Pusztában 1.

Álmomban hullámzott a fű. Előttem a végtelen sztyepp én pedig egy helyben álltam, és álltam, és álltam, és… szédültem. Furcsán gyöngének éreztem magam. Zsibbadt az egész testem. Nagyon fáradt voltam. Gondolatban Salnamhalért kiáltottam, de az agancsos nem válaszolt. „Talán nem is álmodom?” - kérdeztem magamtól, de mire a mondat végére értem elsötétült előttem a(z álom) világ. Először halott sötétség, majd megfoghatatlan képek tengere forgott a fejemben.

         Talán percek, de lehet, hogy csak órák múlva kinyitottam a szemem. Emberek tömegét pillantottam meg, de nem tudtam tisztán kivenni őket, mert álmos pilláim ismét lecsukódtak.

         Később zötykölődést éreztem. Mintha egy rendkívül kiépítetlen úton döcögtem volna Trabanttal. Csak a benzinszag hiányzott. Körülöttem gyerekzsivaj… Vagy fojtott beszélgetés… Vagy mindkettő. Ismét kinyitottam a szemem. Az ember tenger megint előttem hullámzott. Fiatalok, öregek, középkorúak vegyesen. Egyesek szekereken zötyögtek, fegyveres férfiak lovakon feszítettek, megint mások gyalogszerrel haladtak a menetben. Mindezek mellett több négykerekű, lóval vontatott jármű ládákkal, ékszerekkel és egyéb értékes holmikkal volt megrakva.

         Gyorsan felmértem a helyzetet: Győztes csata után hazafelé vonul a diadalmas sereg. Bőven visznek zsákmányt is. Embereket, különböző csecse-becséket, tárgyakat, állatokat egyaránt. Én a foglyok közé tartoztam. Ez a helyzet elgondolkodtatott. „1. Miért lettem rab? 2. Kinek estem a fogságába? 3. …és hogy kerülök ide?... Salnamhal!!!” a szellem nem válaszolt. Felültem, hogy messzebbre lássak, hátha valahol mégis megpillantom az agancsost. Csalódnom kellett…

         A következő, amire emlékszem, hogy egy Zeke nevezetű katona oldalán lovagolok, egy középkorú szolgával együtt. A zsákmány felosztása megtörtént, most mindenki mehetett haza. Furcsa volt Salnamhal nélkül lovagolni. A kis sárgán nagyon bizonytalannak éreztem magam. „Félsz tőlem?” kérdeztem gondolatban a gyámoltalan patástól. A ló erre felkapta a fejét. Körbenézett. Nem értette, ki szólította meg.

         - Itt vagyok te buta – súgtam a fülébe. „Ki vagy te, és mit akarsz tőlem?” kérdezte félénken a sörényes. Én csak mosolyogtam rajta.

         „Álomjáró vagyok, és csak beszélgetni szeretnék.”

         „Az emberek nem beszélgetnek a lovakkal” válaszolt bizalmatlanul a kicsi.

         „Ugyan” csóváltam meg a fejem „Ne mondd, hogy még soha senki nem szólt hozzád” a lovacska elgondolkozott

         „Szólni, szóltak hozzám, csak éppen nem hallgatták meg a válaszaimat. Vagy egyáltalán nem is mondtak értelmes dolgokat. Csak össze-vissza gügyögtek”

         „Ezt el kell nézned nekünk, nekik. Tudod az emberek, nagyon el vannak telve maguktól…”

         „Hát ez igaz” dohogott a patás „Olyan magasan hordják az orrukat, hogy minket, egyszerű halandókat már észre sem vesznek.”

         „Rá se ránts” nevettem „az emberek csak nagyon nehezen változnak.”

         „Ugye te nem ide valósi vagy” kíváncsiskodott új pajtásom.

         „Nem… Én egészen messziről jöttem”

         „Fogságba estél?”

         „Nagyon úgy tűnik.”

         „És nagy csata volt?”

         „Nem tudom” rántottam meg a vállam.

         „Hogy-hogy nem tudod?” értetlenkedett a ló

         „Engem nem csatában fogtak el”

         „Hát gondoltam, mivel te lány vagy. De hát nem sokkal a csata után estél fogságba, és akkor pedig tudnod kell, hogy mekkora harc volt…” Sok időbe telt mire sikerült a butácska patásnak megmagyaráznom, hogy honnan jöttem, és még nehezebb volt megtudakolnom, hogy miféle helyre kerültem. Amolyan honfoglalás előtti időkre emlékeztetett a világ, amibe csöppentem. Magyarok fogságába estem, de az álmomban más volt a nevük. A kis sárgától nem sokat tudtam meg.

Pár percig némán baktattunk, majd a katona megkérdezte a nevem.

         - Leva vagyok – feleltem vidáman. A harcos arcán valami csodálkozásfélét láttam felvillanni, de aztán csak elmosolyodott. Érdekes mosoly volt. Az ember azt gondolná, hogy egy komoly, öldöklésből éppen hazatérő katona, főleg az olyan sebhelyes képű, mint Zeke, nem is tud kedvesen mosolyogni. De ha ez egyszer megtörténik, az olyan, mint amikor megjelenik egy rózsahajtás, a látszólag terméketlen földön.

         - Örülök, hogy beszéled a nyelvünket – mondta, egészen furcsán. A szavak ezek voltak, de valahogy mégis másként hangzott. Keményebben ejtette a betűket. Nem, ez a kifejezés nem is jó. Hiszen, nem hangzott durván, inkább régiesnek tűnt. Ha nem lett volna az orrom előtt a harcost, csupán a szavait hallottam volna, akkor is meg tudtam volna mondani, hogy egy szilaj, büszke ember beszél, aki akár egész népét képviselhetné jelenlétével. És mindezt mosolyogva mondta. Le sem lehet írni. Ettől a mosolytól teljesen felszabadultam. Azt – gondolom -, említenem sem érdemes, hogy eléggé feszengtem egy állig felfegyverzett katona mellett, egy idegen világban, ahol valószínűleg éppen a társadalom legaljára sikerült süllyednem. De miután sikerült lenyelnem a gombócot, amit órák (vagy talán napok?) óta a torkomban éreztem, kinyitottam a szám, és jó sokáig be sem csuktam. Csak beszéltem, és fecsegtem, és nevettem, és meséltem, és eszembe sem jutott elhallgatni, amíg a katona el nem röhögte magát. Szinte fuldoklott a nevetéstől. Én persze nem értettem, hogy mire ez a nagy felindultság, hiszen még nem is kezdtem el vicceket mesélni, sőt még a poénos történetekig sem jutottam el. Miután Zeke jól kikacagta magát, udvariasan megérdeklődtem tőle, hogy mit talál olyan nagyon viccesnek.

         - Még soha életemben nem találkoztam ilyen lánnyal – felelte, miközben igyekezett kitörölni a könnycseppeket, a nevetés következtében megnedvesedett szeméből.

         - Milyen lánnyal?? – értetlenkedtem.

         - Olyannal, aki ennyit tud beszélni, és ilyen gyorsan pörgeti a szavakat

         - Én nem is beszélek sokat és egyáltalán nem hadarok! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Erre a harcoson megint erőt vett a röhögés.

         - Ki kérem magamnak – méltatlankodtam – egy icipicit sem vagyok pletykás, nem érdekelnek sem a szépítőszerek, sem a ruhák, sem a fegyverek, és még egy csomó minden hidegen hagy. Még ha… - és folytattam volna a végtelenségig, de Zeke csendre intett.

         - Igazán nagyszerűen beszéled a nyelvünket, de rendes ember, lovaglás közben nem beszél. Ilyenkor a lóra figyelünk – és ezzel eltüntette a mosolyt az arcáról. Azt mondhatnám, hogy kifejezetten marcona maszkot húzott az arcára, de miután láttam szívből kacagni, nem tűnt félelmetesnek.

         Miután beszélni nem lehetett, minden figyelmemet, a harcost kísérő szolgára fordítottam. Kíváncsian fürkésztem, körülbelül hét másodpercig. Megállapítottam, hogy úgy ül a lovon, mint egy zsák krumpli, ami valahol mulattatott, de szegény ördögöt elég szánalmasnak tartottam. El nem tudom képzelni, hogy tud bárki is órákig mozdulatlanul maga elé meredni, ráadásul lóháton. Elhatároztam, hogy felvidítom a szomorú emberkét.

         „Halihó!” szólítottam meg ismét kis hátasomat.

         „Mit akarsz?” kérdezte amaz kíváncsian.

         „Csak az érdekelne, hogy tudsz-e táncolni” a lovacska elgondolkodott.

         „Nem.” Válaszolta végül „Az emberek tudnak. A lovak nem.”

         „Akkor én most megtanítalak”

         „Á, nem hiszem, hogy sikerülne. És igazából kedvem sincs, hozzá” rázta a fejét a patás.

         „Meglátod, nagyszerű mulatság lesz” bíztattam, a sörényét simogatva „És igazán nagyon egyszerű. Csak egyszerűen csináld azt, amit mondok. Remekül fogjuk érezni magunkat”a kis patás fellelkesült, és végül igazán érdeklődve várta az utasításaimat.

         Nem csináltunk nagy parádét. Na, jó mégis. Ide-oda ugrándoztunk, forogtunk és galoppoztunk. Sőt egyszer még fel is ágaskodott a kis sörényes, de mivel nyerget nem kaptunk és persze kantárt sem, az első, majdnem végzetes kísérlet után, letettünk a további látványos akciókról. A cirkuszi bemutató után, előtt, közben két útitársam csak kacagott, és nevetett és röhögött és kacagott…

Irtó furcsa volt, hogy nem Salnamhallal akrobatikáztam. Nem azt mondom, hogy a kis sárga ügyetlen volt, de bizonytalanul éreztem magam a hátán. Nagyon hiányoztak az állatbőrbebújt szellem fölényes megjegyzései. Egész biztos, hogy szóban totálisan kibelezte volna a kis kajla patást, hogyha a helyszínen tartózkodott volna. És én persze remekül szórakoztam volna. A lökött (majdnem) pónival sem volt unalmas, de határozott hiányérzett kínzott, és egy idő után felettébb idegesítettek a sörényes ostoba kérdései.

         - Messzire megyünk még? – kérdeztem Zekét, miután agyilag teljesen lefáradtam.

         - Nem – hangzott a tömör válasz.

         - És az a ’nem’ mit jelent? Körülbelül öt mérföld, vagy húsz, vagy annál azért több, esetleg az előbbinél is kevesebb? – érdeklődtem izgatottan.

         - Nem mindegy? – sóhajtotta fáradtan a harcos. Úgy tűnt, a ló engem fárasztott halálra, én pedig őt.

         - Egyáltalán nem mindegy – mondtam határozottan – nagyon fontos, hogy minél hamarabb oda érjünk - igaz, hogy még nem tudtam, hogy hol van, azaz oda, de az pillanatnyilag nem számított.

         - Áruld el kislány miért olyan fontos, hogy minél előbb otthon legyünk.

         - Azért, mert ez a lökött póni az agyamra megy – panaszoltam gyászosan – ja, egyébként a nevem Leva. De mintha ezt már említettem volna korábban – a katona csak megcsóválta a fejét.

         - Jól van LEVA. Egyébként nem póni, hanem taki. Így hívjuk a lovainkat.

         - Tudom –rántottam vállat – DE mikor ÉRÜNK oda?

         - Látod ott azt a hegyet? – mutatott egy ködös csúcs felé.

         - Igen – bólogattam – Oda felmegyünk?

         - Nem, csak a lábához.

         - Aha. Akkor gondolom ilyen tempóban ma nem érkezünk meg.

         - Nem – jött a lehangoló felelet. „Nem baj, még nincs veszve semmi” bíztattam magam.

         - Ha vágtában folytatnánk az utat?

         - Akkor talán – elképesztő. Hogy lehet valaki ennyire szűkszavú.

         - Mire várunk még? Gyerünk!

         - Biztos? – kérdezte – Bírni fogod az iramot?

         - Micsoda, kérdés ez? Még hogy én… Hogyne bírnám! – vágtam rá gondolkodás nélkül.

         Persze a vágtázás nem volt olyan gyaloggalopp, mint amilyennek képzeltem. Ha más nem is, de az adrenalin szintem erősen felugrott menet közben. Mikor megálltunk, a szívem majd kiugrott a helyéről, és ha valaki hellyel mert volna kínálni, annak az illetőnek biztosan letéptem volna a fejét. El sem tudom mondani, mennyire hiányzott akkor Salnamhal. Mikor az agancsossal száguldoztam, egyáltalán nem értek ilyen kellemetlen élmények. Sal hátán egy cseppet sem rázkódtam. Vele egyszerűen suhantam, ami mennyei érzés volt. De mivel a pöttyös hátút hiába hívogattam, igazi megkönnyebbülésnek tűnt, mikor megpillantottam a sátorvárost.

/2006 vége, vagy 2007 eleje/