Gábor

Merengek. Tavaly a csolnokiakkal táboroztam a Szelidi-tónál. Akkor már nem volt rendes tábor. A rendes alatt azt értem, hogy a Német Nemzetiségi Ifjúsági Válogatott Fúvószenekar tábora. Nem szervezték meg, mert már 2008-ban, Várgesztesen is nagyon kevesen jöttünk össze. Becsülve olyan negyven fő. Kissé hiányosan szóltunk. Ha 2008 volt Várgesztes, akkor 2007 Balatonfüred, 2006 Pécsvárad, és 2005 Fertőrákos. Igen, ezt az évet kerestem.

                2005 nyarán mentem el először ebbe a nevezetes táborba. Izgalmas volt: napi nyolc-tíz óra gyakorlás, majd irány a kocsma. Én egy kortyot sem ittam. Kicsinek éreztem még magam az alkoholhoz. Nem mintha 15 évesen nem ittam volna meg otthon anyával egy pohárka bort, vagy egy doboz sört néha napján. De apának megígértem, hogy nem alkoholizálok a táborban. Ezt az ígéretet nem volt nehéz megtartani. Nem kívántam az italt. Csak bámultam döbbenten a többiek vedelését. Eszméletlen mennyiségű piát tudtak egyesek ledönteni a torkukon. Én, naiv kislány azelőtt még nem láttam ilyet. Persze nem az idősebbek miatt tátottam el a számat. Azt eddig is tudtam, hogy a zenészek szeretnek inni, és a Veszprém környéki rezesek általában masszívan dohányoznak is. De hogy a 15-16 évesek is! Kissé kínosan éreztem magam. De a fúvósok egy vállrándítással nyugtázták nemlétező italozási szokásaimat, és a második napon már cigivel sem kínáltak. Fura és új volt minden. A sok próba, a napi túra a kőfejtőig és vissza, a sokszor ehetetlen ebédek, a felügyelet nélküli lét, a hajnalig tartó mulatozás. Tetszett a zenész lét. Csak még kissé zárkózott voltam.

                Mindezt azért meséltem el, mert ebben a fertőrákosi táborban találkoztam először Gáborral. Észre sem vettem. Ő sem engem. Ő csolnoki révén a saját bandájával töltötte szabadidejét, én pedig a fürediekkel. És a korkülönbség is elég jelentős volt. Hat év. Ma már nem számít. De akkor még nagyon gyerek voltam hozzá képest.

                Abban a táborban valaki másba szerettem bele. Részemről kamaszszerelem volt és egy évig sem tartott. Ő még szeretett és csupán ezért voltam még együtt vele a pécsváradi táborban is. Akkor már azt fontolgattam, hogy hol, mikor, hogyan fogok szakítani vele. Nehéz feladatnak tűnt és így visszanézve valóban az volt. Pécsváradon is ott volt Gábor. Dereng, hogy talán egyik este együtt kártyáztunk. De lehet, hogy rosszul emlékszem.

                Füred. Ferivel már egy éve szakítottam, látszólag ezt ő is kiheverte. Vágytam a szerelemre, hogy szembejöjjön velem a nagy Ő, a holtomiglan pasas. De hiba vártam. Talán akkor már észrevettem volna Gábort, de abba az évben nem jött. Akkor éppen Németországban hakniztak. A lényeg, hogy ott és akkor senkibe nem szerettem bele, és senki nem méltatott figyelemre. Illetve ez nem egészen igaz, mert Feri beismerte, hogy még mindig szeret. Pech. A mai napig kedvelem, mint barátot, de se fizikai vonzalmat, se egyebet nem érzek, és akkor már nem éreztem iránta. Következett a lelombozó vallomás, majd cikis szóváltás, és néma séta a Tagore-sétánytól, az Arácson levő szálláshelyig.

                Újabb hosszú tanév, és forró nyár. De azaz igazi férfi, még mindig nem akart kopogtatni az ajtómon. Elcsüggedtem. Kész, ennyi volt. Egyedül és szűzen fogok meghalni. Na, ez aztán gáz. Gondolkodtam, mi a fene baj van velem? Nem vagyok egy bányarém. És buta libának sem szoktak nevezni, elvégre elég jól fog az agyam. Nem vagyok se stréber, se szektás, már zárkózott sem, hébe-hóba eljárok szórakozni, nincs semmi szembetűnő defektem. Akkor mégis mi a gond? Hogy nem használom azokat a lányos, szempillarezgetős praktikákat? Lehet. De ha egyszer nincs senki a láthatáron, akivel szemben bevethetném a csábos tekintetet és egyebeket? Vagy én vagyok túl válogatós? Kire várok egyáltalán?...

                És Várgesztesen megtörtént a csoda. Nem, nem lettem szerelmes. De Gábor ott volt. És egyszer viccből/bosszantásból megcsikizett. Majdnem eldobtam ijedtemben a fagottomat. Utána pedig le akartam harapni a fejét. Mégis milyen dolog ez! Ő nevetett és megígérte, hogy a csikizős ijesztgetést a jövőben mellőzni fogja. Állta a szavát. Akkor fordult meg először a fejemben, hogy kedvelem ezt a srácot. Mivel kevesen voltunk, fújás közben pont mögöttem ült. (Akkor éppen baritonozott.) Beszélgettünk egy keveset. És valahogy megtetszett. Bejött, hogy olyan spontán, jó humorú és mégis komoly, precíz. Sütött róla, hogy jó és őszinte ember. Mindenki kedvelte. És külsőre sem sorolható a hátrányos helyzetűek közé. Magas, oly 190cm körüli. Vékony, nyúlánk alkat. Áll felé keskenyedő arcforma, hangsúlyos járomcsontok. Vékony ajkak, sűrű sötét szemöldök. És gyönyörű, tengerkék szemek, fekete, hosszú szempillák. A haja is sötét, csak közvetlen közelről lehet látni, hogy nem fekete, hanem sötétbarna. Az ideál. Számomra a férfi a magas, feketehajú, kékszemű. Épp ezért nem akartam közeledni hozzá. Senkibe nem zúgok bele a két szép szeméért. És persze ott volt a többi zavaró tényező. Huszonnégy éves (na jó, ez nem gond).  De Csolnokon lakik. Az baromi távol esik Veszprémtől. A távkapcsolatnak nincs jövője. Ő valószínűleg nem gondol rám úgy. Csak azért kedves és figyelmes velem, amiért a többi lánnyal is. A természetéből fakad. És ott az a régi, régi álom. Álmomban is Gábor volt és fekete hajú, és kékszemű. Az álmok nem válnak valóra. A valóvilág nem így működik. És nem szabad csak azért belészeretnem, mert álmodtam róla, vagy valaki hasonlóról. Nem szabad az álomban látott embert kivetíteni valós személyekre. És nem is teszem. Csak véletlen egybeesés. És nem is vagyok belé szerelmes. Csak tetszik. És ez nem elég. Ő nem olyan, akivel az ember jár pár hetet, aztán búcsút int, hogy bocs mégsem. Meghaltak a szülei. Nem játszhatok olyan ember érzéseivel, akit ekkora veszteség ért. Ha netán belém szeret, én meg felejtem őt, akkor mi a csodához kezdek? Elég volt egyszer végigjátszani Ferivel. Nem törhetek össze még egy szívet. Ezeken tépődtem egész héten, és hosszas fontolgatás után elkértem az e-mail címét. Úgy búcsúztunk el, hogy nem történt semmi.

                Egy héttel a tábor után írtam neki egy e-mailt. Leveleztünk. Nem voltam szerelmes, de teljesen be voltam zsongva. Meg akartam próbálni. Hátha, hátha. Pár napos falkaparás után, meghívtam. És ő eljött. Bejártuk Veszprémet, sokat beszélgettünk és nálunk aludt. Megágyaztam neki az alsószobában, jó éjszakát kívántunk és felmentem aludni. Másnap nem csókolt meg búcsúzóul, pedig nem haragudtam volna meg érte. Kétségek között hagyott magamra. Vonzódtam hozzá, de mennyire! A kérdés az volt, vajon ő csak barátként gondol rám, vagy egyszerűen semmit sem akar elsietni. Esetleg fél lépni. Mert ilyenek a pasik. Hiába az elmélet: hogy a férfiaknak kell határozottnak lenniük és megtenniük az első lépést. A gyakorlatban ez nem így működik.

                Nem adtam fel. Nem is volt rá okom. Ő is meghívott. Elmentem, hogy kiderítsem, ez csupán udvarias viszonzás, vagy több annál. Több volt. A vasárnapi indulás előtt megcsókolt. Én vissza. Attól a naptól kezdve járunk. (Nagyjából másfél éve.) És meglehet, ez szentimentálisan hangzik, de napról napra jobban szeretem. Oda vagyok minden egyes mozdulatáért, pillantásáért, szavaiért. A hibáit is szeretem, mert azok is hozzátartoznak. Minél jobban ismerem, annál inkább ragaszkodom hozzá. Fura dolog ez a szerelem. Én korábban azt hallottam, hogy a kezdeti fellángolás után egyszer elszáll a rózsaszín köd, és az érzelem is alábbhagy. Most úgy látom ez nem igaz. Inkább az lehet a dologban, hogy ha az ember (már) nem vakon szerelmes, akkor könnyebben feladja, lerázza azt a kolonc társat magáról. De akkor, az nem igazszerelem. Az igazi az, amikor a rózsaszín ködfelhő eltűnése után pőrén látod őt és úgy is tudod szeretni. Ilyenkor már nem kell szerelmesen lángolni, csak egyszerűen társként szeretni és tisztelni a másikat. De cáfolja, aki nem ért egyet!