Késő őszi pillanatképek

Fázósan álldogálok a buszmegállóban. Természetesen lekéstem a csatlakozást. Fél óra szünet a rohanó életben. Jobb dolgom nem lévén, nézelődök. Nem történik sok minden: az autók fáradhatatlanul dübörögnek az úton, néhány néni rikácsoló hangon szidja a világot, két kölyök a telefonját nyomkodja, egy férfi unottan bambul, egy másik pedig a menetrendet nézegeti. Semmi különös. Átlagos hétköznap délután a dorogi buszmegállóban - gondolnám, ha nem lejtene be váratlanul egy új szereplő a képbe. Az illető fekete cica nadrágot, magassarkú, szőrmés boka csizmát, piros kötött pulóvert és fehér pufi dzsekit visel. Haja festetlen barna, rövid, olyan semmilyen, ellenben a rúzsa... szemkápráztatóan, zavaróan élénk, legalábbis egy férfin. A cicanacis, topánkás alak egy férfi, vagy valami olyasmi. Hitetlenkedve kerekítem el szemeimet és fülig szalad a szám. A transzvesztita balerinás kéztartása, megjelenése olyan vérlázítóan röhejes, hogy egyszerűen nem lehet nem őt nézni. A fickó nem zavartatja magát. Meg-megáll a kirakatok előtt, elgondolkodva tanulmányozza a kínálatot, majd tramplikecsességgel továbblejt. Körbenézek, és rádöbbenek, hogy a transzi csak engem nevettetett meg. A buszmegálló népe közömbös arccal bámul maga elé. Csak egy kisgyerek rángatja meg anyukája kabátját: "Anyu, a bácsin miért van lányos cipő?" "Azért, mert nem bácsi, hanem néni." - próbálja a szülő rövidre zárni a kérdezősködést.

A helyszín ugyanaz. Most nem bukkan fel "nem bácsi, hanem néni". Helyette egy Parkinson-kóros, idős úr sétál el a várakozók előtt lassan, vontatottan. A bal kezében szorongatott bot segítségével is alig bír menni. A mozgása már teljesen szétesett, zsebre dugott jobb keze folyamatosan remeg. Nagyon megsajnálom, de nem mozdulok. Nem tudok segíteni rajta. Az ajkamba harapok, körbenézek. Az emberek szemében közöny ül.

Az egyetem szinte kong. A hallgatók többsége már órán van, vagy még nem jött be a következőre. Fekete teát kortyolgatok az egyik büfé asztalnál. Néhány lépéssel odébb két titkárnő beszélget. Fél füllel elcsípem az egyikük mondatát: "Nem kell az emberre mindig mosolyogni, mert még a végén hozzászokik, aztán elvárja."

A büfé körül most hemzsegnek az egyetemisták. Az egyik padon ülök könyvvel a kezemben és próbálok a nyüzsi helyett a lapok tartalmára fókuszálni, kevés sikerrel. Egy barna aktatáskás, szemüveges, jól fésült srác feltartja a sort. Nem csak elhadarja, mit kér, hanem cseveg a büféssel. "Szeretnék még vinni két sajtos pogácsát is, de sosem tudom, melyik a sajtos pogácsa." A sorban állók egyre türelmetlenebbek. "Amelyiknek sajt van a tetején, baszd meg!" - búgja valaki a tömegből fásult hangon. Azon kapom magam, hogy megint mosolygok, és a könyvemet jegyzetfüzetre cserélem.

Pinokkió a Katona József Színházban

A halmozottan hátrányos helyzetű, alkoholizmusra hajlamos Repedtorr úgy dönt, felhagy a gyerekkereskedelemmel, és felneveli legújabb fából faragott fiát. Ám Pinokkió saját kárán akarja megtapasztalni, milyen is az éles élet. Kesernyés hangulatú bábthriller  a modern mesék kedvelőinek.