...akkor erős kényszert éreztem, hogy sikítva veregessem a fejemet a falba. Ám miután ez elmúlt betonkemény elhatározásként ágyazódott kobakomba a gonoszdi ötlet: életemben először és utoljára én is megírom a vámpíros sztorim. Meg is tettem. Jó szórakozást hozzá mindenkinek, aki ide téved :O)
A szúnyogok sem csípnek…
Fény nélküli, fagyos, kora tavaszi éjszaka volt. A vidéki temetőben két görnyedt alak lapátolt némán, míg egyikük ásója valami keménybe nem ütközött. Ekkor az idősebb elégedetten bólintott és kikászálódott a sírból, hogy egy feszítővasat hajítson le társának. A barna hajú fiú ügyetlenül elejtette a szerszámot, ami tompán koppant a még földdel hintett deszkalapon. Erre a koporsóból türelmetlen dobolás és kaparászás hangjai szűrődtek ki. A fiú nem törődött vele. Közömbösen, komótosan szabadította ki a végső nyughelyül szolgáló láda rabját.
Konrad, a koporsó lakosa felettébb nyugtalan volt és ráadásul fázott is. De hát így van ez a vámpírral, ha kerek száz éve egyetlen korty vért sem ivott. Éhesen, ruganyosan szökkent ki a sírból egyenesen a kopott, alaktalanná formálódott sírkő mellé. Aztán rögtön el is ment a kedve az egésztől. Sehol egy üde, félénk, falnivaló hajadon - állapította meg csalódottan. Ugyanis Konrad régi vágású vámpír volt. Hajdanán magának, Drakula grófnak egyik hű inasa. A régi hagyományhoz híven, leginkább a szűz lánykák vérét kedvelte. Persze, az inaskodás óta sok víz lefolyt a Dunán. Már maga Drakula is hamuvá lett. Ami nem csoda. Előbb-utóbb minden dévaj, telhetetlen éjszakai rém erre a sorsa jutott. Nem úgy, a mértéktartó Konrad. Őt nem gyűrhették maguk alá a vérzivataros évszázadok. Ő mindig tudta, hol a határ. És mikor épp megszaporodtak a vámpírvadászok, még a konzerválást is vállalta. Elvégre száz év a föld alatt, mit számított? Ha után jól belakhat, akkor semmit. Ha nem…
Úgy tűnt, most a "nem" időszak köszöntött be. A két sovány, sápadt sírásó egyáltalán nem tűnt fogára valónak. Talán a fiatal fiú még elment volna, ha nem vérfoltos az inge a nyakánál, de az öregember, hát az semmiképpen. Konrad sajnálattal vette tudomásul, hogy ezen a századfordulón nem az elsők között hantolták ki. A sírásókból már jó pár vámpír belakmározott. Más maradéka az ő kényes ízlésének egyáltalán nem felelt meg, így finoman elhárította a felkínált nyakat és csuklót. Helyette ledobta hevenyészett, ósdi ünneplőjét és magára öltötte a sírkőre terített különös, új divat szerint szabott ruhákat. A hosszú bőrkabátot először gondosan begombolta, majd ki. Kicsit illegette magát, utána elégedetten, hátborzongatón elvigyorodott és nekivágott a temető kaviccsal felszórt útjának. Ideje harapni valakit…
Katyi majdnem átlagos lány volt, majdnem átlagos álmokkal. Kinézetre középmagas, izmos, bogárszemű, rövid hajú, kifürkészhetetlen arcú kamasz. És valami nagy dolgot akart véghezvinni. Konkrétan: megnyerni a riói olimpiát. A lehető legjobb úton haladt célja megvalósításához. Keményen edzett nap, mint nap, évről évre. Néha ez a tanulás rovására ment, néha nem. De mit számított, mikor őt csak az öttusa érdekelte? Hiszen jó volt benne. Sőt! A legjobb. Az olimpiai bajnoki cím várományosa. Hát akkor mi francnak kellett volna hibátlanul fejben számolnia, vagy szépen rajzolnia, esetleg verset elemeznie? Mind fölösleges hülyeség. Még pár év és egy egész ország fogja a nevét éltetni. Ebben biztos volt. Csak türelmesnek kell lennie, amíg eljön az ő ideje. Addig pedig keményen edz.
Azon az estén is éppen edzésről tartott hazafelé. Tudta, hogy otthon valószínűleg dühösek lesznek, hogy csak tíz után ér haza, de akkor sem akart buszra szállni. Igaz, az idő még kissé csípős volt, de a tavasz, az tavasz. És Katyi tavasszal már mellőzte a tömegközlekedést. Bár hullafáradtnak érezte magát, azért elszántan rakosgatta egymás után lábait. Sportcipője hangosan csattogott az aszfalton, szemei ábrándosan meredtek a szép jövőbe. Majd hirtelen megtorpant. Révületéből valami orrfacsaró bűz zökkentette vissza a valóságba. Ázott macska és dögszag pikáns keveréke.
Katyi értetlenül szippantotta be a bűzlő éjszakai levegőt és párszor jobbra-balra, fel-le fordította fintorgó fejét. Mivel így sem tudta megállapítani, hogy honnan a sajátos aroma, vállat vont és továbbcaplatott.
Konrad végre valahára lakott területre ért. Tagjai enyhén remegtek, borongó-kéken izzó szemei kopogtak az éhségtől. Már bánta, hogy nem kóstolt bele a sírásókba. Tény, hogy jól nem lakhatott volna velük, de az előétel nem is erre való. Az előétel finoman elhallgattatja a követelőző gyomor morgását és jóleső várakozással tölt el. A főételre való várakozással. Konradnak csak ez maradt: a főétel. Ami persze nem lehet akárki. Őt nem abból a fából faragták, hogy minden jöttmentet a szájába vegyen. Ínyencnek vallotta magát. Kedvencének a hamvas, puha bőrű, energikus, okos barna szemű, hajadon lánykákat tartotta. Mivel már száz éve nem volt szerencséje egyetlen ifjúhölgyhöz sem, most mindennél jobban kívánt egy ilyen példányt. Ám a Sors nem volt kegyes hozzá. Egyetlen lány sem akadt az útjába. Türelem - bíztatta magát Konrad - Fiatal még az éj.
A vámpíréhség nem az a dolog, amit csak úgy türelemre lehet inteni. Ezt lassan Konradnak is be kellett látnia. Kínjában akár egy összeaszott koldussal is beérte volna. Illetve azzal talán mégsem, de már nem bánta volna, ha az áldozat nem olyan fiatal és azt sem, ha nincs okos barna szeme. Még talán lehunyt pillákkal azt is elviselte volna, ha nem nőnemű. De csak akkor, ha kellően hamvas a bőre.
Konrad tikkadtan torpant meg a kocsmává alakított pince előtt. A régimódi ajtó fölött szálkás betűkkel kanyarított felirat díszelgett: Kazamata. Az éhes, bőrkabátos vámpír ezt felettébb szellemesnek találta, így halvány mosollyal a szája sarkában lesiklott a lépcsőn. Odalent megállapította, hogy százéves álma alatt a világ nagyot fordult, de nem a jó irányba. A lebujban megint csak undora kerekedett felül. A vendégek többsége középkorú, vagy öregedő, ápolatlan paraszt volt. (A kényes vámpír legalábbis annak látta őket.) Egy ideig némán, magába roskadva ücsörgött az egyetlen homályba boruló sarokban, ahol az alantas társaság ellenére újból beléhasított az éhség éles tőre. Megfordult a fejében, hogy talán megpróbálhatná az ujja köré csavarni a sört mérő, dús idomú, erősen alulöltözött, sminkkelt nőt, de végül elvetette az ötletet. A festett vörös "kocsmárosnét" (a pultos lány kifejezés még idegen volt számára) hamar keresni kezdenék. Ő pedig nem akart feltűnést kelteni. Amíg vissza nem nyeri teljes férfiúi pompáját és emberfeletti erejét, jobb az árnyékban maradni. Ez volt túlélése kulcsa. Így felemelkedett és elhagyta a füstös pincét.
Konrad újból az utcákat járta. Egyre dühödtebben. Mégis miféle város ez? Nem is város. Nyamvadt falu! Egyetlen takaros, magányos fehércseléd sem akad a környéken? Vagy sötétben csókot csenő gerlepár? A másik utat kellett volna választanom. Lehet, hogy arra inkább leltem volna vámpírnak való helyet. Remélem az a száz év nem törölte el a nagyvárosokat és nem szigorított a biztonságon, vagy az erkölcsön. Az borzalmas lenne! Egy szerelmes párocska. Az kéne most nekem. Először kiszipolyoznám az ostoba fajankót, aki kicsalta az éjbe kedvesét, aztán eljátszadoznék a lánnyal. A desszertet nem illik gyorsan felfalni. Csak lassan. Ízlelgetni… efféle gondolatok jártak az éhező vámpír fejében, míg elhaladt egy műfüves focipálya mellett. És csodák csodájára, a következő, foghíjas kerítés mögött egy temető igézően nyugtató képe tűnt foszforeszkáló szemeibe. A temető szélén három friss sír domborodott. Konrad nyugalma visszatért. Nem így képzelte el az első éjszakáját, de ha prédára nem akad, akkor ideiglenesen egy friss holttest is megteszi. Már épp nekilátott volna kikaparni az egyik koporsót, mikor hangos trappolás ütötte meg a fülét. Valaki közeledett.
Konrad abba az irányba fordította fejét, amerről a cipőtalpak csattogását vélte hallani. Lassan vérfagyasztón elégedett vigyor terült szét vészesen sápadt képén. Erre várt egész este!
Katyi fintorogva baktatott a temető mellett. A napon érlelt, macskagyomorból előcsalt hal szagára emlékeztető buké egyre erősebb lett. A leendő olimpikon ebből arra mert következtetni, hogy egy hullát kint felejthettek a füvön. Igazából nem tévedett fatálisat. A bűz gazdája Konrad volt, aki derűsen lépett ki pár méterrel Katyi előtt a temető nyikorgó kapuján. Az öttusázó furcsállotta a késői rokonlátogatást, de több ügyet nem vetett a magas, zilált hajú, bőrkabátos fickóra. Illetve igyekezett nem tudomást venni róla egy rövidke ideig.
Konrad meg sem próbálta elleplezni ártó szándékát. Izzó szemeiben az éhség lángja szikrázott, vértelen arcán egy izom meg-megrándult. És elállta Katyi útját. A majdani bajnok azonban nem zavartatta magát. Neki aztán nem volt mitől félnie. Úszott, lovagolt, célba lőtt, futott és vívott. Mellesleg egy ideig thai bokszolni is eljárt. Egy nyeszlett, karikás szemű, belőtt krapektól pláne nem kellett tartania. Mivel kultúrembernek nevelték, nem mázolt be rögtön az előtte vicsorgó alaknak. Helyette csupán kérdezett, némi támadó éllel a hangjában.
- Bajod? - Roppant idegesítőnek találta, hogy pont most akad össze egy rock koncertről idetévelyedett narkóssal (aki mellesleg bűzlik, mint egy trágyadomb), mikor egyébként is késésben van.
Konrad kissé összezavarodott. A temetőből az alig megvilágított utcára tekintve biztos volt benne, hogy egy lányt lát közelíteni. A mogorván nekiszegezett kérdés viszont teljesen elbizonytalanította. Találkozott már indulatos nőkkel pályafutása során, de ez most más volt. A lány kifejezetten agresszívnak tűnt. Olyan határozottan állt szétvetett lábakkal, mint egy lovag, vagy párbajmester. Kezdte azt hinni, hogy tévedett. Lány helyett egy hetyke legényt fújt elé a szél. A nadrág és a rövid haj is ezt a benyomását iparkodtak alátámasztani. Ám a szűk felsőruha (dzseki) alatt domborodó halmok erősen cáfolták impresszióját. Egy hermafrodita? Olvastam valaha a hermafroditákról… bár a plasztikai műtét lehetősége fel sem merült elméjében, azért azt sejtette, hogy rossz nyomon jár. Katyi feromon dezodora és hamvas pofikája megsúgták az igazat: mégiscsak lány. Egy különös, fiúnak öltözött lány.
- Figyu, ha tök kuka vagy, verhetnél gyökeret egy kicsit odább is. Lehet, hogy neked ez fura, de én nem érek rá egész éjszaka. Ha mondanivalód van, ki vele! Ha nincs, légy oly szíves tágulj innen!
Konrad elérzékenyülten itta magába a nadrágos lány érdekesen összeválogatott szavainak ízes dallamát. Nagyon sajnálta, hogy nem hallgathatja tovább, de szörnyen éhes volt. Más körülmények között egészen biztos meginvitálta volna a fruskát egy délutáni teára, talán egy előkelő esti fogadásra is, és csak miután megismerkedtek ölte volna meg, de ez most máshogy alakult. Táplálékhoz kellett jutnia. Sürgősen. A lányka pedig minden kritériumának megfelelt. Konradnak csak egyetlen aprócska problémája akadt: nem látta a rémületet. Nem is láthatta, mert Katyi nem félt. A vámpír egy újabb olyan gátba ütközött, aminek a létezéséről eddig nem volt tudomása.
A préda az esetek többségében fejvesztve próbált menekülni előle. A maradék néhány százalék megdermedt a rémülettől… Katyi közömbös tekintete nem váltotta ki benne a ragadozóösztönt, de ő ettől még nem adta fel. Merészen kivillantotta hegyes szemfogait.
Remek. Ezek szerint egy dilis, aki vámpírnak képzeli magát. Katyinak komolyan kezdett elege lenni az idióta helyzetből. Főleg, mert a fickóban volt valami, amitől a tarkója nekiállt kellemetlenül lúdbőrözni. Már pedig ő nem szokott félni. Semmitől. De az őrült tekintetű férfi egyre kevésbé tetszett neki. (Nem mintha eddig szimpátiát váltott volna ki belőle.) A figura olyan hitelesen utánozta a nemlétező éjszakai rémek szem és fogvillogtatását, hogy Katyi egy pillanatra tényleg elhitte neki. Ez a pillanat pedig arra késztette, hogy megmarkolja a zsebében lapuló rugósbicskát.
Konrad vad örömmel támadásba lendült. Igen, ez már ismerős volt: a riadtan félrekapott tekintet, a félelem árnya az arcon és a kétségbeesett, hirtelen mozdulat. Ez a pár gesztus a vámpírnak annyit üzent: vacsoraidő! Ám ami a következő másodpercben történt, az Konradot is meglepte. Le is blokkolt egy rövid időre. A préda ahelyett, hogy megbékélt volna sorsával és átadta volna magát az enyészetnek, a semmiből egy kést rántott elő és lendületes, precíz mozdulattal a szívébe döfte. A vámpír, miután felfogta, mi történt, bosszúsan az elefántcsont nyél után nyúlt. A hideg fém csiklandozta míg kihúzta.
Azt a rohadt! Ez tényleg vámpír! - Katyi nem hódolt be a belsejében növekvő pániknak. Száznyolcvan fokos fordulatot tett és teljes erőbedobással rohanni kezdett. - Most érj utol, te gyökér vérszívó! 9,78 alatt futom a 100-at! Sosem érsz a nyomomba! - bíztatta magát némán sikoltva.
Konrad csak pislogott. A lány úgy viharzott el, mint egy versenyló, csak talán ő egy leheletnyivel gyorsabb volt, mint a villámléptű paripák. A vámpír gyomra kétségbeesetten megkordult, arca pedig elsötétült a haragtól. Vele aztán nem lehet szórakozni! Ő Konrad, az ötszázkilencvenegy esztendős vámpír. Nem fog egy nadrágos, futóbolond csitri miatt éhen dögleni az új évszázad első éjszakáján. Nem. Szépen utoléri, elkapja azt a fehér nyakacskáját és kiszipolyozza az utolsó csepp vért is belőle.
Katyi fújtatva támaszkodott térdeire a sötét játszótér mellett. Nem azért, mert elfáradt, vagy, mert biztosra vette, hogy lerázta a dögöt. Rohanás közben furcsa ötlete támadt. Meg kellene ölni a vámpírt. A hideg futkározott a hátán a gondolattól, hogy egy elcseszett horror-sztoriból szalajtott elmebeteg krapek azokon az utcákon flangál ahol a szülei, barátai és az edzői is nap, mint nap megfordulnak. Attól, hogy az ő életét közel sem volt egyszerű elcsaklizni, a számára fontos emberek még komoly veszélyben forogtak. És ha elintézi az edző bát?Akkor fuccs az olimpiának és a világhírű karriernek. Na, ebből nem eszik a dög! Katyi agyban végigpörgette az összes vámpíros történetet, amit csak ismert. Meg kellett találnia a vérszívó gyengepontját, de nem volt rá sok ideje. A penetráns szag baseball ütőként kólintotta fejbe. Konrad közeledett.
Katyi a körmét rágta agyserkentőnek. Az első épkézláb gondolat: fokhagyma! Sajna már az összes zöldséges bezárt… Másodszorra a szenteltvíz jutott eszébe. Igen, ez jó lesz!Belekotort a hátizsákjába. Hosszas, káromkodásokkal tűzdelt kutakodása végén egy pici kölnisüveget húzott elő a táska mélyéből. Nagymamája sózta még rá néhány hete a Mindig tartsd magadnál, lourdes-i víz, kislányom! - jelmondattal.
Konrad oldala szúrt, tüdeje sajgott, tagjai remegtek. Részint a fáradtságtól, részint az indulattól. Már biztosra vette, hogy a késhajigáló csitri lekerülhet az étlapjáról, ő pedig mehet vissza hullát ásni magának. Így, mikor meglátta a hinták mellett ácsorgó lányt, szeme sarkából kibuggyant egy könnycsepp a bosszúszomjas örömtől. Most már az enyém vagy. Nem menekülsz! A fruskát, mintha megigézte volna pusztán gondolatainak ereje. Nem próbált elfutni. Egy picit még mosolygott is. A vámpírt nosztalgikus hangulat szállta meg, ahogy lassan, de határozottan lépdelt a jobb belátásra tért kishölgy felé. Milyen figyelmes - gondolta, mikor megpillantotta a lány tenyerében lapuló üvegcsét. - Már engem is kezdett megőrjíteni ez koporsóbűz.
Katyi türelmetlenül topogott. A nyamvadt vámpír alig vánszorgott. Jól láthatóan megviselte a rohanás. Most nehogy kipurcanjon nekem, mielőtt leönthetném! - háborogta némán. Saját kezűleg akart végezni a rémmel és roppant kíváncsi volt, hogy a legendákbeli vámpírölő cuccok tényleg működnek-e. Ez az… még egy kicsit… na, még egy lépést… Katyi meglendítette a kölnisüveget és a vámpír nyakába loccsantotta a szent nedűt…
Konrad csalódottan állapította meg, hogy a kölni cseppet sem nyomja el az áporodott szagot. Sebaj, legalább a vacsora itt van. Felhúzta ínyét és egyenesen rávetette magát a boci szemeket meresztgető lányra.
Katyi az utolsó pillanatban ugrott félre. Kis híján vámpíreledelként végezte. Ez nagyon nem jött be. Ostoba gyermekmesék! Négykézláb kepesztett odébb. Konrad elkapta a bokáját… A hős bajnok sikítva markolt a fűbe. Hogy én mekkora egy marha vagyok! Miért nem álltam két lépéssel hátrébb? Hülye dög! Rám ugyan fenheted az agyaraidat!
A saját ijedelmétől felbőszült ifjú sportolónő kirántotta jobb bokáját a vámpír szorításából és kétszer-háromszor Konrad arcába kente a talpát. Konrad orra halkan reccsent, mire akaratlanul elengedte a bakfis másik lábát is és üvöltve az arcához kapott.
Katyi szabad volt. Kisujjból lesprintelhette volna az éhségtől szédelgő, orrára kényes vámpírt. Ám neki eszében sem volt ezt a kalandot ennyiben hagyni. Hiszen ez még az olimpiánál is izgalmasabb… Csak a legközelebbi facsemetéig rohant. Ott kirántotta a fácskát támogató karót a földből és egy erőteljes mozdulattal kettétörte a térdén. A két szálkás, hegyes botot kereszt alakban maga elé tartotta.
Konrad óvatosan helyrerakta nemes vágású orrát és megvárta, amíg a csont összeforr. Nem tartott tovább néhány röpke másodpercnél. Utána meggyőződött róla hogy eme karakteres testrésze nem deformálódott-e el csúfosan. Rendben találta, úgyhogy ismét az izgága, identitászavaros lány felé fordult. Kezdte nagyon unni a játékot, így már halványan sem mosolygott, mikor a hevenyészett kereszttel szerencsétlenkedő Katyi elé lépett.
Katyi csalódottan vette tudomásul, hogy a kereszt ördögűző mivolta is kamu. De most már számított rá, hogy valószínűleg úgy sem jön be. A tompább botot egyszerűen ledobta, a kihegyezett karót viszont két marokra fogta és belevágta a felé lendülő vámpír mellkasába. Úgy vélte, ha a fafegyverekről szóló rész is humbug, néhány percet így is nyerhet, elvégre a bicska is lelassította egy kis időre a rémet. Csak pár aprósággal nem számolt…
Konrad már egy cseppet sem lepődött meg, mikor a fruska a bordái közé vágta a kereszt hegyesebbik darabját. Őszintén szólva sejtette, hogy valami ilyesmivel fog előrukkolni. Azért még így is piszkosul fájt, mikor a szálkás karó felsértette bőrét, húsát, tüdejét. Katyi balszerencséjére a gyomra sokkal jobban sajgott, mint lukas tüdeje. Van benne erő - gondolta utolsó elismerésként, majd fittyet hányva harci sérülésére magához rántotta a lányt. Katyi döbbenetében még sikoltani is elfelejtett.
Konrad minden megmaradt természetfeletti erejével a prédát szorította. Most már nem hagyhatta elmenekülni. Már tűrőképessége határa ért. Muszáj volt táplálkoznia, ha nem akart megőrülni. Kapkodva, szédülve mart bele a harcias, szeleburdi lánykába. Nem is törődött vele, hogy elhibázta az ütőerét. Mindegy volt. Bőszen szívta magába az éltető, pipacsszín nedűt.
Katyi hiábavalóan kapálózott. Képtelen volt szabadulni. A jogos pániktól gondolatai összefüggéstelenné, ködössé váltak. Utoljára még ez fogalmazódott meg benne: Sosem voltam olimpiai bajnok. Picsába!
Konrad a lányt szipolyozva lassan kezdte visszanyerni régi önmagát. Csalódott volt. Ennyi kínkeserves űzőcske után kifogott egy izzadságszagú, rosszízű örökmozgót. Próbálta a vért még azelőtt lenyelni, hogy a nyelvéhez ért volna, de ez természetesen lehetetlen volt. Nem is értette. Kóstolt ő már sokféle csitrit. Hol édesebbek, hol sósak, hol ízetlenek voltak. Ő azt az enyhe kis fémes mellékízt kedvelte. De ez az ugribugri egyikhez sem hasonlított. Egyszerűen rossz volt. Mintha mérget ivott volna…
Katyi szeme előtt összefojt a világ. Érezte, ahogy lassan körülöleli a sötétség, hogy zuhan… ütést érzett. Hökkenten felült. Most mi van? A világ visszanyerte való voltát. Katyi a földön ült. És életben volt. Égett a nyaka. Bal kezével megérintette a fájó pontot. Halkan sziszegett. Kezéhez ragacsos vér tapadt. Körbenézett és lám, észrevette a vámpírt is. Ujjairól a fűbe törölte az alvadó vért, majd óvatosan talpra kecmergett. Leporolta nadrágját, elégedetten összecsapta tenyerét és csípőre tett kézzel bámult le a földön halálvonagló, habzó szájú éjszakai rémre.
Na, ezek szerint ezért nem csípnek a szúnyogok. Meg a kullancsok. Meg a piócák… Ez a hülye mégsem tudta kiszagolni, amit kisebb társai messziről. Toxikus vagyok a vérszívókra. Nagyon úgy tűnik, hogy az összesre. Überkirály!
Katyi kacagva hagyta háta mögött Konrad elkerekedett szemű holttestét, aki hajdan Drakula inasa volt, emellett igazi ínyenc és már tíz esztendő sem kellett volna, hogy megünnepelhesse a hatszázadik születésnapját. Mégis lejárt az ideje. Hiába. A huszonegyedik század a legstrapabíróbbak gyomrát is megfekszi.
-VÉGE-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése