Ez volt az eredeti történet, amivel neveztem a Játék a színekkelre. Helyezést ugyan nem értem el vele, de a pontokat kaptam rá. :O)
Kallódó szerzetek
Adela ért előbb haza. Húsz percen keresztül kotorászott a táskájában mire végre rábukkant a szökevény kulcsra, ráadásul a lukba is csak nehezen talált bele. Kuncogva állapította meg, hogy micsoda szerencse, amiért nem neki kell jó lyukérzékkel rendelkeznie. Azám, de Adela, kritikán aluli lyukérzékét leszámítva is bővelkedett a hiányosságokban azon a borongós, hajnali órán. Például hiába nyomkodta a kilincset, az ajtó csak azért sem nyílt. Nekilátott vállal taszigálni a makacs nyílászárót: semmi. A tizennégy pontos zárszerkezet szilárdan állta a sarat. A pöttöm termetű lány gyanakodva pillantott fel az ajtóra, ami mellett régi, cikornyás négyes díszelgett.
- Stimmel - dünnyögte magában. - Lehet, hogy nem fordítottam el a kulcsot?
Újra próbálkozott. A kulcs meg sem moccant, sőt! A zárból is csak nehezen bírta kirángatni. Adela gyanúja, miszerint rossz helyen jár, egyre erősödött. Mélán dobolt állán, és kótyagos fejjel pásztázta végig az emeletet. Lépcső. Ajtó. Ajtó, lift, ajtó. Virág? A virág különös idegenként bambult hősnőnkre a sarokból. A lány összevonta szemöldökét és erősen koncentrálva megkereste a feliratot a falon: harmadik emelet.
- Hoppá! - bukott ki belőle, miután sikeresen németre fordította a lengyel firkát.
Halkan osont egy szinttel feljebb a sötét, álmosan szuszogó lépcsőházban. A csendet csupán a ki-kibuggyanó, horkantás szerű kacagás zavarta fel, átlag tíz másodpercenként. Adela elszántan próbálta magába fojtani nevetését, hiába. Még minden olyan újnak hatott szemében: a szabadság, barátok, rövidnek tetsző hosszú éjszakák és… a krakkói albérlet, Żuttal.
A negyedik emelet négyesszámú lakásába már gond nélkül sikerült bejutnia. Az ajtót lábbal csukta be, levetett ruháit egyszerűen a padlóra hajította. Trikóban, bugyiban, felemás zokniban vetődött a kávéfoltos kanapéra. Miután kezébe akadt a párnák közé rejtett kapcsoló, Lao Che dübörgött fel a széteső-polcon gubbasztó mini hifiből. A mikró digitális kijelzője ekkor három óra, tizenhét percet mutatott. Adela fittyet hányva a kukorékolósan korai órára úgy gondolta, hogy az idő éppen alkalmas konyhaművészete finomítására, elvégre Żutt repesne az örömtől, ha melegen gőzölgő kaja várná itthon.
Mikor a CD másodszorra indult újra, Żutt is befutott. A hosszúsörényes, enyhén dülöngélő férfit alaposan fejbe küldte az üvöltő zene, a konyhából kacskaringózó illat pedig elbódította. Boldog-elégedetten botorkált el a tűzhely felett éneklő, boszorkányos fazekat kevergető, lila hajú lányig.
- Hello, cara mia! - súgta rekedtes hangon Adela fülébe, miközben átfogta vékony derekát.
- Szia, Żutt - kavargatta tovább elmélyülten, de mosolyogva a lány a ragacsos masszát.
- Mi készül? Isteni illata van. - Żutt hangja artikulátlan morgássá torzult, ugyanis beszéd közben barátnője nyakát csókolgatta. Adela nevetett.
- Lasagnának indult, de végül chili con carne lett belőle. - Żutt elengedte a lány egyik mellét és megvakargatta saját, bozontos kobakját.
- Lehet, hogy azért van, mert teljesen el vagyok ázva, de nem nagyon értem, ezt hogyan hoztad össze.
- Én sem. Totál elszálltam.
- Mi? Te füveztél? - kiáltotta indulatosan Żutt, és maga felé perdítette az eleddig tűzhellyel, chilivel szemező lányt. Adela érezte, hogy neki most aztán meg kellene szeppennie, ám a plafonról csüngő lámpa energiatakarékos izzója, és a sörényes férfi fülig borostás feje olyan mulatságosan forogtak és imbolyogtak, hogy csak nehezen bírt nem röhögni. - Nélkülem? - fejezte be Żutt felháborodott monológját egy színpadias karlendítéssel. Egyszerre nevettek fel, és egymás karjába dőltek. A kacagást csak akkor hagyták abba, mikor víg könnyeik már teljesen átáztatták Żutt ingét. Utána sokáig csókolóztak… lendületesen, szenvedélyesen.
- Lehet, hogy nem hiszed - szólt a férfi két, fogösszekoccantós csók között -, de még sosem szeretkeztem betépett nővel.
- Én sem - szuszogta Adela. - Eddig csak a józan és a részeg férfit próbáltam ki.
- És beleférne még egy enyhén ittas pacák?
- Csak akkor, ha macskajajosan is az enyém lehet - és a lány már húzta is Żuttot a kávéfoltos kanapé felé.
Diskurálásukat egyetlen kósza lélek sem érthette. Ők is inkább gondolatot, mozdulatokat olvastak. Angol beszédük inkább németnek hatott, amit ráadásul sűrűn megtűzdeltek lengyel, vagy esetenként magyar szavakkal.
Adela felemás zoknija messzire repült egyéb, megtépázott ruhadarabok kíséretében.
Żutt szeretetteljesen, hitetlenkedve simogatta a lány rövid, őrültre fixált, padlizsánszín haját, Adela pedig mámorosan ölelte át a férfit combjaival, karjaival, mindenével. Úgy érezték, ha létezne mennyország, akkor ilyen lenne. Édes füstös, borleheletű, túlpörgött, kissé dilis, amolyan tökéletesen tökéletlen perc, vagy hely.
- Ma is az Alterban voltatok? - kérdezte Żutt már később, a kanapé előtt ülve, pikáns chilis babot kanalazva és a Nat. Geo. aktuális számát lapozgatva.
- Ühüm - bólintott rá a fülig vigyor Adela, és barátságosan megpaskolta a férfi söröshordó pocakját. Ugyanaz járt a fejükben: az első találkozás.
Még nyáron történt. Pezsgő, enyhe, új nyáron. Legalábbis Adela számára. Két hónapja sem volt, hogy leérettségizett és életstílust váltott. A bolondos jó kislány messzire hajította csigaházát, bepattant vadonatúj, szép iskolai teljesítményéért kapott autójába, és végigszáguldott Németországon: Dortmund, Hannover, Magdeburg, Berlin… Szczecin. Gdańskban már megpihent kissé, Varsóban pedig valóban kapizsgálni kezdte, hogy már átlépte a határt. Kíváncsiságtól űzve és kalandvággyal fűtve hajtott délebbre. Krakkó lenyűgözte. Nyomát sem látta annak a poroszos fegyelemnek, amelyben felnőtt, és ami Lengyelország északi régióiban is közömbösen fojtogatta.
Hát ilyen a szabadság - gondolta, miközben először sétált végig a Bracka utcán. Azt a belvárost képtelenségnek tűnt megunni. Kávézók, mutatványosok, pubok, diszkók, lovas kocsik, kisvonatok és temérdek ember! A húsz szórólapról nem is beszélve, amit tíz perc alatt nyomtak a markába. Nem mintha Berlinben elkerülte volna a nyüzsgést, tömeget, de ez a város más volt, és nem azért, mert itt jóval kevesebb német szót hallott. Mintha valami megfoghatatlan, érthetetlen, rezignált dzsinn lebegett volna az utcák felett, amire az emberek ügyet sem vetnek, esetleg kacagnak rajta, könnyedén, barátságosan. Krakkó különleges helynek tetszett, és nem kizárólag az atmoszférája miatt. Adela itt találkozott Żuttal. Illetve nem itt, a belvárosban, hanem kicsit messzebb, egy szűk ulicában megbúvó pub bárpultjánál. Az Alter Udvarban, új barátai törzshelyén.
Żutt már semmit sem várt attól az estétől, sőt, úgy összességében az élettől sem. A Zenés Bárban a születésnapját ünnepelte a személyzet és a törzsvendégek, de ez őt inkább nyomasztotta, mint felemelte.
Harminckét év. Te jó ég! - sóhajtotta némán, míg meglógott a partyról. - "Harminckét évem elszelelt / s még havi kétszáz sosem telt…" - szavalta még mindig csak magában, de már az utcát róva.
- Pofa be, Żutt! - mondta hangosan, hogy József Attilát kikergesse a fejéből, majd belökte a zajos kocsma ajtaját.
Kedvelte az Alter Udvart, és őt is kedvelték a környéken. Żutt - a magyar zongorista, aki mindig fizetett egy-két kört, és prímán tudta kiabálni, hogy "polska vodka, dobra vodka" - a krakkói szórakozóhelyeken töretlen népszerűségnek örvendett. Azon az augusztusi késő estén is két-három víg cimbora hujjogott fel örömében, mikor Żutt belépett az Alterba. Hamarosan a zongorista is felderült. Itt senki nem kívánt neki "Wszystkiego najlepszego"-t, születésnapja alkalmából, és ő ezért hálát adott az égnek. Néhány pohár után sikerült újra a húszas évei végén éreznie magát, ami mérföldekkel kellemesebb volt, mint a harmincas esztendők elejét taposni.
Lehet, hogy észre sem vette volna a pultossal beszélgető lányt, ha Pawel nem löki oldalba.
- Te, egész helyes a kiscsaj, nem? - Żutt a mutatott irányba nézett, és finoman összevonta szemöldökét. A helyes csaj, valóban kicsinek tűnt. Nagyon kicsinek. - Hé, most tényleg van pofád, és felszeded előttem? - szólt a pult felé lépdelő zongorista után Pawel, hiába.
- Helló! - köszönt nagy komolyan a pisze orrú, és még barna hajú, ismeretlen Adelának Żutt.
- Helló - mosolygott kedvesen a lány, a szomorúnak tűnő fickóra.
- Nem zavarok?
- Hát… - Adela a sarokban vihorászó társaság felé pillantott, majd könnyedén felelte - a barátaimmal vagyok, de jól el vannak nélkülem is.
Żutt végigmérte a négy kacagó, kacsintgató esténként rendszerint a környéken mulató egyetemistát, majd újra a lány felé fordult.
- Akkor bemutatkozom: Żutt vagyok.
- Adela - nyújtott kezet a pöttöm lányka. Ekkor rakott eléjük egy tálca rövidet a pultos.
- Ne haragudj, de nem vagy egy csöppet fiatal ehhez? - biccentett Żutt az öt, vodkás pohár felé.
- Nem - vágta rá Adela, miközben rutinosan, tv sorozatokban szereplő FBI ügynököket megszégyenítő mozdulattal rántotta elő farzsebéből személyiét. Itt kezdődött az első randi.
Most, három hónappal később, Żutt felpillantott a National Geographicból, és mosolyogva legeltette szemét a Prágáról és Nápolyról fecsegő, vékony termetű lányon. Önkéntelenül kezdte szavalni kedvenc Léda versét.
- "Vad szirttetőn mi ketten / Állunk árván, meredten, / Állunk összetapadtan, / Nincs jajunk, könnyünk, szavunk: / Egy ingás és zuhanunk…"
- Ez mit jelent? - kérdezte őszinte kíváncsisággal, áhítatosan Adela. Żutt mélyet sóhajtott, és feltápászkodott a kanapé mellől. Szavak nélkül korholta magát, amiért sosem bírja befogni a száját. Mégis hogyan fordítsa Adyt angolra, ráadásul ilyen borzalmas, üvöltő zene mellett? Hajnalban, tök részegen. Azért megoldotta. Lazán a lány elé lépett, kivette kezéből a leveleket, amiket egy könnyed mozdulattal a dohányzó asztalra hajította. Utána szorosan magához ölelte a kis lila hajú boszorkányt, és mélyen a szemébe nézett.
- Ezt jelenti - súgta néhány másodperces csönd után, és hirtelen kibillentette egyensúlyából Adelát. Mindketten a padlóra zuhantak, magukkal döntve a dohányzóasztalt.
- Ó, te hülye! - kiáltotta a lány felháborodottan. - Pedig épp meg akartam dicsérni a szavalatodat, és az érzékletes fordítást. - Żutt csak nevetett és lesöpörte magáról a borítékokat a kisasztallal együtt.
- Sajnálom, de benne volt a versben. - Egy cseppet sem sajnálta, de azért engesztelésül folytatta a nagy költő sorait. Tudta, hogy Adela oda van a magyar beszédért, akkor is, ha egy mukkot sem ért belőle. - "Véres hús-kapcsok óvnak, / Amíg összefonódnak: / Kékes, reszkető ajkunk. / Míg csókolsz, nincsen szavunk, / Ha megszólalsz zuhanunk."
Adela fürkészve bámulta a megfejthetetlen férfit, aki az egyik pillanatban harsányan kacagott, a másikban meg bánatos tekintettel meredt a távolba. Ilyenkor mindig olyan idegennek érezte, mégis talán ez a rapszodikusság volt az, ami vonzotta. Ez, és hogy a férfi is érezte a város felett lebegő dzsinnt.
- Olyan gyönyörű szavaitok vannak. Mit jelent a "kékes", meg amit utána mondtál? - Żutt fordított, utána viszont megkérte Adelát, hogy ne kérdezzen többet, mert mára neki elég a magyar nyelvleckéből. Adela vállat vont, de azért bántotta a dolog. Ezt tényleg képtelen volt megérteni: Żutt gyűlölte Magyarországot. Hogy utálhatja valaki a szülőhazáját? Igaz, most ő is idegenben élt, de soha meg sem fordult a fejében, hogy többé nem lép német földre, hiszen az az otthona. Képtelenség örökre elszakadni tőle. De nem hozta szóba. Túl szép volt ez a kába hajnal a meddő vitához. Nem hozta szóba egészen addig, míg meg nem pillantotta az egyik földön heverő borítékon a magyar ékezetes betűket.
- Żutt!
- Hm? - dünnyögte a férfi, míg felállította dohányzóasztalt.
- Nézd, ez Magyarországról jött. - Żutt szemei felvillantak, de nem kapott a levél után.
- El sem akarod olvasni? - hüledezett Adela. - Mi van, ha a szüleid írtak?
- Biztos, hogy nem.
- Szóval tudod, mi van benne - vigyorodott el a lány, és vígan a kanapéra huppant. - Elmondod?
Żutt továbbra is a kisasztal mellett állva tanulmányozta a törökülésben csücsülő, csillogó szemű, még majdnem kamaszt. Piszkosul irigyelte. Olyan szemtelenül fiatal és optimista! Épp ezért költözött össze vele, mert remélte, hogy így ő is újra ifjúnak érezheti magát. Nem működött. Adela helyes volt, belevaló, szenvedélyes, okos… de sokszor lehetetlenül gyermeteg és értetlen. Pláne, ha az ő otthona került terítékre. Úgy tűnik, megint - mint átlag kétnaponta.
- Nem fontos - próbált kitérni a válasz elől. Mintha Adelát ennyivel le lehetne rázni!
- Akkor majd én felolvasom. - A lány feltépte a levelet, és beváltva fenyegetését szótagolva olvasni kezdte. - "Kedves Zsolt!..." Milyen fura! Miért tesztek a megszólítás után felkiáltójelet?
- Csak - válaszolta tömören a férfi, és öles léptekkel a zongorához sietett. (Három lépésre volt szüksége.) Úgy érezte, felrobban az alkohol a fejében, ha nem játszhat. - Nem tudnád kikapcsolni ezt a szart? - utalt a még mindig könyörtelenül üvöltő Lao Che CD-re. Adela fejcsóválva teljesítette kívánságát.
- Nem értem, miért kell így felhúznod magad. Rossz hír? - Żutt ujjai a billentyűkön futkároztak, nyugodt-kedves dallamot varázsolva elő a hangszerből.
- Nem, valószínűleg jó hír, csak nem érdekel. Ha annyira tudni akarod, néhány hete, mikor éppen a nyakamra ült a világfájdalom, dobtam egy mailt az egyik régi szaktársamnak. Évek óta nem beszéltünk, de anno nagy pajtások voltunk. Tudod, kihúztuk egymást a bajból. Ha valamelyikünk leégett, mindig adtunk kölcsön, és egymás lakásán is bármikor meghúzhattuk magunkat. - Adela nem tudta, de azért bólintott.
- Miki, a mérnökiről?
- Nem - rázta meg a fejét Żutt -, ez egy régebbi história.
- Még a bölcsészkarról?
- Tak. A Lajos, aki most ott dékán.
- Sosem meséltél róla - húzta fel az orrát Adela, és még ő maga sem értette, hogy miért érinti érzékenyen, amiért Żuttnak vannak olyan barátai, akikről ő nem hallott. Hiszen ő sem mesélt a középiskolai barátairól… bár jól belegondolva ő nem is büszkélkedhetett egyetlen valamire való baráttal sem. Pláne olyannal nem, aki kölcsön adott volna neki. Mondjuk ezt sem nagyon értette. Żutt miért nem a szüleitől kért pénzt, ha üresen sóhajtozott a zsebe?
- Röviden a lényeg, hogy megkérdeztem, nem tud-e egy fix, jól fizető melót otthon. Azt válaszolta, hogy ha akad valami, akkor ír… naná, ez rá vall: ír, de nem ám e-mailt! - Żutt egy diszharmóniával zárta rögtönzött kis darabját és felkacagott. - Nem, neki rendes levelet kell írnia. Bélyeggel, meg minden.
Adela még egyszer megnézte az ölében heverő borítékot és a két gépelt levelet. Valóban volta rajta bélyeg, pecsét, aláírás, meg minden.
- Żutt, oké, hogy ez a haverod ilyen maradi fickó, de ez a levél valahogy nagyon hivatalosnak tűnik. - A lány felállt és a zongoránál gubbasztó férfi felé nyújtotta a kis paksamétát.
Hosszú percekig hallgattak.
- Na? - törte meg a csendet Adela. Żutt megsemmisülten tátogott. Nem nagyon hitt a szemének. Hosszas torokköszörülés után végül sikerült kinyögnie.
- Kaptam egy tanári állást. A bölcsészkaron… ezt meg hogy a picsába intézhette el? Se interjú, se pályázat, semmi…
- De hisz ez tök jó! - ölelte át Żuttot a lány.
- Nem - lökte odébb kisfiúsan a lelkesült fruskát. - Ezt nem vállalom el.
- Hé, bántottalak én téged? - tárta szét karjait Adela. - Mi a baj a katedrával? Te szeretsz magyarázni.
- Az egy dolog… figyelj, felejtsük el ezt az egészet, és maradjunk a tervnél!
- Tervnél? - értetlenkedett a lány.
- Igen. Jövő héten szabit veszek ki, elugrunk Prágába, visszajövünk, összecuccolunk, az albérletet átpasszoljuk Paweléknek, és mi, kettesben elutazunk Olaszországba.
- Mámorosan hangzik. - Mondandóját cáfolandó, Adela látványosan keresztbe fonta karjait. - És utána? Mit fogsz csinálni Olaszországban?
- Amit itt is - vont vállat Żutt, és végighúzta mutatóujját a zongorán.
- Rendben, olcsó, lepukkadt bárokban zongorázol. Ma, meg holnap, esetleg tíz év múlva is. És mi lesz, ha megunod… ha belefáradsz?
Żutt gyomra összerándult. Hiszen már most belefáradt. De mégis? Mi mást tehetne? Külföldön magyar tanár? Ennyi erővel mehetne fűtőnek a Napra. Pont olyan keresett. Azt a rohadt mérnökit… azt kellett volna befejezni, és nem zongorázgatni helyette. Vagy a zongorázást kellett volna komolyabban vennie… Most itt egy állás, egy igazi… de Magyarországon.
- Ugyan már! Nézz rám! - pattant fel a loboncos, borostás, pocakos férfi. - Úgy nézek én ki, mint egy professzor?
- Igen - mosolyodott el édesen Adela - pont olyan vagy, mint egy bölcsészprofesszor.
Żutt vállai megereszkedtek.
- Együtt lehetnénk - próbálkozott még egyszer, utoljára a lány kibékítésével a férfi -, nem is akárhol, hanem Nápolyban, vagy ahová csak menni akarsz.
- Magyarországra akarok menni!
- Nem! - bömbölte, a szomszédokra fittyet hányva Żutt. - Oda nem megyünk, és főleg, te nem fogsz ott élni. Épeszű ember fejvesztve menekül abból az országból.
- Ahogy látom, a kevésbé épelméjűek is - jegyezte meg Adela a saját haját tépő férfit nézve. - Kizárt, hogy annyira katasztrofális legyen, mint amilyennek beállítod. A politikusok mindenhol seggfejek, világszerte a saját zsebüket tömik, ez van…
- Te buta kislány! Semmit nem értesz. Persze, apuci kicsi lánya mindig mindent megkapott. Gőzöd sincs arról, milyen az, mikor a fizetésedből épp hogy a csekkeket be tudod fizetni, és akkor még egy vekni kenyeret sem vettél. Fingod sincs, milyen érzés azon dilemmázni, hogy most beruházz egy pár új cipőre - mivel amid van, annak már lejár a talpa -, vagy a gázszámlát fizesd be, hiszen azért télen hideg van.
- Jaj, szegény Żutt, mindig nélkülöznie kellett abban a kíméletlen, rideg hazában - recitálta a lány. - Az meg sem fordult a fejedben, te ökör, hogy most máshogy lenne? Ez egy professzori állás, nem hamburgersütögetés a McDonald's konyháján! Ilyen lehetőség nem adódik az életben kétszer. Legtöbbször egyszer sem. Neked a sült pipi a szádba röppen, te meg kiköpöd.
- Ha már a lehetőségeknél tartunk, veled mi a helyzet? - kezdett ellentámadásba a férfi. - Idővel a kitűnő érettségik is elavulnak. Mikor akarod folytatni a tanulmányaidat? - ˙Adela egy pillanatra szoborrá dermedt. Igen, ezzel Żutt nagyon is érzékeny pontra tapintott. Akarja egyáltalán folytatni? Az elmúlt tizennyolc évben mást sem csinált, mint éjt nappallá téve magolt, mert neki a legjobbnak kellett lennie. Persze, az egésznek a lényege, hogy utána könnyedén bejuthasson bármelyik egyetemre, de most, hogy végre azt tehette, amit szeles kedve diktált, egyáltalán nem fűlött a foga az újabb maratoni képzéshez.
- Majd. Az idén egészen biztosan nem - felelt végül kissé flegmán a férfi kérdésére.
- Tehát egyáltalán nem akarsz egyetemre menni - fordította közérthetőre Żutt a lány válaszát.
- Ez nem igaz! - csattant fel Adela dühösen.
- Nem? Pedig ez lesz a vége. Csak addig lehet folytatni, amíg az ember benne van. Ha egyszer kiszállsz, nem fogsz többé visszaülni az iskolapadba. Te még nem késtél el. Három-hat hónap még belefér. De ha tényleg diplomát akarsz, tavasszal be kell adnod a jelentkezésed.
- Jó - bólintott a lány. - Magyarországon melyik a legjobb egyetem?
Żutt még soha életében nem ütött meg nőt, de most tényleg nagy volt a kísértés, hogy lekeverjen egyet a makacs fruskának.
- Te nem vagy ép! Európa bármelyik egyetemére bejuthatnál. Bármelyikre, te pedig elpasszolnád a lehetőségedet, miért is? Mert a tróger pacák, akibe belezúgtál, Magyarországon kapott állást? - Adelában bent rekedt a szó. Żutt szívverése pedig hirtelen meglódult. Tudta, hogy igaza van. Mindig igaza volt, és most csak egy módot látott arra, hogy ezt az őrült kölyöklányt a jó irányba rugdossa. Elhatározását megerősítendő, Adela mobilja fültépő csilingelésbe kezdett. Az apja hívta, mint minden reggel. Adela még mindig apuci kicsi lánya, ő pedig? Ő Żutt. Egy bárzongorista, akinek valahogy kifolyik az ujjai közül a pénz. Egy harminckét éves, alkalmi munkákból élő bölcsész.
- Koniec - mondta Żutt a lánynak, mikor az lerakta a telefont.
- Tessék?
- Végeztünk. Ez ennyi volt - a férfi szavai üresen bongtak.
- Żutt, most… szakítasz velem?
- Semmi értelme folytatni. Keress magadnak valaki normálisabbat. Mondjuk valahol Németországban. Hidd el, minden sokkal egyszerűbb lesz.
- De én nem akarom, hogy egyszerűbb legyen! - toppantott tehetetlenül a lány, miután Żutt nem hagyta, hogy átölelje. - Én téged akarlak.
- Nem, neked még gőzöd sincs, hogy mit akarsz - ezzel az utolsó mondattal a férfi a kabátja után nyúlt.
Adela csak állt és bámulta ezt a folyton szomorú, titokzatos férfit. Nem értette, hogy jutottak idáig. Egy ostoba levél miatt, hiszen ez abszurd, ilyen nincs! Mégis… Żutt a cipőjét húzta. Ennyi. De mégis mit várt? Ez volt - eleddig szánalmasan egyhangú - élete első kapcsolata. Arra számított, hogy örökre együtt maradnak? Azt hitte, Żutt majd elveszi feleségül? Adela ökölbe szorította a kezét és lehajtotta a fejét. Vége. Tényleg vége? Nem akarta látni, mikor a férfi kilép az ajtón. De Żutt még visszanézett, és nem bírt elmenni. Nem bírta itt hagyni Adelát így. A lány úgy állt a szoba közepén, mint egy elveszett kisgyerek, és hangosan szipogott.
- Léda, te sírsz? - kérdezte döbbenten Żutt. A francba is, nem gondolta, hogy ilyen rohadt nehéz lesz ez a pár lépés az ajtóig.
- Nem - vágta rá kásás hangon a lány. Żutt arra gondolt, hogy még egyszer, utoljára magához szorítja. Csak még egyszer, és akkor lehetne akár szép is a búcsú, de Adela kinyújtott kézzel megálljt parancsolt neki. - Menj el! - parancsolta színtelen hangon a férfinek. Żutt nem mozdult. Adela felnézett: a szemei szárazak voltak. - Menj már! - üvöltötte boszorkányosan.
Żutt nem próbálkozott többször. Felkapta a kocsi kulcsot, és kimenekült a lakásból. Adelának végre eleredtek a könnyei.
Tényleg elment.
Hol a büdös kutyafingban vagyok? - taposott a fékre Żutt, és közben álmosan, bűvölten meredt a visszapillantó tükrön himbálózó, kutya formájú illatosítóra. - Azt a rohadt élet! - hörögte némán, mikor rádöbbent, hogy nem a saját kocsijában ül. Ez a kezes, doromboló jármű, nem az ő őslelet Suzukija volt. - Ez Léda BMW-je. - Fáradtan a kormánynak támasztotta homlokát. Ezt nagyon elbaszta. Ott hagyta a csajt, ráadásul a csúcsmodell kocsit is lenyúlta.
Żutt ugrott egyet ijedtében: valaki rádudált. Robotként indította újra az autót és lépett a gázpedálra.
Ha ezért nem gyűlöl meg, akkor semmiért - gondolta, miközben folytatta útját a magyar határ felé. Akkor még fogalma sem volt, hogy milyen, ha egy vadidegen, ötvenes, agresszív állú fickó üvöltözik húsz percen keresztül, németül az emberrel. Hamarosan megtudta, de még az Adela apukával való találkozás után is úgy vélte, hogy Krakkóban a lehető legjobb döntést hozta.
Két évvel a történtek után, Żutt ott volt az egyetemi nyitó bulin, mint magyar szakos professzor. Nem csapott bele a lecsóba. Szolidan kortyolgatott egy pohár sört, Lajos társaságában.
- Fura, hogy ez a mi időnkben nem volt divat - jegyezte meg Lajos a táncházban csárdást járó diákokat figyelve.
- Az idők változnak - vonta meg a vállát Żutt, és nagyot kortyolt a poharából, majd a korty felét prüszkölve kiköpte. A táncházból öt-hat, németül karattyoló, erasmusos hallgató lépett ki, egyikük lila hajjal.
- Mi lelt, öregem? - csapkodta lendületesen háton Żuttot a dékán.
Nem, nem lehet Adela - győzködte magát az egykori bárzongorista, mikor már nagyon is egyértelmű volt, hogy de, ez a lila hajú fiatal nő, bizony az ő Lédája, és… most egyenesen rá néz… sokat változott. A haja megnőtt, arca kicsit megnyúlt és talán a magas sarkú cipő miatt, talán nem, de sokkal érettebbnek, nőiesebbnek tűnt. Csak azok a hatalmas, barátságos, kíváncsi szemei, azok maradtak a régiek.
Żutt is változott. Levágatta a haját, rendszeresen borotválkozott, és kénytelen volt szemüveget hordani, mert a kontaktlencsét egyelőre képtelen volt betenni magának. A pocakját - viseletes ingeivel ellentétben - megtartotta.
Adela tétován intett a férfinek, majd barátai nyomában eliramodott a ruhatár felé. Żutt némi fáziskéséssel, de viszonozta az intést, ám ezt a német hallgató valószínűleg már nem látta.
- Az egyik diákod? - kérdezte Lajos, míg kissé unottan a padlizsánszín hajkorona után pillantott.
- Nem - sóhajtotta Żutt, mosolyogva -, ő a BMW-s lány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése