Mikor utunk céljához értünk, Zeke rám mosolygott. Én visszanevettem. Eszembe sem jutott elárulni neki, hogy mennyire ki vagyok. Még a végén nyámnyilának, vagy szájhősnek tartott volna. Így mikor megemlítette, hogy milyen nagyszerűen ülök a lovon, én csak könnyedén vállat rántottam.
- Ugyan, semmiség. Egy kémia leckét bemagolni sokkal nehezebb – ő nem értette, mit akarok mondani második mondatommal, de nem is érdekelte különösebben. Pár pillanatig hallgattunk, majd a harcos ismét megszólalt.
- Van két gyermekem. Egy fiú és egy kislány. Taníthatnád őket.
- Lovagolni?
- Igen. Meg másra is. Amit fontosnak tartasz.
„Eldobom az agyam” háborogtam „alig vagyok két perce ebben a jurta tengerben, és máris kineveztek bébiszitternek” miután ezt a gondolatot jó alaposan megrágtam, kicsit jobb színben tűnt fel előttem a dolog „végül is sokkal jobb két gyerkőcre vigyázni, mint valami ilyen-olyan, mit tudom én milyen munkát végezni. Elvégre mégiscsak rab vagyok… per pillanat… remélem, hogy a gyerekek aranyosak… Ugye kedvelni fognak? Vajon mit szeretnek játszani? Vannak itt egyáltalán játékok?... Hogy nézhetnek ki? Szőkék? Barnák? Csillogó szeműek?”miközben ilyenformán belemerültem saját kis gondolati világomba, a sátorrengeteg elnyelt minket.
A „falu” szélén főként mesteremberek jurtáit láttam. Ezeket könnyű volt felismerni, mert a munkáik a sátor előtt sorakoztak, vagy amelyikre ez nem volt igaz, ott az emberek dolgoztak a szabadban. Ráadásul minden nemezből készült lakhelyet címerek/cégérek díszítettek, amiből könnyen ki lehetett találni, hogy kinek mi a foglalkozása. Ezen a külső részen még szép számban előfordultak földbe süllyesztett házikók is, de nem úgy tűnt, hogy szívesen laknának bennük. Ahogy egyre beljebb értünk, ezek a viskók elfogytak. Akkor tényleg végtelen sátor tenger vett körül minket. A kitaposott utakon az emberek (egy-két egyént kivéve) lovakon közlekedtek. Erre már nem találtam egy cégéres sátrat sem. Inkább a címeres jurták voltak jellemzőek, de láttam olyat is, amit nem díszített semmi. A település közepén fapalota magasodott egy dombocskán. Igazán szépen kidolgozott vár volt, és szükség esetén akár a jurta rengeteg összes lakója behúzódhatott a falai mögé. A fapalotát gazdag díszítésű, hatalmas sátrak vették körül, nem amolyan akármilyen jurták, hanem igazi, fejedelmi lakhelyek. Ide igyekeztünk. Meg sem álltunk, csak a palotához legközelebb eső (jobb kifejezés híján) sátornál. Ebből következtettem, hogy Zeke, csak valami nagyon fontos főúr lehet. Ebben nem is tévedtem.
A fejedelmi sátor előtt szolgák hada sürgött forgott, és mikor egyikük észrevette közeledő urát, az udvar leginkább egy felbolydult méhkasra kezdett emlékeztetni. A ház népe tárt karokkal fogadta a csatából hazatérő hős harcost. Elsőként egy szöszke, göndör hajú kislány ugrott Zeke ölébe. Gyönyörű, gödröcskés pofikájával egy tündérre emlékeztetett.
Nem tudom mennyi időt töltöttem a jurta városban. Talán csak pár napot, de lehet, hogy hónapokat. Tényleg rám bízták a gyerekeket. Nem adtak különösebb utasítást, hogy mivel foglaljam le őket. Csupán kétszavas parancsot kaptam. „Tanítsd őket!” Mivel igazában nem tudtam, hogy mégis mire kéne oktatnom a két kicsit, inkább játszottam velük. Rengeteg időt töltöttünk együtt és kitűnően szórakoztunk. Az első napokban inkább beszélgettünk, mesélgettünk, futkároztunk, de miután megérkezett a hadjárat során szerzett zsákmány, mindig játszottunk. Sikerült kerítenem labdát, dobókockákat, sőt még egy sakk-készletet is találtam, bár ezzel a gyerekek még nem igazán boldogultak.
Zekét csak ritkán láttam. Szinte mindig akadt valami fontos elintéznivalója, és mikor éppenséggel akadt szabadideje, azt nem velem töltötte, ami tulajdonképpen érthető. A főúri feleség, szinte a nap huszonnégy órájában a semmittevést gyakorolta, ám ezzel az asszonnyal mégsem sikerült összebarátkoznom. Nem utáltuk egymást, de azért tiszteletben tartottuk a másik auráját, ami kettőnk esetében 1-2 méternek felelt meg. Ez a távolságtartás az én részemről bizalmatlanság, az övéről pedig lenézés volt. Valamilyen úton-módon mindig megpróbálta éreztetni velem, hogy én csak egy szolga vagyok, és nem érdemlem meg, hogy közelebb menjek hozzá. Ez a magatartás igazán furcsa, sőt vicces volt, ugyanis én abszolút nem éreztem magam alsóbbrendűnek sem fizikailag, sem erkölcsileg, szellemileg és még anyagilag, sem amikor azokra az aranytól duzzadó erszényecskékre gondoltam, amik valahol a sárkányos táska mélyén lapultak (ezeket még kalózkodásom során szereztem, és ínségesebb időkre tartogattam). A másik vicces dolog ebben az ügyben, az, hogy az asszony, ha lehetett tartotta a 10 lépés távolságot, de az, cseppet sem zavarta, hogy esetenként én ringattam álomba a gyermekeit. Bár lehet, hogy ha rajta múlott volna, akkor ezt sem engedi, sőt talán nem is engedett volna a közelükbe. De úgy tűnik, Zeke szava törvény volt a háznál. (Minden esetre, ha nekem férjem lesz, sosem fogom engedni, hogy csak úgy parancsolgasson. A nadrágnak az egyik szárát én fogom viselni.) Apropó nadrág. Az emberek eleinte, nem igazán tudtak hova tenni barna utazónadrágommal és piros selyemövemmel. Zeke javasolta, hogy cseréljem le öltözékemet, és ha a blúzomat meg is tartom, legalább, a helyett az átkozott gatya helyett húzzak szoknyát. Én erre csak annyit mondtam, hogy szoknyát csak plusz 35 fokban viselek strandra menet, és akkor is csak minit. Persze ebből a mondatból egy mukkot sem értett, de a lényeget felfogta, így maradtam átlagos, álombéli ruházatomban.
Végül is, szép lassan (vagy gyorsan?) elfogadtak olyannak, amilyen vagyok és ennek tetejébe még meg is kedveltek. Sőt, a fél település barátjának tekintett. Azért csak a fele, mert a többiek mind nemes, úri szülöttek voltak, akik mégsem barátkozhatnak, holmi, nadrágos, rikító vörös öves, szabadelvű pórnéppel, mint amilyennek engem tekintettek. „Annyi baj legyen” rántottam vállat és ezzel el is volt intézve.
Különös, hogy míg engem mindenki megszeretett (legalábbis én úgy éreztem) addig, nekem egyetlen embert sikerült a szívembe zárnom. A neve Paolo volt. A nálam pár évvel idősebb itáliai fogoly a magyart (vagyis azt a majdnem magyar nyelvet, amit körülöttünk az emberek használtak) csak félig meddig beszélte, de azért jól kijöttünk egymással. Aminek talán egyik oka, hogy ha lehetett olaszul beszéltünk. A fiatal férfi a gyerekekkel és velem együtt járt horgászni, és ha tehette az erdőbe is kijött velünk. Volt úgy, hogy a kicsik otthon maradtak az anyjukkal és akkor kettesben sétálgattunk. Paolo igazi jó barátom lett. Egész sokat beszéltem neki magamról, cserébe ő is kitálalta az élettörténetét, ami elszomorított. A fiatal olasz a Balkánra ment meglátogatni, távoli rokonait és pechére, pont a város fosztogatására ért oda. Ő nem fosztogathatott. Ehelyett őt forgatták ki mindenéből. És ráadásul még a szabadságát is ellopták. Megkérdeztem tőle, hogy a rokonai nem küldenek-e érte váltságdíjat? De ő csak keserűen felkacagott. Az olaszországiak azt sem tudhatják, hogy élő vagy már halott, és ha él, akkor egyáltalán merre kellene keresni.
/2006 vége, vagy 2007 eleje/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése