Pusztában 6.

         - Mi történt a jurtában? – kérdezte nyugodt, komoly hangon.

         - Meggyógyítottam a barátomat – válaszoltam szintén komolyan.

         - És hogyan?

         - Varázslattal – mondtam, bár feleslegesen, hiszen ez magától értetődő volt.

         - És miféle varázslattal? – faggatott tovább az öreg. A hangulatom nem oldódott. Körülbelül úgy éreztem magam, mint mikor a fizika/kémia tanár kihív felelni egy diákot, aki persze nem készült, de nem csak az adott órára, hanem nagyjából két évre visszamenőleg felejtett el tanulni. De mivel az illető kedves, csendes gyerek a jóindulatú tanár megpróbál segíteni rajta olymódon, hogy nem csak körülírja, hanem egyenesen a gyerek szájába rágja a választ, de amaz csak zavarodottan forgatja a szemét, mert fogalma sincs, hogy akkor, most mit is kéne mondania? Egy ilyen felelet reményvesztett részvevőjeként éreztem magam. Ráadásul hányingerem volt. „Most kéne felébredni” gondoltam kétségbeesve.

         - Meg ne próbált – jött Salnamhal könyörtelen kiáltása.

         - Akkor mégis mit mondjak neki? – nyafogtam, miközben azon járt az agyam, hogy milyen jó lett volna lefekvés előtt bevenni egy quamatelt, mert már megint visszajött a savam.

         - Csak az igazat. Eszedbe ne jusson hazudni!

         - Tudod jól, hogy utálok hazudozni.

         - Igaz, de az ember hirtelen felindultságában elképesztő ostobaságokat képes művelni. Csak lazíts.

         - Megpróbálom – ígértem az agancsosnak, míg visszanyeldekeltem a számba tóduló belsőséget. Piszkosul kellemetlenül éreztem magam.

         - Jól vagy? – kérdezte aggódó tekintettel a táltos.

         - Igen – feleltem elhaló hangon – Csak ,tudja, refluxom van, ami esetenként elég rossz tud lenni – az öreg bólintott, majd felállt és távozott. Mire felocsúdtam volna, már vissza is tért egy fakupával a kezében, amiből édes illat áradt.

         - Idd ezt meg – nyomta a kezembe a poharat.

         - Köszönöm – mondtam, majd felhajtottam az italt. Az ízére nem emlékszem, de pillanatok alatt lecsitult háborgó gyomrom és kellemes meleg áradt szét a testemben. Nem annyi, hogy mindig jéghideg kezemet is felmelegítse, de ahhoz éppen elég, hogy elkezdjem jól érezni magam a bőrömben.

         - Most már tudsz válaszolni a kérdésemre? – kérdezte fonott hajú öreg.

         - Azt hiszem – bólintottam, majd szép lassan belekezdtem egyik történetembe. Ne emlékszem, hogy pontosan, mit mondtam, de Zela volt a főszereplője. Elmeséltem a lángoló várost, a tudós-varázslónak álmodott világot, Daslamát, a vándorlást, a sárkányok felébresztését, a fehérből lilává változó szikrákat sem kifelejtve. De szándékosan kihagytam a Gáborról szóló részeket. A táltos elgondolkodva meredt maga elé.

         - Szóval, ezt a varázslatot Zelától kaptad?

         -...Azt hiszem. De akkor miért lettek a szikrák lilák? – a táltos elmosolyodott és egy hosszú, bonyolult okfejtésbe kezdett, aminek talán a felét megértettem, a negyedét tudtam, amíg aludtam, mire felébredtem a negyedének a fele végképp kiesett, a maradékot pedig nem érdemes részletezni. Egy ideig normálisan társalogtunk, vagyis kiderültek olyan apró részletek, mint a tiszteletre méltó öreg neve. Majd, nem bírtam.  Akarva, akaratlan kibukott belőlem a kérdés.

         - Tényleg táltos vagy? – hiába bizonygatta Salnamhal, hogy igen, igen az, valahogy nem tudtam elhinni, amíg az Ő szájából nem hallottam.

         - Az vagyok – dörmögte Apor, vagyis a már egészen biztos táltos. Mintha erre a két szóra egy gonosz varázslat tűnt volna el a föld színéről. Kételyeim eloszlottak, a bilincsek lehullottak, újra önmagam lehettem. Felszabadultam beszélhettem, amiről csak akartam. Csak úgy dőltek belőlem a mondatok, kérdések, válaszok és mellettem a morcos öreg megváltozott. Többé nem volt morcos öreg. A szeme csillogott (barnán), és a szája sarkában egy kósza mosoly játszott. Mondhatnám, hogy felderült, de ez nem lenne igaz. Majd kicsattant. Addig olyan ráncos volt, hogy ha valaki azt mondta volna, hogy Apor elmúlt ezer éves, minden ellenvetés, kétely nélkül hittem volna az illetőnek, de ott a selyem füvön ülve minden megváltozott. A táltos ráncai kisimultak, eltűntek, felszívódtak. Egészen megfiatalodott. Na jó, azért nem teljesen, hiszen a haja fehér maradt, mint a frissen leesett hó és volt egy-két ránc, ami már olyan régen és mélyen bebarázdálta magát, hogy lehetetlen volt eltüntetni. De ahogy teltek a percek, órák, napok a kérges ráncok is egyre halványultak.

         - Mond csak, Apor, mi kell ahhoz, hogy valakiből táltos legyen? – kérdeztem tőle egy napon. Az öreg elmosolyodott. Igazi, emberi mosollyal.

         - Pár fölös, ujj, csont, fog...

         - Jó ezt tudom – vágtam közbe – de ezen kívül?

         - Táltos lélek – mondta zengő hangon.

         - Milyen a táltos lélek?

         - Erős, nagy – mondta átszellemülten. Azt vártam, hogy valami, hosszú szónoklatba kezd, de csalódnom kellett. Az öreg nem mondott többet. „Erős és nagy, erős és nagy. És még? Mi még? Erős és nagy.” Valami még hiányzott, de mivel nem tudtam megfogalmazni, hogy mit akarok, valami egészen mást kérdeztem.

         - Nekem is táltos lelkem van?

         - Nem – mondta. Bár tudtam, hogy ez lesz a válasz, valahol mégis egy kis csalódásféleséget éreztem. A táltosnak még volt mondanivalója: - Neked mese lelked van.

          - Mese lélek? Ilyen nincs is. Ezt csak most találtad ki.

         - Nem, ez tényleg létezik – bólintott komolyan.

         - Ugyan – legyintettem – mondj valakit, aki mese lélek.

         - Te

         - Jó, rajtam kívül.

         - Egy-ketten biztos vannak, de én még nem futottam össze velük – ezt az öreg, annyira szívhez szólóan mondta, hogy muszáj volt elmosolyodnom. És ha már egyszer mosolyogtam, akkor miért ne nevethettem volna. Szóval Apor szívhez szóló mondatát, szívhez szóló kacagással jutalmaztam, erre ő is nevetett. Megemlítem, hogy ez eddig még egyszer sem fordult elő (mármint, hogy a táltost nevetni láttam). Olyan volt, mint mikor a szomorú esőfelhők mögül előbújik az arany nap. Mint Zeke. Lehet, hogy ezeknek a pusztai embereknek a génjeikben van a napsütős nevetés?

         - És mekkora ereje van egy mese léleknek? – kíváncsiskodtam.

         - Hát nem látod? – kérdezett vissza Apor, még mindig nevetve. Pár pillanatig értetlenül néztem rá, de mikor abbahagyta a kacagást megértettem. Az öreg táltos, már egyáltalán nem tűnt idősnek. Még a nemrég homlokán díszelgő mély barázdák is egészen eltűntek. Szinte lehetetlenül sima lett az ábrázata. Az arcát a szája mellett és a szeme sarkában futkározó ráncok tették emberivé, sőt meleggé. A szeme csillogása már fel sem tűnt, hiszen napok óta úgy sugárzott a tekintete, mint egy élettel teli kisgyermeké.

         - Hány éves vagy Apor? – kérdeztem csodálattal szemlélve a táltost. Az ősz hajú megrázta fonott copfjait.

       - Hát illik ilyet kérdezni egy öregembertől? Nem tudom. Már jó ideje nem számolom az esztendőket – ezen elgondolkodtam. „Hogy lehet úgy élni, hogy valaki nem tudja, hogy mennyi idős?”
         - Mit kell tennie, a mese léleknek?
         - Egyértelmű nem? Mesélni, dalolni és lelket önteni az emberekbe.
         - Meséléssel és a léleköntéssel nincs gondom, de nem tudok énekelni – sóhajtottam.
         - Énekelni mindenki tud – mondta határozottan Apor.
         - Pont, mintha szolfézs órán ülnék – sóhajtottam ismételten.
         - Ne sóhajtozz itt nekem – dörmögte – ha én egyszer azt mondom, hogy tudsz énekelni, akkor tudsz is.
         - Tudok verset mondani, felolvasni, poénkodni, mesélni, énekelni nem – soroltam sopánkodva.
         - De igenis tudsz – morogta már tényleg mérgesen a csengő ruhás.
         - Nem!
         - Rajta! Énekelj! – parancsolta a táltos. Mivel láttam, hogy sikerült istenigazából feldühítenem, úgy gondoltam, hogy éppen itt lenne az ideje gyorsan kibékíteni, mielőtt még kitör egy vihar, vagy valami hasonló. Így hát belekezdtem az egyetlen dalba, amit tényleg el tudtam énekelni.
         - Tavaszi szél vizet áraszt… - és így tovább. Apor újból felderült.
         - Na látod – kiáltotta méltatlankodón – tudsz te, ha akarsz.
         - Csak az a kár, hogy ezen kívül más nem megy.
         - Ó dehogynem. Most tanítok egy dallamot. Jól figyelj! – és énekelni kezdett. Lélekből dalolni. Először megváltoztak körülöttem a színek, majd tarka falevelek táncoltak körül, én pedig felemelkedtem. Lassan széllé változtam és épp el akartam sodródni, amikor valamilyen érthetetlen okból vissza zuttyantam a földre. Becsuktam a szemem és csukott szemhájon át, szemléltem a pörgő-forgó világot. „Most mi is történt?” kérdeztem magamtól „Öö”válaszoltam magamnak „véget ért a dal? Véget ért a dal. Akkor nem repültem el. Csak úgy éreztem. Akkor ki kéne nyitni a szemem. Apor biztos szívbajt akar kapni tőlem. Akkor miért nem ébresztget? De most rázza a kezem. Mintha valamit mondana is. Tényleg fel kéne kelnem”és kínnal, keservvel felnyitottam a pilláimat. Szürke volt a világ. És foltos is. Hogy ne kelljen látnom, ismét lehunytam a szemem, majd megint kinyitottam. Most sárga, kék és piros foltok táncoltak a látómezőmben. Pislogtam egyet. Majd még egyet. Ezt addig fojtattam, amíg a pörgő foltok el nem tűntek, és meg nem láttam Apor aggódó arcát.
         - Mi történt? – kérdeztem enyhén meglepődve.
         - Ez egy révülő dal volt, de az emberek általában nem szoktak elaludni, ha meghallják. Az álomutazáshoz más is kell.
         - Hát úgy tűnik, hogy ha az ember eleve alszik, akkor másképp hat rá – mondtam a fejemet vakargatva – Egyébként nem aludtam el, csak kipróbáltam, hogy milyen szélnek lenni.
         - Úgy látom, nagyon szeretnél révülni.
         - Hát az egyszer biztos, hogy szívesen kipróbálnám, ha lehetne.
         - Akkor gyere! - intett és elindult a jurta felé.
         - És most mit csinálunk? - eredtem kíváncsian a nyomába.
         - Elküldelek egy útra.
         - És sikerülni fog? Mármint az nem gond, hogy én eleve álmodok? - Apor elnevette magát.
         - Az előbb egy kis dúdolásra is elrepültél. Most meg attól félsz, hogy nem tudsz majd elmenni?
         - Nem. Én attól félek, hogy nem tudok majd visszajönni - mondtam nagy komolyan, bár, fél perce még magam sem voltam tisztában azzal, hogy e miatt izgulok. Ezen a táltos elgondolkodott...

/2006, vagy 2007 eleje/