: hát az egészen más tészta. Háromszor olvastam a jegyzetet. El akartam még egyszer, még reggel a vizsga előtt, de elaludtam rajta. Mikor felébredtem, tomboltam. Egyrészt, mert nem szeretem a zsinatokat, másrészt, mert kevertem az évszámokat, ja és mert havat mondtak. Szívvel, lélekkel a havazás ellen voltam, mert a bakancsos incidens után elhatároztam, én bizony a lila cipőmben megyek szóbelizni. A fagyos szívű időjárás viszont galádul el akart tántorítani sziklaszilárd tervemtől.
Sajnos nem dúskáltam a vizsgázós ruhákban. A koliban alig akadt néhány szalonképes ruhadarabom, cipőkről nem is beszélve. Három pár lábbelim volt: szürke tornacipő, a szőrmés túrabakancs és a lila magas sarkú. Még az ízlésficamommal sem volt kérdés, melyik lenne az ideális választás, úgy alapból. Na, de a rohamozó télben? Biztos nem a tornacipő.
Végül is röpködő mínuszok ide, vagy oda, maradtam az eredeti elképzelésnél. Szürke kisszoknya, fekete, pepitamintás harisnya, szintén fekete, dekoltált póló, fekete-fehér, pepita mintás sál és a lila cipellő. Tuningolt haj, laza smink.
A lila cipő ütött, de rendesen ám, ha nem is a nagyközönségnél, de a tanárnál tuti. Bementem, talán harmadiknak. Feleannyit sem tanultam, mint az előző vizsgára, de roppant magabiztosnak éreztem magam. Leültem, a tanár kérdezett: Második Lyoni zsinat. Hát ennyit az önbizalomról. Annyit tudtam róla, hogy X. Gergely 1274, de lehet, hogy 1275. Meg, hogy az Első Lyoni után volt, nyilván. Paff. Édes kevés az üdvösséghez. Hebegtem, habogtam, fülem mögé gyűrtem a hajam, és közben arra gondoltam, hogy a rohadt életbe. Bármit kérdezhetett volna. Bármit! Mondjuk valami olyat, amit tudok, hiszen az anyag hetven százalékát ne csak kapisgáltam, de hát ilyen az én szerencsém. Szerencsétlen.
Lazán keresztbe vetettem a lábam, minden mindegy alapon és vártam a halálos ítéletet. A tanár három másodpercig borúsan hallgatott, majd így szólt: Tudja mit… négyes. Csinos a cipője.
Lila cipő tarolt.
Persze mire kijöttem már szakadt a hó, és üvöltött a szél, de mit számított! Nem buktam meg, túl voltam rajta, és roppant csinos volt a fradi gyűlölte színű cipellőm.
Valamilyen megmagyarázhatatlan okból én egy olyan lány vagyok, akit hidegen hagy a divat, de el kell ismernem, azért jól jön néhány igazán karakteres darab a szekrény mélyén :O)
