Egyik este hiába vártam a patakparton. Paolo, csak nem jött. Kissé csalódottan visszaindultam a városba. A jurták közt kellemes csend uralkodott. A jónépek már mind nyugovóra tértek. Egyedül a fapalotából szűrődtek ki víg mulatozás zajai, ami nem érdekelt különösebben. A főurak gyakran mulattak maguk között, ami nagyrészt ivászatból állt, legalábbis Zeke ezt állította egyik futóbeszélgetésünk során.
Már majdnem ’haza értem’, mikor kétségbeesett kiáltás ütötte meg a fülemet. Először nem igazán törődtem vele, de az üvöltés megismétlődött. Ekkor támadt egy kellemetlen balsejtelmem. “Ki kiabál? És miért? És hol?” A hang körülbelül kétsátornyiról jött. Balról. Abban a jurtában lakott Paolo is. Ijedten elviharoztam a már említett irányba. A sátor előtt, három, férfi/fiú állt körbe és egy fetrengő valamit rugdostak, miközben részeges szitkokat dobáltak mindenfelé. A “fetrengő valami” mozgolódott és kiabált. Elhatároztam, hogy segítek a szerencsétlen alakon. Közelebb osontam a kegyetlenkedőkhöz és közben eszeveszett tempóban pörgettem az agyam, hogy kitaláljam, mi az ördögöt fogok csinálni, ha majd közvetlenül mellettük állok. Megfordult a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel beverem a képüket, de ezt az ötletet szinte azonnal el is vetettem, hiszen egyrészt elítélem az erőszakot, másrészt nem tűnt ésszerű megoldásnak palacsintát csinálni egy úri legényből. De nagy felindultságomban nem jutott más eszembe.
Mikor már egész közel voltam hozzájuk, megfordultak és ködös tekintettel megkérdezték, hogy mit akarok.
- Csak azt, hogy hagyjátok békén azt az embert! – feleltem hegykén
- Ezt? – kérdezte egyikük, miközben még egyet belerúgott a szerencsétlenbe.
- Igen, őt – válaszoltam valamivel élesebb hangom. Az ifjak csak nevetgéltek.
- Ez nem is ember – röhögte egyikük.
- De igen, ő egy ember, és semmi jogod ahhoz, hogy bántsd!
- Ez csak egy szolga – válaszolta másikuk.
- Attól még ember! – feleltem dühösen. De a részegeket nem érdekelte, hogy mit mondtam. Már éppen vissza akartak térni megszakított „szórakozásukhoz”, mikor a földön fekvő erőtlenül felnézett. Paolo volt az. Iszonyú haragra gerjedtem.
- Most azonnal tűnjetek el! – sziszegtem halkan. A három ember közül kettő hátra lépett és távozni készült. A harmadiknak azonban esze ágában sem volt tovább állni.
- Azt mondtam, MOST! – csikorogtam még mindig elképesztően halkan. Az alkohollal töltött figurának átsuhant valami ijedségféle az arcán, de csak azért sem tágított. Sőt, volt mersze még egyszer belerúgni a barátomba. „Szemet szemért, fogat, fogért” a meggondolatlan tuskót orrba vágtam, de úgy hogy eleredt a vére. És eltörött az orrcsontja.
Azt vártam, hogy a másik kettő, majd dühödtem nekem ront, de nem így történt. Megijedtek. Elszaladtak? Nem tudom. Mire észre tértem, Paolón és rajtam kívül, senki sem volt az udvaron.
- Stai bene? – kérdeztem pórul járt barátomat, miközben felsegítettem a földről.
- Túlélem – válaszolta amaz elhaló hangon. Miközben igyekeztem a jurtáig támogatni, furcsa bizsegést éreztem asz alkaromban. Ismerős bizsergést. Jobb kezemmel finoman végigsimítottam a Paolo szeme alatt éktelenkedő ödémát. Világos lila szikrák táncoltak az ujjaim körül és az ödéma felszívódott. Barátom sebei pillanatok alatt begyógyultak. Még pár lépést tettünk és az olaszon már egyetlen karcolás sem látszott.
- Che cavolo fai? – kérdezte döbbenten. Nem, ez nem is jó kifejezés. Inkább ijedtnek tűnt.
- Ez varázslat? – suttogta kicsit később.
- Igen. Valami olyasmi – válaszoltam elmélázva.
- Hogy csinálod?
- Az igazat megvallva, fogalmam sincs. Ez csak úgy… jön – nem igazán tudtam, hogyan működik ez a gyógyítósdi. Az derengett, hogy Frednek is a lila szikrák gyógyították be a sebeit, Andrew is a varázslatnak köszönheti, hogy nem kapott vérmérgezést, vagy nem halt bele valami nyavalyába. De már előtte is láttam szikrákat. Felderengett előttem egy kép. Egy csendes tisztás. Zelát láttam, amint vonakodva megragadja egy félholt ember kezét. Fehér szikrák pattogtak… „De bennem nincs semmilyen varázskristály és az én szikráim nem fehérek” Egy másik jelenet úszott be lelki szemeim elé. Gyönyörű, kővé dermedt sárkányon nyugtatom a kezem. Zela is ráteszi mancsát a hideg sziklára. Ismét fehér szikrák pattognak, egyre közelebb hozzám. Ha akarnám, sem tudnám elereszteni a sárkányt. Világos lila fénydarabkák cikáznak körülöttem… „Akkor jött a furcsa bizsergés…”
- Leva, jól vagy? – szakította meg ábrándozásomat az újonnan megmentett.
- Persze. Miért? – nevettem Paolóra, miközben még mindig a fellegekben jártam.
- Lila a szemed – tájékoztatott barátom.
- Davvero? – kérdeztem kíváncsian, mialatt éreztem, hogy az utolsó kis bizsergő hangya is kifut a tenyeremből. Paolo leplezetlenül a szemembe meredt.
- No. Soltanto ho le traveggole.
Aznap nem feküdtem le aludni. Nem volt érdemes, mert mire Paolóval jóéjszakát kívántunk egymásnak a nap vékony sávja felderengett a horizonton.
Reggel Zeke hívatott. Mikor elé álltam, a részegség, sőt még a másnaposság jelei sem mutatkoztak rajta. Ennek ellenére különös kifejezés uralkodott az arcán. Aki ránézett, kénytelen-kelletlen azt kérdezte magától „Mikor tör ki a vihar?” A választ abban a pillanatban megkaptam, amint egyenesen megálltam a ház (jurta) urának színe előtt. „MOST”
Zeke olyan hangerővel ordított velem, hogy azt hittem egy rezesbanda akarja lefújni a fejem a helyéről. Valószínűleg iszonyatos módon meg kellett volna ijednem, vagy legalább megszeppennem, ehhez képest nekem egy vicc jutott az eszembe. „Hogyan köszönnek el egymástól az MP3-as jedik? A hangerő legyen veled!” ezen olyan jót röhögtem magamban, hogy gondoltam Zekének is elmondom. De mikor ismét az üvöltöző férfi néztem, úgy döntöttem, inkább boci-képet vágok és a viccmesélést, későbbre halasztom. Egyébként Zeke felháborodásának tárgya a törött orrú legény volt, akinek valamilyen úton-módon természetellenes szögben görbült az orra, miközben két rémült cimborájával visszatántorgott a terembe, és aki történetesen a fejedelem fia. „Hát ezt megszívtam”
- Nem akarsz valamit mondani? – érdeklődött felindultan a harcos.
- Bocsánat „?” – feleltem őszinte hangon, miközben azon agyaltam, hogy most tényleg ezt kéne mondanom?
- „Bocsánat” – utánozta felhúzott szemöldökkel a vitéz előadásmódomat. Nem hangzott valami meggyőzően. „mégis mit csináljak? Boruljak térdre, és úgy mondjam?” Remek ötletnek tűnt, de a büszkeségem és katolikus neveltetésem nem engedte, hogy ennyire lealacsonyodjak egy halandó előtt. Így továbbra is egyenesen állva, lehajtott fejjel kinyögtem:
- Sajnálom – ez valamivel jobban meggyőzte az ideges alakot.
- Mondd csak – kezdett bele egy higgadt mondatba – mégis mit gondoltál, mikor összezúztad a fejedelem fiának képét? – kérdezte összetett ujjhegyekkel. „Tényleg mit is? Hogy megérdemli! Nem, azt csak utána gondoltam”
- Semmit – válaszoltam őszintén.
- Szóval semmit. Jó lenne, ha többet gondolkoznál, és kevesebbet beszélnél – mondta megrovó hangnemben. „Oké” mondtam magamnak, vagy neki gondolatban „Kevesebb beszéd? Jól van. Semmi akadálya. Több gondolkodás? Miért ne?”
- Mert már úgy is annyit merengesz, hogy szétrobban tőled a fejem.
- Salnamhal?
- Ki más – visszhangzott az agancsos nagyképű válasza, a már amúgyis agyontornáztatott agyamban.
- Hol vagy? – kérdeztem aggodalmasan.
- Az erdőben bóklászok.
- És rólam megfeledkeztél? Vagy mi van? Napok óta hiába hívlak.
- Nem. Te feledkeztél meg rólam, mikor csak egy szó nélkül átslisszoltál ebbe az álomba. És különben is, csak pár órája rostokolsz itt.
- Hahó, napok óta itt dekkolok. Ennyi minden nem történik egy nap alatt.
- Ember, nem tűnt fel, hogy itt milyen iramban rohan az idő? – kérdezte megvetően, mintha csak valami olyan tényt említett volna, amit még egy bölcsis kisgyerek is könnyűszerrel észrevesz és megért. És ahogy belegondoltam, tényleg… A foltos hátúnak már megint igaza volt. Először az én felfogóképességem szerint is túlságosan gyorsan történtek a dolgok.
- Éljen! – ujjongott a szarvas – tánc, pezsgőt, ünnepeljünk! Csipkerózsika felébredt.
- Jól van, na! Nem kell mindenáron gúnyolódnod.
- Neked meg nem kell állandóan gondolkoznod.
- Mintha, csak anyámat hallanám.
- Nem anyáskodok, de ha ki akarod vágni magad a kényes szituból, észre kéne venned, hogy a fonott hajú, komor emberke, már vagy félórája hozzád beszél, és azt várja, hogy válaszolj.
- Tényleg, Zeke.
- Ja hoppá, Zeke mindjárt nyakon vág – csúfolódott tovább Sal.
- De utána olyan zekét varrok belőled, amit még a harcos felesége is elirigyel tőlem.
- Na, azt próbáld meg!
- Azt hiszed nem lennék képes rá?
- Azt – ezzel megszakítottuk társalgásunkat.
- Leva! – jutott el a tudatomig Zeke hangja – Leva! Hallod, amit mondok?
„persze” feleltem némán, miközben hevesen bólogattam.
- Mi van? Miért nem szólalsz meg? – morogta szúrós tekintettel. Ez a kérdés végképp megdöntötte elhatározásomat, miszerint többet gondolkozok, és kevesebbet beszélek.
- Te mondtad, hogy fogjam be a számat – tört ki belőlem.
- Kicsit több tiszteletet – pirított rám a sötéthajú – Örülj neki. Hogy nem csaptalak agyon, miután megtudtam, hogy mit műveltél.
- Honnan a francból kellett volna tudnom, hogy pont ő a főmufti fia? – fakadtam ki – és egyébként is! Akinek van mersze a barátomat bántani, az viselje a következményeket – Miután ezt elhadartam, Zekének egy cinkos félmosoly jelent meg a szája sarkában.
- Ő pedig azt nem tudta, hogy a TE barátodba botlott. És kötve hiszem, hogy akkor ez az egyetlen lehetőség a probléma megoldására.
- Látod, ezt én sem gondoltam – bólogattam – ezért kértem meg szépen, udvariasan, hogy hagyja el a helyszínt. Csak negyedszerre ütöttem. Elvégre az én türelmem is véges – azt vártam, hogy felvidulni látszó embernek újból elborul az agya, de nem így történt. Az ereje teljében lévő harcos elnevette magát, amin én igazán meglepődtem.
- Az a szerencséd, hogy kedvellek – közölte fejcsóválva – Mostanában ne nagyon kerülj előkelő ember elé. Főként a fejedelmet és környékét kerüld el.
- Tőled is óvakodjak?
- Csak, ha jót akarsz.
- Miért, még mindig le akarod szedni a fejem?
- Ebben a pillanatban nem, de ki tudja, mit gondolok majd, két perc múlva.
- Á, értem. Akkor megengeded, hogy eltűnjek pár napra? – Zeke, először értetlenkedve nézett, majd lassan bólintott.
- Rendben. Menj! A feleségem amúgy sem szívesen bízná rád a gyerekeket a botrány után.
- Hát ez igazán kár. Nagyon megkedveltem a lurkókat – mondtam félvállról, miközben távozni készültem.
- 10 nap múlva itt legyél ám! – szólt utánam a családfő.
- Itt leszek – ígértem.
/2006 vége, vagy 2007 eleje/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése