Sárkánymozaik 1. rész

Kétrészes fantasy novella, vagy valami olyasmi. Jó olvasást!

Sárkánymozaik

Dael sajgó tagokkal tért magához valahol a sötétben. A levegő némán remegett a hőtől, a lány orrát pedig fanyarú füstszag csavarta. Fogalma sem volt róla, hogy hol lehet. Megpróbált felülni, de szinte azonnal lefejelt egy szenes gerendát, így rögvest visszahanyatlott, és hangosan szitkozódva megdörzsölte fájó homlokát. Már emlékezett. Itt szálltak meg Burttel előző este, aztán… igen, aztán a Gőzös Kiskacsához címzett fogadó étkezőjében kitört a balhé, meg néhány üveg. Felborult egy olajlámpás, és a verekedő barmok között tétova lángok keltek táncra, módszeresen felzabálva a helyet. Itt volt most: a Gőzös Kiskacsában. Az épületből nem sok maradt, csak néhány fekete, helyenként még parázsló gerenda.

             Dael a fémveretes bárpult alatt hevert, és remélte, hogy Burt hozzá hasonlóan túlélte az esti csetepatét, mert saját kezűleg akarta megfojtani. Bosszúsan, zsibbadt tagokkal kepesztett ki a romok alól.

             - Burt! - kiáltotta, de nem érkezett válasz. - Burt, te címeres ökör! Hol a jó francba vagy?

*

             Burt a sárkányfészek mellett ücsörgött egy szál alsógatyában, és hangosan dúdolva tisztogatta kardját. Sárkánya, Citita néhány méterre tőle, lustán nyammogott egy frissen perzselt patkányon.

             - Burt! - Dael üvöltésére Citita felkapta duci pofáját, a kardot fényesítő fiú pedig elégedetten elvigyorodott.

             - Látod, mondtam, hogy úgy sem lesz baja. - Szavait Zsiványhoz, Dael hátasához intézte, aki eddig hangos szárnycsattogtatással kőrözött a fészek fölött, ám gazdája dühös hangját hallva leszállt Burt mellé, és kíváncsi tekintettel a földhöz lapult.

             A füstölgő romok felől egy borzas, fekete hajú, kormos képű, szakadt, koszos, húsz év körüli lány igyekezett a sárkányfészek felé.

             - Úgy tűnik, vége a dalnak, fiúk - súgta a sárkányoknak Burt, miközben dúvad léptekkel közeledő társára pillantott.

             - Remélem, élvezted a tegnap estét, mert ez volt az utolsó mulatság, amiben részt vettél. - Dael csípőre tett kézzel állt meg társa felett. Egyik oldalán finoman görbített hosszúkard, másikon tőr fityegett, szemei pedig jéghideg szikrákat szórtak. Úgy összességében elég fenyegetőnek tűnt. Burt lassan felnézett rá.

             - Se baj. A calaasiai ivókban úgyis sokkal jobb murikat tartanak.

             Dael remegett az indulattól, és legszívesebben szálanként tépte volna ki a fiú bohókásan göndörödő hajkoronáját, de erőt vett magán, és inkább a sárkányához lépett.

             - Mondd, hogy ez csak rossz álom, és igazából nem ekkora idióta! - Zsivány először Dael jég kék szemeibe nézett, aztán félrebiccentette a fejét. Hosszú, pikkelyes farka a port kavarta, hisz majd kiugrott a bőréből, hogy lovasát, legjobb barátját újra látja. - Rendben, teljesen igazad van - folytatta Dael, figyelmen kívül hagyva Zsivány igazi mondandóját -, ha csak fele ennyire lenne hülye, akkor is piszok nagy pechünk lenne vele. Figyelj - fordult hirtelen Burt felé -, eszedbe jutott egyáltalán, hogy kiszedj a romok alól?

             - Ja - vágta rá könnyed hangon a fiú -, de aztán úgy döntöttem, inkább megfürdök. Tényleg, mivel szokták a koszos ruhákat mosni? Hiába mártogattam a folyóba, csupa vér maradt. Nézd! - Ezzel Burt a fára aggatott, csöpögő egyenruhájára mutatott. Daelnél betelt a pohár: bősz csatakiáltást hallatva, puszta kézzel ugrott "társa" torkának. Míg ők elszántan birkóztak, hátasaik elkerekedett szemekkel, karmaikat a földbe mélyesztve nézték a műsort.

*

             Mallath Rol rosszkedvűen huppant le az egyetlen üres asztalhoz egy kupa sör társaságában. Kissé zaklatottnak érezte magát. Két hete nem tudott szerezni egyetlen megbízást sem - pedig rutinos kalandor volt - és már csak néhány garas zörgött a zsebében. Meghúzta a korsót, aztán kibámult az ablakon. Nem látott túl sok mindent, sajna a táj fehér ködtakaróba burkolózott.

             - Esteledik, ereszkedik a sziget! - magyarázta két asztallal odébb a fogadós egy utazónak. - Ez a három hónap az ereszkedő szakasz. A lebegő szigetek mindegyike métereket süllyed ilyenkor naponta, leginkább az esti órákban. Most értük el a felhők szintjét…

             Mallath-ot nem érdekelték sem a felhők, sem a lebegő szigetek. Persze, két hete, mikor megérkezett, még ő is lenyűgözőnek találta a jelenséget, és órákig bámulta távcsővel a környező szigeteket, meg a körülöttük repkedő sárkánylovasokat, de mint annyi minden mást, ezt a látványt is hamar megszokta, és inkább fontosabb dolgokra koncentrált, például, hogy mit fog enni, és hol fog aludni. Ez igen csak fogós kérdés volt, mivel senkit sem ismert a lebegő szigetekről, és nem volt se rangja, se vagyona, a lebegőkön pedig csillagászati árakat számítottak fel minden koszos kis szobáért. A helyiek ebből éltek: drága pénzért mutogatták varázslatos szigeteiket, és sárkányaikat. Jó üzlet volt, de nem a Mallath féléknek.

             Más uradalmakban az emberek szívesen béreltek fel kalandorokat ügyes-bajos dolgaik elsimítására. Eltűnt kincsek fellelése, szörnyek-, kísértetek-, ellenlábasok kiiktatása, betörés, besurranás, párbajozás, nyomozás, ezekhez és hasonló hasznos kis praktikákhoz értett Mallath, de a lebegőkön senki sem igényelte szakértelmét. Úgy tűnt, az itteniek, inkább maguk intézik a dolgaikat. Ha valakire haragszanak, azt nem hátba, hanem mellen szúrják, ha kincsre fáj a foguk, maguk indulnak a keresésére, a kísértetekben nem hisznek, sárkányaik pedig nem csak remek hátasok, hanem ügyes házőrzők is. Ezen szép hagyományok miatt a kalandor nyakig dagonyázott a pácban. Öt és negyed ezüstje maradt összesen, ami ahhoz is kevés volt, hogy elhagyja a lebegőket. Sárkányt bérelni csak aranyért lehetett, a térkapu belépti díja pedig két ezüstnél kezdődött. Az ár attól függött, hová tartott az ember. A szigetek között olcsóbb volt az utazás, de vissza Calaasiára… szintén belekerült volna egy aranyba.

             Mallath átkozta a balszerencséjét, amiért délelőtt hagyta magát belerángatni egy kétes kimenetelű kártya partiba. Persze, akár be is jöhetett volna, és könnyű szívvel, nehéz erszénnyel hagyhatta volna háta mögött az őrült vidéket, de a sors nem volt kegyes hozzá, így csak egy lehetősége maradt: várni. Meg kellett várnia a hónap végét, amikor a szigetek elérik a tengert, és még az emelkedő szakasz előtt el kellett csípnie egy hajót, ahol elfér még egy matróz, aztán irány a part. Elgondolásnak szép volt, csak addig is élni kellett volna valamiből. Mallath sötét gondolatoktól nehéz fejjel, lassan kortyolgatta söre maradékát. Biztosra tudta, hogy hosszú-hosszú ideig ez lesz az utolsó itala.

             Az ajtó kivágódott, és két calaasiai Vorting csörtetett be az ivóba. Mallath letette a korsóját, és összehúzta a szemöldökét. Gyűlölte a Vortingokat. Ezek az elit katonák eredetileg Vortin király testőrei voltak, és bár Vortin már vagy száz éve leköltözött a holtak csarnokába, a rend megmaradt. Ma is ők védelmezték a királyt, de emellett más, kényes természetű feladatokat is teljesítettek. Ezért utálta őket Mallath olyan rettenetesen. Azokat a munkákat, amiért az egyszerű kalandort gondolkodás nélkül rács mögé vágták, a Vortingok a király beleegyezésével végezték, és siker esetén az ötszörösét kapták annak a fizetségnek, amit a Mallath félék szerezhettek egy rizikós megbízás végén. Fele kockázat, dupla siker. A szép az volt a dologban, hogy Calaasia törvényei szerint bármely alattvaló kérelmezhette felvételét a rendbe, ha fel tudott ajánlani húsz aranyat a Vortingok főparancsnokának. Mallath össze is szedte a pénzt, a főparancsnok komor bólintással el is fogadta, és másnap három szúrós tekintetű, kivénhedt lovag és egy töpörödött mágus le is vizsgáztatta, majd harmadnap kapott egy levelet, hogy nincs elég tapasztalata ahhoz, hogy a rend tagja lehessen. Hogyne… mert annak a kettőnek, aki most lépett be az ivóba, annak aztán volt! A lány tizennyolc-húsz éves lehetett, és Mallath biztos volt benne, hogy az önelégülten vigyorgó siheder még a tizenhetet sem töltötte be.

             - Tejfölösszájúak - dohogta maga elé, majd óvatosan kortyolt még egyet a söréből.

*

             - Mit parancsolnak? - fordult gyanakodva a csapos Burt és Dael felé. Nem értette, mi járatban lehet a két Vorting, hiszen a lebegők független tartomány voltak. Névleg ugyan Calaasiához tartoztak, de a kényes urak nem avatkoztak bele az itteni a dolgokba. Nem is lett volna érdemes, hiszen egyik szigeten sem akadt bánya, a termelés nehézkes volt, a szőlő egyáltalán nem élt meg odafönt… egyedül sárkányaikkal tudtak beszállni a piacra, de ez megint nem olyan dolog volt, amibe belepiszkálhattak volna a király emberei.

             - Egy szobát éjszakára, vacsorát, egy kupa sört…

             -… és egy pohár sárkányleheletet - fejezte be Dael mondatát Burt.

             - Frászkarikát kapsz te szeszt! - intette le társát a lány.

             - Akkor? - türelmetlenkedett a csapos.

             - Szoba, vacsora, sör és valami gyümölcslé.

             - Mégis minek nézel? - hörrent Burt. - Adja azt a szeszt, mert megőrülök ettől a lánytól.

             - Ne hallgasson rá - mosolygott a csaposra Dael. - Nincs pénze, én fizetek.

             A csapos bólintott, hogy érti, hátrakiáltott a konyhába két tál krumplistésztáért, aztán nekiállt kitölteni az italokat.

             - Menj az ördögbe - morogta a fiú a pulton könyökölő Daelnek, miközben vérfoltos egyenruhája zsebébe túrt. - Nehogy kitöltse azt a vackot! Valami férfinak való italt adjon, van saját pénzem.

             - A sárkányleheletet aranyért és fél ezüstért keverem.

             - Jó.

             - Előre kell fizetni. - Burt vállat vont, és szó nélkül a pultra vágott másfél aranyat. A csapos elvette a pénzt, aztán sec-perc alatt kitöltötte a tüzes frissítőt. Dael rosszallón ráncolta a szemöldökét, ezért Burt inkább elfordult, és úgy ivott.

             - Átkozottul ismerős a képed, te lány - mondta a csapos Daelnek, miután elé csúsztatta a korsó sört. - Kinek a kölyke vagy?

             - Geperié.

             - Togrund Geperi?

             - Az.

             - Akkor te Dael vagy. No lám csak! Végül tényleg felöltötted az egyenruhát. Mikor legutóbb láttalak, alig voltál nagyobb egy krumpliszsáknál. Tog néha mesél rólad, ha épp erre jár.

             - Szobád van-e? Látom, az ereszkedő szakasz sem rettenti el idén az utazókat - mosolyodott el Dael. Ő ugyan nem emlékezett a vén csaposra, de attól, hogy őt ismerték, máris otthonosabban érezte magát.

             - Nem, hála az égnek, akad vendég bőven, de egy percig se aggódj! Tar! - kiáltott oda az ablak mellett anekdotázó fogadósnak, aki mellesleg a bátyja volt. - Van szobánk éjjelre?

             - Nincs, mindet kiadtam - szólt vissza a kérdezett.

             - A Giordziét is?

             - Azt nem.

             - Na, itt ez a két hacukás kölyök, add oda nekik a kulcsot.

             - Mi? - A fogadós most már fölállt és odadöcögött a pulthoz. - Két Vortingnak? A kis Giordziét? Megvesztél? - ezt egészen halkan kérdezte, hogy a testvérén kívül senki se hallja.

             - Dehogy vesztem - válaszolt fennhangon a csapos. - Nézd ezt a lányt!

             - Hejre - bólintott a fogadós, de nem értette, hová akar öccse kilukadni. Dael nem szólt közbe, nyugodtan kortyolgatta a sörét. - Aztán? Kinek a fattya?

             - Nem az a lényeg - legyintett a csapos -, hanem az, hogy kinek a neveltje.

             - És kinek a neveltje?

             - Hát a Toggé.

             - Toggé? Te vagy a kicsi Dael?

             - Az már kicsit régen volt - vigyorgott a lány.

             - Látom, látom, szép egyenruha, de ennek direkt ilyen rongyosnak kell lennie?

             - Csak történt egy kis baleset.

             - Aztán miféle? - kérdezte a csapos.

             - Egy kisebb, de ha Ledrap szigetéről olyan pletyka reppenne errefelé, hogy a Gőzös Kiskacsa porig égett, semmi közünk hozzá. - A két öreg testvér hangosan felkacagott, aztán vígan szidni kezdték a hebehurgya ledrapieket.

*

             Mallath-nak már majdnem kiürült a pohara, de nem törődött vele. A két Vortingot figyelte. Az egyikük ruhája erősen megpörkölődött, a másikuk aranypaszományos uniformisát pedig vérfoltok tarkították. A fiú valami bivaly erős helyi specialitást ivott, a lány pedig fesztelenül csevegett a két vén tulajjal, mintha minden nap idejárna. Valami nem stimmelt. Az a lány egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy nemes calaasiai, pedig ilyen fiatalon csak úgy juthatott be a rendbe, ha valami gróf fizetett érte egy kisebb uradalmat. Bár ennek sem volt sok értelme, hiszen miért nem adták akkor férjhez, mint a calaasiai lányok többségét? Elég idős volt a házassághoz, és szakadt, kormos ruhájától eltekintve egész csinoskának tűnt. Sötét hajú, és nyúlánk termetű volt, mint a legtöbb calaasiai, ráadásul ő a kellő helyeken kellemesen gömbölyödött, ami különösen kívánatossá tette bármely épelméjű férfi számára. Talán viperanyelvű, vagy túlságosan zabolátlan - találgatott Mallath, és egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy jó lenne ezt a Vortingot közelebbről is megnézni, de mikor a lány körbepillantott a teremben, és elindult az asztala felé egy tál tésztával és egy fél kupa sörrel a kezében, ezt a kósza gondolatot már meg is bánta.

             - Szabad? - kérdezte Dael, és válaszra nem várva már le is huppant Mallath-tal szemben. A kalandornak mukkanni sem volt ideje, hirtelen két Vortinggal ült egy asztalnál.

             Nem beszéltek. Dael farkas mód lapátolta magába a frissen készült tésztát, Burt unottan böködött egy krumpli galacsint tányérja szélén, Mallath pedig pohara mögül fel-felpislantva tanulmányozta a két elitosztagost, és magában találgatott, hogy melyikük lehet a csatamágus. Az eddig látottak alapján inkább a fiúra fogadott volna, mert ő társához képest sokkal visszafogottabban viselkedett, de azért a maradék pénzét nem tette volna fel rá. A fiú ruháját egyértelműen valaki más vére szennyezte be, és oldalán neki is kard lógott, pedig a mágusok rendszerint nem bocsátkoztak közelharcba. Ha Mallath ez ügyben nem is tudott dűlőre jutni, rájött valami másra. Innen, közelről nem tudta nem észrevenni, hogy a két Vorting arcformája, orra, füle, nyaka nagyon egyforma. Még a szemöldökük is ugyanúgy ívelt. Igaz, hogy a fiú bőre sötétebb volt, haja pedig világosabb és göndör, ajkuk és szemük pedig egyáltalán nem hasonlított, mégis, Mallath biztosra vette, hogy nem csak társak.

             - Mit bámulsz? - rántotta vissza Burt a kalandort a valóságba.

             - Ti rokonok vagytok?

             - Testvérek - mondta Burt egy vállvonás kíséretében, de Dael azonnal helyesbített.

             - Csak féltestvérek.

             - Aha - bólintott Mallath, mint aki mindent ért. - Közös anya?

             - Közös apa. - Megint Burt válaszolt, Mallath pedig elégedetten elvigyorodott. Alig két perc alatt felgöngyölített egy rejtélyt. A calaasiai nemes ellátogatott a lebegőkre, hempergőzött egy jót, aztán hazament, megházasodott, fia született. Ám a családi áldás előtt - bár az is lehet, hogy csak jóval utána - hírt kapott a lebegőkről: lánya született. Az ilyet kiházasítani kicsit bajos lett volna, ezért inkább beprotezsálta a Vortingok soraiba. Remek történet, ami mindent megmagyaráz.

             - Jó, most én jövök, tejbe tök! - Dael hangjára Mallath kíváncsian felpillantott. - Az Északi Uradalomból származol, vörös hajad és a szögletes képed miatt ez elég egyértelmű, de már jó ideje nem jártál arrafelé, inkább a Déli Uradalomban és Calaasiában vándorolgatsz kalandok után kajtatva, már kölyök korod óta. Se apád, se anyád.

             - Az északi származást aláírom, de honnan szeded a többit?

             - Eléggé le vagy sülve.

             - Mivel lebarnultam, árva vagyok? - vonta fel a szemöldökét Mallath.

             - Nem, marha vagy. Praktikusan öltözöl, praktikus kis késeket dugdosol a csizmád szárába és az ingujjadba, szóval hozzászoktál a rizikós helyzetekhez. Egyedül vagy, így nyilván nem szórakozni jöttél a lebegőkre, és valószínűleg már hosszú ideje magadban utazgatsz, mert ha le lenne apád, vagy egy épeszű cimborád, megmondta volna, hogy ostoba ötlet idefent megbízást keresni.

             Mallath felröhögött, aztán szájába döntötte söre maradékát. Ha eddig nem is volt biztos benne, hogy a lány anyja helyi, most már nem maradt benne cseppnyi kétség sem. A Vorting kék szemei olyan élesek voltak, amilyen csak egy sárkánylovasnak lehetett. A lebegők lakói sportot űztek abból, hogy megmondták melyik utazó honnan jött és miért.

             - Ez egy idióta - állapította meg Burt a teli szájjal röhögő kalandorra pillantva, majd látván, hogy a szomszédos asztal kiürül, felállt és odébb ült.

             - Élveztem a csevejt - búcsúzott Dael egy erőltetett mosollyal, majd követte öccsét.

             Mallath megint röhögött, mert érezte, szerencséje mégsem hagyta cserben.

            

*

             - Edd meg, mert nincs más! - szólt erélyesen Dael, mikor megelégelte, hogy Burt csak turkálja az ételt.

             - Gusztustalanul néz ki.

             - De finom.

             - Nem, ez egy kupac szar.

             - Ahogy tetszik. Nem is értem, mit vesződöm veled. Hagynom kéne, hogy éhen dögölj.

             - Ó, persze - mordult ingerülten Burt -, mert te, a nagy mágus olyan pompásan végzed a dolgodat. Egy igazi csatamágus már rég megtalálta volna azt a rohadt ékszerteknőst.

             - Először is: az gyémántsárkány, nem pedig ékszerteknős, másodszor: ha nem mindig akkor robbantanál ki egy tömegverekedést, mikor épp az esti meditációmat végzem, akkor talán adhatnék valamivel pontosabb helymeghatározást.

             - Most már az is az én hibám, hogy csapnivaló mágus vagy.

             - Nem, de az igen, hogy a Gőzös a Kiskacsa porig égett, és hogy egy hét alatt három szigetről tiltottak ki minket.

             - Na és? Leszarom.

             - Én viszont nem. Lehet, hogy a borsónyi agyaddal ezt kicsit nehezen fogod fel…

             - Fejezd már be! Senkit sem érdekel a tudálékos pampogásod.

             Dael felpattant, és kicsin múlt, hogy nem rántott rögtön kardot.

             - A lebegők az otthonom. Lehet, hogy téged semmi sem érdekel, de hálás lennék, Burtley Ne'sa, ha kicsit visszafognád magad, és kevésbé hasonlítanál egy tomboló hurrikánhoz, pláne ezen a szigeten. Engem itt ismernek. Az a két öreg ott - mutatott a pult felé - apám barátja.

             - Melyiké? - vigyorgott Burt.

             - Hülye - bökte még oda tehetetlenül Dael, majd fújtatva elviharzott.

             Mallath mosolyogva nézett a dühös ciklon után, és elhatározta, hogy iszik még egy korsó sört. Itt volt két Vorting, akik jól láthatóan képtelenek voltak együtt dolgozni, és egy gyémántsárkányt kellett megtalálniuk. Nem volt más dolga, mint előttük rálelni a drágaköveket böfögő rémségre.

*

             Burt kicsit megkönnyebbült, miután társa távozott, és néhány percnyi mélázás után még a krumplistésztának is nekilátott. Miután tányérja és pohara is kiürült, felállt és átküzdötte magát a harsány vendégseregen, hogy rendeljen egy kupa sört. A csapos örömmel szolgálta ki, és lelkiismeret-furdalás nélkül két ezüsttel többet kért a tényleges árnál. Burt alighogy fizetett, egy bögyös, festett szemű leányzó lekapta a pultról a színültig telt kupát, és hangosan kuncogva belenyalt a habba. A fiú elvigyorodott, de azért inkább visszavette a sört az évődő virágszál kezéből. A lány nem sértődött meg, vígan kacagva odébb lejtett, oldalba bökte a sarokban szunyókáló harmonikást, aki a szelíd noszogatásra egy tüzes nótába kezdett, az italozó vendégek jó része pedig táncra perdült.

             A lány visszalejtett a pult elé, és Burtnek illegette magát. A fiú békésen iszogatott, legeltette a szemét, aztán a lány rákacsintott, ő pedig elnevette magát. Végre, lazíthatott egy kicsit. Dael nem volt a közelben, nem kellett arra a nyamvadt gyémántsárkányra gondolnia, szomjas sem volt már, és egy méz szőke fruska évődött vele. Apja azért akarta, hogy néhány évre a Vortingok közé álljon, hogy gyűjtsön némi tapasztalatot. Már Citita hátára felülve elhatározta, hogy ennek az óhajnak kivételesen eleget tesz, ezért egy váratlan pillanatban elkapta, és magához rántotta az incselkedő lányt. A fruska hagyta magát, sőt, szorosan a fiúhoz simult. Burt végigsimított a nála egy-két évvel idősebb, de gyönyörű leányzó haján, aztán megcsókolta… a nyakát, mert a lány elfordította a fejét. Most ő túrt bele a fiú hajába, miközben lassan a füléhez hajolt.

             - Az már sokba fog kerülni - súgta sejtelmesnek szánt hangon. Burt kissé meghökkent, álla szolidan leesett, és reflexből eltolta magától az ártatlan mosolyú szajhát.

             - Akkor ezt most hagyjuk.

             - Mégsem tetszem? - dörgölőzött a lány.

             - Mondd, úgy nézek ki, mint akinek fizetnie kell az ilyesmiért?

             - A bátyám mérges lesz.

             - Az nem az én dolgom - vont vállat Burt, és inkább visszatért a söréhez. A ledér csalódottan eloldalgott, Mallath pedig a fejét ingatta. Ilyen csúnyán lerázni egy ilyen kedves kis éjjeli lepkét.

*

             A mulatságot, mintha elvágták volna. A harmonikás mellett egy termetes fickó az asztalra csapott, a szakállas zenész pedig ijedtében csuklott egyet, aztán elaludt. Arra sem tért magához, mikor a borotvált fejű, robosztus fickó elüvöltötte magát.

             - Te, ott! - Pont Burtre mutatott. Az ifjú Vorting felemelte ugyan a fejét, de válaszra nem méltatta az indulatos kolosszust. - Azt mondtam, te, ott! Fizess!

             Burt kezdte kapizsgálni, mi lehet a baja az ipsének, de nem hozta lázba. Ő lemondott a csalafinta lány kegyeiről első szóra, nem volt mit kifizetnie, úgyhogy tüntetőleg hangosan beleszürcsölt a poharába. A felbőszült melák ismét az asztalra csapott, majd látván, hogy a kölyköt ennyivel nem tudja megfélemlíteni, lassan felállt, és három hatalmas lépéssel átszelte a termet. Az utazók összesúgtak, a helyiek pedig fogadtak, hány perc után adja fel minden férfiúi büszkeségét a jóvágású Vorting. Mindenki izgatottan várta az elkerülhetetlennek tűnő küzdelmet, egyedül a kedves arcú éjjeli lány pityergett a sarokba bújva. Tetszett neki a fiú, és ha nincs itt a bátyja, ingyen is odaadta volna magát, kivételesen.

             - Hozzáértél a húgomhoz - bömbölte Burt képébe a vérszomjas báty.

             - Ő kezdte.

             Az izomkolosszus meglendítette az öklét, és lecsapott. Bütykei nagyot koppantak a pulton, ahol egy pillanattal korábban még a Vorting könyökölt. Burt könnyedén táncolt félre és közben gyorsan lehúzta söre maradékát. Kezdte nagyon megutálni a lebegőket. Minden este belefutott egy idiótába, a szép lányokat csak nézni lehetett, ráadásként pedig a társaság és a sör is pocsék volt. Egyedül a sárkánylehelet tetszett neki, de azt meg piszok drágán mérték, ráadásul azt is biztosra tudta, hogy ha felnyársalja a szánalmasan részeg kurvapecért, Dael agyvérzést kap, és útjuk hátralevő része elviselhetetlen lesz. Ha nem szúrja le a fickót… akkor őt ruházzák meg, azt pedig mégsem hagyhatta. Vorting volt. A király embere! Nem nagyon értette, miért hagyják a nyomorult szigetlakók, hogy egy mamlasz fenyegesse. Calaasiában, már rég leültette volna valaki egy padra az ostoba barmot, hogy azért gondolja át még egyszer, mit is akar tulajdonképpen, de itt senki nem akarta lehűteni, sőt: az ivó izzott a feszültségtől. Mindenki a nagy küzdelemre várt.

*

             Mallath kíváncsian figyelte, mi kerekedik ki a vitából. Nem fogadott, kivételesen nem tudta eldönteni, kire tegyen. A helyi legény akkora volt, mint egy pusztai bölény, de sem az esze, sem az ökle nem forgott elég gyorsan. A Vorting fürge volt ugyan, de pofátlanul fiatalnak és rátartinak tűnt, amit egy tapasztalt verekedő könnyen ellene fordíthatott, ha volt hozzá elég esze. Elvégre a gazdag suhancok ritkán tudják, mihez kezdjenek díszes kardjukkal egy igazi összecsapásban.

             Mallath nemes ifjakról alkotott elmélete hirtelen megdőlni látszott: a fiú kezébe szinte magától szökkent a kard, és a hivatalos, elegáns calaasiai hajbókolást mellőzve, a falu bikája felé bökött. A kihívó fél megint lassúnak bizonyult: se félrelépni, se visszatámadni nem tudott, és néhány pillanattal később a Vorting kardja nyomán vér buggyant a homlokából, és elhomályosította látását. Mallath elismerően biccentett az elegáns megoldás láttán: a fiú egyetlen egyenes, sekély vágást ejtett ellenfelén, az pedig máris megzavarodott. A kalandor tapasztalatból tudta, hogy vakon vívni cseppet sem kellemes dolog. Itt kellett volna véget érnie a párbajnak, ezt sokan látták, de a helyi bika nem. Vakon, kapkodva ugrott oda, ahol a Vortingot sejtette, a fiú pedig röhögve kerülte ki esetlen ütéseit, és néha megcsiklandozta kardjával a megvadult fickó oldalát.

             A helyiek, látva, hogy szeretett, rettegett kolosszusuk vesztésre áll, előhúzták bicskáikat, hogy besegítsenek kicsit. Burt észlelvén, hogy esélyei vészesen romlani kezdtek, elfintorodott, aztán felborított egy asztalt, hogy távol tartsa magától a késes fickókat. Öten egy ellen: közel sem tartotta fairnek, de az arány az asztallal együtt borult, mert a könyöktámaszuktól megfosztott, erősen ittas utazók is fegyvert rántottak, és részeg logikával arra a következtetésre jutottak, hogy mindenki ellenfél, aki nem ül a fenekén, innen pedig már csak néhány perc kellet, hogy az egész kocsma talpon legyen, és törjön-zúzzon, akit-amit ér.

             Mallath nem szándékozott beszállni a csetepatéba, de ez a többséget teljesen hidegen hagyta. Széklábak, tányérok, asztalok repkedtek, kések, kardok tapogatóztak puha hús után, és kemény öklök sújtottak minden szerencsétlen képébe, aki elfelejtette védeni a fejét. A kalandor, miután kis híján összetört a tarkóján egy boroskancsó, változtatott békés szándékán. A kancsóval hadonászó ökröt leütötte a korsójával, aztán előrántotta ingujjába rejtett tőrét, és elindult a kijárat felé. Csak négy asztal volt közte és az ajtó közt, de ezt a távolságot a zűrzavarban, szinte lehetetlennek tűnt megtenni. Mallath háromszor lódult neki, és elvesztette a tőrét. A fegyvert egy részegen hadonászó disznó oldalába bökte, de a dühödt kardlóbáló, ahelyett, hogy összeesett volna, fájdalmas ordítással még hevesebb csapkodásba kezdett. A kalandor és még pár ember lebukott egy asztal alá a tomboló elől, de fedezékük nem sokáig tartott ki. Valaki megcsúszott egy tál tésztán, és hanyatt az asztalnak esett, ami fájdalmas roppanással kettétörött. Mallath az utolsó pillanatban gurult ki a fedezékből.

             Négykézláb is próbálkozott a kijutással, de ezen a szinten is sok volt a kiszámíthatatlan ellenfél, ráadásul fennállt a veszély, hogy bicskába tenyerel. Megunva az értelmetlen vergődést talpra állt, és előhúzta a kardját, eltökélvén, hogy aki elállja az útját, azt ő ugyan nem kíméli, de alig hogy felegyenesedett, szembetalálta magát a mamlasszal, aki miatt ez az egész kezdődött. A melák a vállára kapott egy padot és meglendítette: Mallath megint a földön feküdt, ezúttal zúgó fejjel. Vett egy nagy levegőt, aztán odébb gurult, csak mellékes kellemetlenségként érzékelve, hogy ruhája tocsog, ragad a padlóra ömlött sörtől, bortól, tésztától, vértől. Megint feltápászkodott, és a mamlasz helyett most a pimasz képű Vorting kölyökbe botlott bele, szó szerint. Ezután a hasra esés után már semmi kedve nem volt felállni. A kardja kirepült a kezéből, a lába alatt meg az ütődött fiú ficánkolt.

             - A rohadt anyád! Nézz már magad elé! - dohogta Burt, miközben odébb lökte a vörös hajú kalandor lábait.

             - Na, anyámról le lehet szállni! - pattant talpra mégis a kalandor, miután kardja újra a tenyerébe simult.

             - Jól van, nyugi! Nem kell mindent mellre szívni.

             A mamlasz újra nekilendült, paddal a kezében. Egyértelműen Burtöt akarta agyoncsapni, úgyhogy Mallath odébb lépett. A fiú, Vortinghoz nem méltó módon, együtt oldalazott a kalandorral. A kalandor dühösen próbálta lerázni, de Burt nem tágított. Kétségbeesetten igyekezett takarásban maradni, hogy a lépcső tetején ácsorgó, összevont szemöldökű Dael észre ne vegye.

             - Szállj már le rólam! - sziszegte Mallath, és odébb ugrott, a pad pedig a padlóhoz vágódott.

             - Csak hátrálj az ablakig - biztatta Burt - mielőtt észrevesz.

             - Lehet, hogy ez a barom hülye, de azt pontosan tudja, hogy mögöttem vagy, és miattad engem is agyon üt.

             - Nem róla beszélek, hanem a társamról.

             Mallath is felnézett a lépcsőre, és most már ő is felfedezte a dühös tekintetű lányt.

             - Jól van, de akkor tüntesd el az útból az akadályokat!

             Akrobatákat megszégyenítő mozgással, igyekezve senkit sem halálra sebezni vergődtek el az egyik ablakig, amit Burt gyorsan bezúzott a kardmarkolatával, hogy kijuthassanak az épületből.

*

             Dael már meg sem hökkent a felfordulás láttán, tekintetével Burtöt kereste. Hamarosan meg is találta: a fiú az északi kalandor háta mögé bújva próbálta elkerülni egy behemót támadásait. Daelnek megfordult a fejében, hogy társa segítségére siet, de aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Biztosra vette, hogy a nyakas fiú megint magának kereste a bajt, és egyébként is úgy tűnt, hogy boldogul. Ha valakit leüt a behemót a paddal, az a kalandor lesz, nem pedig Burt, így a lány kényelmesen nekitámaszkodott a lépcső korlátjának, és lázas gondolkozásba kezdett, hogy mivel békítse ki a két öreget, miután a csetepaté véget ér.

             A hely romokban, és a randalírozók a pult mögötti italkészletet sem kímélik, sőt, a konyhából is sikoltozás hallatszik.

             A lány ezúttal nem akarta megvárni, hogy kiderüljön, Burt a hunyó, úgyhogy vett egy nagy levegőt, és lerohant a lépcsőn, egyenesen be a tömegbe. Burt és Mallath ekkor ugrottak ki az ablakon.

*

             - A rongyos életbe, szállj már le rólam! - kiáltotta Mallath a ködbe, miután a Vorting rajta landolt.

             - Nem kell úgy mellre szívni - mondta Burt félig röhögve, aztán feltápászkodott, és megpróbálta kirázni a tésztamaradékot ruhájából.

             Mallath is felállt, és közben morgott valamit. Az estéjét egyáltalán nem így képzelte, de ha ez van, hát ez van. Boldogul ő a szabad ég alatt is. Köszönés nélkül csörtetett el a ködbe, hogy megkeresse a lovát.

             Röhejes egy alak - gondolta Burt, az egyre távolodó patadobogást hallgatva. Alighogy Mallath beleveszett az éjszakába, a kocsmában láng lobbant.

             - Ne már - hőkölt hátra Burt fintorogva, aztán gyorsan körbenézett, hátha megpillant egy kutat, vödröt vagy valamit, de az éjjeli köd mindent elrejtett, így a fiú tehetetlenül toporgott, majd hirtelen hanyatt vágódott, mert egy pillanatra valószínűtlenül hatalmas és színes lángcsóvák nyaltak ki az ablakokon és az ajtón. Csak egy másodpercig tartott, aztán minden elsötétült.  - Azt a büdös… - suttogta Burt, mikor az ajtóban feltűnt Dael kissé parázsló alakja.

             - Indulunk - szólt a lány csak egyetlen pillantást pazarolva társára, majd határozott léptekkel megindult a sárkányfészek felé. Burt követte, és kivételesen nem akadt egyetlen megjegyzése sem.

*

             Mallath jó pár mérföldre a felbolydult fogadótól, lova mellett feküdt a hajnali ködben. Háta alatt pokróc, lábánál pislákoló tűz. Szemei üvegesen meredtek a semmibe, lova nyugtalanul topogott. Az állat nem szerette a mágiát, és itt mindenből az áradt, körbeölelte a lebegő szigeteket, átitatott minden kis rágcsálót és fűszálat, a sárkányokról nem is beszélve, ráadásul most a kalandor is varázsolt. Szerencsétlen hátas kétségbeesetten, prüszkölve tépte, rángatta kötőfékét.

*

             - Az ott egy őrláng? - meresztgette Burt a szemét.

             - Talán más is nyugalomra vágyott - mondta Dael, miközben egy puha pokrócot terített az összetekeredett, halkan szuszogó Zsivány mellé.

             - Ez most tényleg nem az én hibám volt.

             - Persze - hagyta rá Dael. Már belefáradt a folytonos hajtépésbe, és egyébként is akadt fontosabb dolga is. - Jó éjszakát!

             - Ennyi? Egyszerűen lefekszünk aludni a semmi közepén?

             - Szerintem is kényelmesebb lenne fedél alatt, puha matracon, de ha ott maradunk, és a két öreg teljesen véletlenül úgy gondolja, hogy mégis volt némi közöd a dologhoz, elsüllyedek szégyenemben. Sosem mosom le magamról: Dael Geperi, a sárkánylovas, aki Vortingként tért vissza, és igazi nemes calaasiaihoz méltón végigdúlta a szigeteket.

             - Ugyan. Nem kell úgy mellre szívni. És tényleg nem az én hibám volt. Nem tudtam, hogy az a lány szajha, és egyébként is ő jött oda hozzám.

             - Burt! Ha egy lány egy kocsmában odamegy hozzád, és úgy dörgölőzik, mint egy macska, az nyilván akar valamit.

             - Nyilván, de nem hittem, hogy a pénzemet szeretné kihízelegni.

             - Szóval szerinted, ha egy lány egy nyilvános helyen, mindenféle ismeretség nélkül hozzád bújik, csak annyit akar a tudtodra adni, hogy tetszel neki.

             - Most miért? Calaasiában nincs ezzel semmi gond, egyébként is, engem kedvelnek a lányok.

             Dael megcsóválta a fejét, és lekuporodott a pokrócára.

             - Ha lehet, próbálj meg csendben maradni.

             - Tényleg itt alszunk?

             - Te aludhatsz, én keresek.

             - Remek - dőlt hanyatt saját pokrócán Burt. - Ha kérhetlek, most már találj is valamit.

             - Hidd el, nekem is épp úgy elegem van ebből az ostoba küldetésből, mint neked.

             - Jó. Akkor holnap menjünk vissza Calaasiára, és mondjuk azt a rendfőnöknek, hogy nem találtuk meg.

             - Akkor sosem leszünk igazi Vortingok.

             - Az csak üres fenyegetés, egyébként meg leszarom - nyújtózott nagyot a fiú.

             - Én viszont nem szarom le. Eszemben sincs Ne'sának engedelmeskedni, és hozzámenni ahhoz a vén…

             - …faszhoz?

             Dael fújtatva bólintott.

             - Pedig mulatságos fickó. Iszonyat jókat lehet vele röhögni.

             - Mondd, Burt! Te ágyba bújnál egy hozzá hasonló korú nővel?

             - Persze hogy nem! De én férfi vagyok.

             - Leszel. Talán majd egyszer.

             - Hé!

             - Meditálnom kell. - Burt nem szólt többet, némán nézte, ahogy nővére bűvös szavakat mormogva végignyúlik a pokrócán, majd üveges szemmel megmerevedik. Megborzongott, mint mindig, mikor Dael előtte varázsolt. Persze, szemtől szembe folyton csak gúnyolta, hogy cseppet sem olyan, mint egy igazi csatamágus, de igazából egyáltalán nem tartotta ügyetlennek. Inkább megijesztette, hogy valaki, aki sosem tartozott a mágusok rendjébe, aki nem töltött hosszú éveket mindenféle varázskönyv között, egy egyszerű lány, az ő testvére képes lehet ilyen furcsa, természetellenes dologra, mint a mágia. A tüzet is, ahogy kioltotta néhány órája… félelmetes volt.

             Burttel ellentétben Citita és Zsivány semmi kivetnivalót nem talált a mágiában. Mikor Dael tagjai megmerevedtek, apró füstkarikákat eregetve, toffogva húzódtak közelebb a varázstól izzó testhez.