Ma Ószövetségből vizsgáztam. Csúnya, sírós-nevetős égés volt.
Úgy kezdtem, hogy a kollégiumban felejtettem az indexemet. Sebaj! - rántottam vállat. Megírom a beugrót és visszamegyek érte. A szóbeli előtt időm, mint a tenger, elvégre legalább negyvenen vizsgázunk.
Beültem, olvasgattam az anyagot. Reménykedtem, hogy nem évszámokat fog kérdezni. A számok nem a barátaim. Ezért is jöttem bölcsészkarra… Kikaptuk a feladatlapot. Három meghatározás, tíz évszám. Puff neki. Annyi baj legyen. Majd miután visszajöttem az indexszel, megtanulom őket és szóbelin kijavítom saját magam. Remek terv.
A ruhatáros pult mögé hajigáltam a táskáimat, magamra kaptam a bőrdzsekimet, megragadtam a kis barackszín esernyőmet, menetkészen sarkon fordultam és… hopp, szembe találtam magam a tanárral.
- Jó napot! - köszöntem. Ő visszaköszönt.
- Jó napot! Most írt?
- Igen
- Akkor jöhet szóbelizni! Lehet az első, ha szeretne - ajánlotta fel jóindulatúan. "Basszus" Gondolatban homlokon vertem magam és lekarmoltam az arcom
- Hát, azaz igazság, hogy a kollégiumban felejtettem az indexemet…
- Áh, hagyja csak! Majd behozza később. Én egész nap itt leszek.
- …és szerettem volna előtte enni is valamit - improvizáltam.
- Ugyan, öt perc alatt levizsgáztatom - "Miért kellett nekem az első három ember között beadnom, azt a nyamvadt írásbelit?"
Segíteni akart, de nem vette a lapot, hogy ezzel nem tesz jót. A feleletem kész tragikomédia volt. Természetesen rákérdezett az összes évszámra, amit a dolgozatban nem tudtam. Én kedvesen mosolyogtam rá. Szép lassan rádöbbent, hogy ez a lány nem félszegségből nem szeretett volna első lenni. Ilyen az én szerencsém. Már késő volt. Sebaj, null kredit, kiegyeztünk egy hármasban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése