Salnamhal nem tévedett. Paolo ismételten laposra passzíroztatta magát. Mikor beléptem a jurta rengetegbe még úgy gondoltam, hogy először szólok Zekének, hogy még élek és majd utána megérdeklődöm, hogy mi történt a barátommal. Útközben azonban, valami rendkívül kellemetlen, nyomasztó érzés szorította el a szívemet, aminek következtében úgy döntöttem, hogy először megnézem mi történt Paolóval. Mikor megálltam a sátor előtt és az olasz fiú után érdeklődtem, a szolgák a jurta felé mutogattak. Ekkor már tudtam, hogy nagy baj van. Paolo a sátorban feküdt széttrancsírozott, véres fejjel.
- Paolo! – kiáltottam – élsz még? Hallod, amit mondok? – kérdeztem tőle olaszul.
- Már elhívták a táltost – mondta valaki halkan a hátam mögött.
- Nem lesz semmi baj – bíztattam barátomat, miközben megfogtam a kezét. Pár pillanatig nem történt semmi. Már én is kezdtem kétségbeesni, mikor végre újra megéreztem a furcsa bizsergést. Körülvett bennünket az ismerős lila derengés. Paolo fejsérülése sec-perc alatt begyógyult. Még apró szikrák pattogtak körülöttünk, mikor Zeke és egy öregember belépett a jurtába.
- Itt meg mi az Isten fája történik? – fakadt ki Zeke, mikor tekintette végigsiklott a leesett állú, sátorban tartózkodó embereken, a kótyagos Paolón és az én szikrázó kezemen.
- Semmi különös – feleltem válrándítva. A harcoson látszott, hogy mindjárt megüti a guta, miközben lilán izzó kezemet figyelte. Hogy némileg megnyugtassam, a maradék szikrákat gyorsan leráztam a mancsomról.
- De hát… ő… és te… és a vér… és – nyögdécselt Zeke. Gondolatmenetét nem tudta bővebben kifejteni, mert az ősz hajú kivezette a jurtából, aki csak úgy mellesleg intett, hogy örülne neki, ha én is követném. Egy szó nélkül a nyomába szegődtem, de közben reménykedtem benne, hogy nem valami nagyfejessel hozott össze a sors, mert a pár napja történt baklövésem, valószínűleg még mindig pletykatéma volt és nem tagadom, barátom újabb sérülése láttán, erős kísértés fogott el, hogy ha lehet, még valakinek betörjem az orrát.
Az öregember a jurtától nem messze leültette Zekét, aki úgy festett, mintha összefutott volna egy vérengző démonnal. Ahogy az öreg ott tett vett sokkos állapotban lévő fogjulejtőm körül, egyszeriben biztos lettem benne, hogy ő a táltos. Ahogy jobban megnéztem, feltűnt, hogy másmilyen ruhát hord, mint az egyszerű emberek, sőt, még a haját is másképp fonja. Hirtelen, szörnyű nagy kíváncsiság vett rajtam erőt. A lehető legtöbbet akartam megtudni az öregemberről.
Kényelmesen közelebb bandukoltam a szívbajos állapotban lévő Zekéhez és különös öreghez. Mire odaporoszkáltam a harcos láthatóan higgadtabb lett. Ekkor az öreg felém fordult.
- Ki vagy te? – kérdezte megrendítően mély hangon. Mintha a túlvilágról szólt volna vissza. Úgy éreztem ici-picire zsugorodok mellette. „És te ki vagy?” kérdeztem magamban remegő hangon „Vajon milyen a szeme?” kíváncsiskodott Salnamhal. Vagy csak én képzeltem, hogy Sal kérdezi tőlem? Mindenesetre mélyen belemerültem az öreg tekintetébe.
- Álomjáró vagyok – feleltem határozottan. Mikor meghallottam a saját hangomat felettébb meglepődtem és igazán büszke lettem magamra, mivel az érzéseimmel ellentétben cseppet sem remegett. Az öreg szeme barna volt, mint általában a körülöttem forgolódó embereké. „Egy egyszerű halandó szeme” mire erre a megállapításra jutottam, már meg is változott a véleményem. Az egyik pupillában megjelent egy picike folt, ami egyre nagyobb lett. Mintha egy másik világba láttam volna a szemén keresztül. Egy ablakon néztem keresztül. Madár – talán sas – szállt a kék égen. „Hiszen nem is barna, hanem kék a szeme. Ott repül a madár...” Ekkor a szárnyas lejjebb ereszkedett és láthatóvá vált a végtelen zöld fűtenger.„Nem, nem is kék, hanem zöld...” a kép elmosódott „Nem zöld. Sosem volt zöld. Szürke.”
- Szerintem nyugodtan térj vissza az eredeti gondolatodhoz. Barna – kotyogott közbe Salnamhal.
- Miért szólsz bele? – nyafogtam – Te nem is látod. Egyébként hol vagy?
- Egy elbűvölő kis tisztáson ejtőzök friss forrásvizet kortyolgatva. És ami az öreget illeti, mindent látok, amit te – mondta fölényesen az agancsos.
- Tényleg? – kérdeztem hökkenten. „Az egy dolog, hogy, belematat a fejembe, de, hogy még a szememet is lenyúlja...”
- Hallottam ám! – sziszegte a pelyhes hátú.
- Tudom, azért mondtam. Na szóval mi van ezzel, a mindent látok dologgal?
- Majd később megtárgyaljuk. Most koncentrálj a táltosodra!
- Valóban táltos?
- Igen, de most figyelj a való világra!
- Ébredjek fel? – kérdeztem értetlenséget tettetve.
- Ne teljesen, csak egy negyedrészt!!! – háborogta.
- Értettem, parancs! – feleltem nevetve.
- Komolyan térj észhez, mert ha az ősz hajú itt hagy, akkor folytathatod a bébicsőszködést.
- Szeretem a gyerekeket – vontam vállat – kár, hogy abból a melóból ’Harcosné’ már kitetetett.
- Akkor reméljük, hogy Zekétől kapsz valami hasonlóan „kényelmes” munkát –gúnyolódott Sal – mondjuk almozhatnád a lovakat.
- Na jól van, meggyőztél.
- A zokni stoppolással, vagy a trágyalapátolással? – váltott csevegő hangnemre a fehérhomlokú.
- Eldobom az agyam! Most elengedsz végre?
- Eddig sem fogtalak.
- Akkor kifelé a fejemből! Nem tudok tőled gondolkodni.
- Ó dehogynem. Ehhez a beszélgetéshez is kellenek gondolatok.
- Jó, akkor csak koncentrálni, nem vagyok képes, ha folyamatosan duruzsolsz – az agancsosnak még lett volna mondanivalója, de egy goromba kifejezéssel beléfojtottam a szót és elküldtem melegebb éghajlatra. Végre kitisztult a fejem. „Tényleg barna” állapítottam meg, miközben elszakítottam a tekintetem a táltosétól. „Én megmondtam” véltem hallani Salnamhalt valahonnan a távolból, gondolataim peremvidékéről.
- Gyere velem! – szót rám az öreg. Furcsán hatott a hangja. Szinte barátságos volt. Már nem akartam hangya lenni mellette. „Semmi kérdés? Próba? Csak így lazán „gyere velem!”? Ezért kellett ijesztgetned Sal!” a szarvas csak kuncogott. Ezzel a fél gondolatsorral a táltos nyomába szegődtem.
A borostás, ősz fonatos, BARNA szemű illető valóban táltos volt, bár nekem elég sokáig valami kétségféle piszkálgatta az érzékszerveimet.
- Elegem van belőled – torkollt le Salnamhal egy alkalommal, mikor újfent megosztottam vele aggályaimat – miért kell neked állandóan bizonytalankodnod?
- Kételkedem, tehát vagyok – közöltem vele tömör válaszom.
- Az gondolkodom, nem pedig kételkedem – oktatott, mintha egy óvodásnak magyarázna.
- Igen, de, ha értelmezzük...
- Nincs semmi de. Ha még egyszer végig mered mondani, azt az irodalmi okfejtést, leharapom a fejedet.
- Elég nehéz lenne – mosolyogtam – mivel a szád jóval kisebb, mint az én fejem. Ahhoz, minimum oroszlánnak kellene lenned. Egyébként úgy tudtam, hogy csak zöldet eszel.
- Ha egyszer majd elkezdek vérengzeni a szemed láttára, akkor valóban zölddé változol. Ami pedig a szám méretét illeti, nem gond. Majd oroszlánná változom. Vagy még jobb, vízilóvá! Akkor keresztbe is le tudnálak nyelni – bolondozott az agancsos.
- Milyen szép lenne – nevettem ábrándozó hangon. (Bár addig a pillanatig nem tudtam, hogy lehet ábrándozó hangon nevetni, de nekem sikerült) – Látod, az egyetlen, ami közénk áll, az a távolság... Ez a baj Gébbel is.
- Ami a távolságot illeti, nincs gond. Útban vagyok feléd. Hahó! Ember, hallod, amit mondok? Szállj le a földre! MOST VELEM BESZÉLGETSZ!!!
- Ja, figyelek. Mit is mondtál? – Salnamhal valahol a távolban felsóhajtott, majd szó szerint megismételte előbbi mondatait kétszer egymás után, egyrészt, hogy meghalljam, másrészt, hogy idegesítsen.
- Azt hittem, félsz, hogy levadásznak – mondtam.
- Ő nem fog levadászni és elég messze vagytok a falutól, hogy más se tegye.
- Nem falu, város.
- Egyezzünk ki településben.
- Jól van – bólintottam kötekedés nélkül.
- Látom, most képtelen vagy a normális társalgásra, úgyhogy inkább függve hagyom a beszélgetést – véltem hallani a patás utolsó mondatát. A kapcsolat valószínűleg megszakadt. Salnak igaza volt. Egészen máshol jártam. „...egy másvilágban, egy másik idősíkon. Kérlek, keress meg! Én nem fogok emlékezni rád, így neked kell cselekedned... egy másvilágban, egy másik idősíkon. Kérlek, keress meg! Én nem fogok emlékezni rád, így neked kell cselekedned...”Azt vártam, hogy Géb egyszer csak fölém hajol és megcsókol. Az ábránd beteljesülése helyett a vén táltos barázdált képe úszott be a szemem elé. Még mindig ijesztőnek tűnt, de ha belegondoltam milyen öreg lehet, mennyi mindent megélhetett, milyen sok mindent tudhat, mennyit lehetett egyedül, már nem is tűnt félelmetesnek. Na jó, egy kicsit. Ennek oka talán az volt, hogy a „Ki vagy te?” kérdésen kívül egy árva mukkot sem szólt hozzám. Egyébként én se hozzá, aminek igazán meghatározhatatlan oka van, elvégre én szeretek beszélni és lett volna ezermillió kérdésem, amit szívesen feltettem volna, de valamiért nem akartak megfogalmazódni a fejemben és alapjában halványlila dunsztom sem volt, hogy miként szóljak egy táltoshoz. A jurtában csak azt mutatták meg, hogy mi módon kell hallgatni, Zeke pedig arról tartott kiselőadást, hogy hogyan játsszuk el a nyugodt ámokfutót. Végül lassan vánszorgó perces hallgatás után a csilingelő ruhájú táltos szólalt meg.
/2006 vége, vagy 2007 eleje/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése