Pár órát még a palotában töltöttünk, persze nem szabad akaratunkból, de érdekes módon, mikor megtudták, hogy Törtel a rettegett fejedelem fia, örököse, én pedig „gonosz mágus vagyok, aki ördögi módon gyógyít” igyekeztek a lehető leghamarabb eltüntetni bennünket az udvarból. Így sec-perc alatt kitettek minket. Felebaráti szeretetből kaptunk egy lovat is, és Törtelt kevésbé szakadt ruhákkal is ellátták. Milyen érdekes, mindig mindenki ruhákkal próbál kedveskedni, legtöbbször kevés sikerrel. Gábor, illetve Törtel csak egy egyszerű bőrnadrágot és egy sima, fehér inget fogadott el.
Az úton, mindegyikünk beszámolt, hogy kivel mi történt, miért és hogyan.
- Tudod, már majdnem elfogadtam, hogy nem látlak többé, mikor felbukkantál... Tulajdonképpen miért jöttél? – Törtel hallgatott. Azt hittem, nem akar válaszolni a kérdésre én, pedig nem erőltettem. Egy idő után magától szólalt meg.
- Másnap reggel kerestelek. Senki nem látott. Zekével beszéltem, mert tudtam, hogy vele jóban voltál. Ő sem hallott felőled. Utána Külteginhez mentem. Szegény fiú, teljesen magába volt zuhanva. Mikor rólad kérdeztem, csak szomorúan meredt maga elé. Jó időbe telt, mire kinyögte, hogy elmentél. Miért?
- Akkor este, miután faképnél hagytál, a sátradhoz mentem. Láttalak titeket. Téged és azt a lányt...
- Nem vagyok rá büszke... Akkor sem voltam.
- Akkor miért?
- Felejteni akartam.
- Mit?
- Téged.
- Engem?
- Igen, téged, mert nem tudtalak hova tenni – értetlenül meredtem rá – Nem, nem értettelek. A semmiből idepottyantál, mindenkire kedvesen mosolyogtál, aztán váratlanul beverted Zala képét. Utána eltűntél. Megjelentél, és valami csodás lehetetlen módon gyógyítottál. Azt rebesgették táltos vagy
- De nem vagyok – szóltam közbe.
- Nem vagy. Ettől még zavarosabb az egész. Aztán váratlan módon összefutunk és téged, látszólag az ájulás kerülget. Pár perc múlva, már úgy beszélsz hozzám, mintha már réges-régóta ismernél.
- De hát én... – szakítottam volna meg újból a beszámolót, de Törtel leintett.
- Utána, lelkesen mesélni kezdesz egy másik világról. Amit, még talán el lehetne fogadni, bár teljesen valószerűtlen, hogy valahol, lovak nélküli szekerek száguldoznak, és ember gyártotta szerkezetek röpködnek a csillagok között. Tegyük fel, hogy elhiszem. Vonakodva bár, de el. Erre nagy hirtelen azt mondod, hogy ismertél engem előző életemben. És ráadásul még elő is adsz egy történetet rólad és egy fekete hajú, kékszemű fiúról. Másik férfiről beszélsz, miközben rám meredsz szerelmes tekintetekkel.
- De...
- Csitt. Megijedtem tőled. Féltem, hogy beléd szeretek, miközben te csak egy ábrándot kergetsz. A csata, kapóra jött. Teljesen más világ, mint a békés, erdei tisztás. Elmenekültem előled. Erre te még aznap fogod magad, lóra pattansz és utánam jössz.
- Nem is pattantam azonnal lóra – kötekedtem.
- Persze, vártál pár órát – egyezett bele a harcos.
- Három napig sírtam utánad, mielőtt Salnamhal elrángatott erre a „kis kalandra”.
- Persze – nem hitte el.
- Komolyan beszélek.
- Egyetlen lóval érkeztél, mi többet vittünk és váltogattuk őket. Képtelenség, hogy beértél minket.
- Feltéve, ha lovon mentem volna.
- Micsoda balfogás, tényleg lovon ültél. Ugyanazon, amin most – mutatott az agancstalan Salra – Feltéve, ha nem táltos.
- Ami azt illeti... – Salnamhal felöltötte eredeti alakját. Szegény Törtel, a döbbenettől majdnem leszédült a nyeregből – Nem táltos, de ha kell, tud olyan gyors lenni, mint a gondolat.
- Ezt kivételesen elsőre elhiszem. Azt hittem, már semmivel nem tudsz meglepni.
- Pedig, még van egykét dolog a tarsolyomban.
- Az enyémet sajnos ellopták, úgyhogy had halljam, mi van a tiédben.
- Elmondhatom, de először fejezd be a meséd!
- Rendben. Mikor megjelentél a táborban, minden összezavarodott. Ha a közelemben voltál feszélyeztél, ha nem láttalak, hiányoztál. Az a lány, az apját akarta kiszabadítani. Azt mondta, bármit megtesz érte. Én ezt a „bármit” aljasul kihasználtam, hogy elfelejthesselek... Nem sikerült...
- Ugye, elengedted őket?
-... Igen, el. Akkor is rád gondoltam. És visszakanyarodtunk, oda ahonnan elindultunk. Kerestelek, de nem voltál sehol. Mikor Kültegin elmotyogta a távozásodat, úgy gondoltam, most már minden rendben lesz. Nem törődtem többé veled. Volt egy nyugodt napom, mikor csak a táborral kellet törődnöm... Aznap este álmodtam. Álmomban magamat láttam. 17-18 évesen, vagy még fiatalabbon. Én voltam és mégsem. A fiúnak fekete volt a haja, nyúlánk az arca és a szeme... a szeme pontosan, mint az enyém, csak sokkal szomorúbb. Olyan elképesztően furcsa ruhák voltak rajta. Ahhoz hasonló, amilyet te viselsz. Mögötte végtelen víz és egy hajó... Ő volt Géb, igaz?
- Te voltál.
- Igen, én, valamikor nagyon régen. (Talán) Mikor felébredtem, tudtam, igazat mondtál. És, hogy muszáj, hogy megkeresselek. Így mikor a sereg megindult hazafelé én az ellenkező irányba fordultam. Azt mondtam, majd utolérem őket... Már rég otthon vannak. Az én kis kalandom nem úgy sikerült, ahogy képzeltem. Helyetted, vagy ötven csavargóba, éhenkórászba botlottam, akik a nyugatiak érthetetlen nyelvén beszéltek. Nagyjából mindenemet elszedték, amim volt. Kis híján az életemet is. Valami miatt mégsem öltek meg. Egy várba hurcoltak és valami sötét helyre zártak. A kivégzésemre vártam. Érdekes módon őreim, azt meg tudták értetni velem, hogy milyen sors vár rám. De nem lett igazuk. Egy nap kinyitották börtönöm ajtaját. Valószínűleg a helyi bárót és egy kóbor lovagot láttam. Veszekedtek. A lovag kimondta a neved. Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam, ezért tovább füleltem. És a páncélos sok érthetetlen szó között újra kimondta: Leva. Én újreményre kapva ismételtem Leva, Leva. A két nyugati felém fordult. Én tovább ismételgettem a neved. Ekkor a báró intett, engem pedig az őrök megragadtak és kihurcoltak az udvarra. A lovag, aki a nevedet mondta, felsegített egy lóra és beterelt egy fegyveres csapat közepébe. Útnak indultunk. A lovag pár mérföld után más merre ment, pár katonával. Én maradtam a fegyveresek gyűrűjében... És láthattad miként érkeztem meg. Nem bánták volna különösebben, ha feldobom a talpam.
- De te erősebb voltál náluk.
- Nem sokon múlt, ha akkor nem bukkansz fel,... Először meg sem ismertelek.
- Én tudtam, hogy te vagy, még ha nem is volt rajtad cifra ruha és a hajad sem volt szépen befonva. Egyébként jól áll neked a kibontott haj.
- Köszönöm a bókot. Te pedig lenyűgöző voltál abban ruhában. De azt hiszem, mégis ez a barna nadrág és hímzett ing illik hozzád a legjobban. Ez olyan... ez vagy te.
- Ezt nagyon Gébesen mondtad – mindhárman nevettünk (Salnamhal csak némán)
Gondatlanul vágtáztunk a hazafelé vezető úton. Esténként tüzet gyújtottunk és az erdőben aludtunk. A második estén Törtel megjegyezte, hogy egész ügyesen céloztam a csatában, bár még van mit javulnom.
- Hiába az íjászat nem az erősségem. A vívás jobban megy.
- Hát igen, az sokkal könnyebb – mondta hanyagul a harcos.
- Igen? Akkor gondolom ugyanolyan jól kardozol, mint amilyen pontosan lősz.
- Bizony. És szívesen be is mutatnám, ha nem lopták volna el a kardom.
- Annyi baj legyen, nekem van kettő – ezzel előhúztam két kardot a sárkányos táskából. Törtel csodálkozva nézte.
- Hány meglepetést tartogatsz még?
- Egy kettőt biztos. De most kardozzunk – ezzel odadobtam neki az egyik fegyvert. Harcoltunk. Én szórakoztam, ő izzadt az erőlködéstől. „Játék” közben arra gondoltam, milyen szép lenne, ha ezt a valóságban is meg tudnám csinálni. Törtel egész jól vívott. De sokkal rosszabbul, mint mikor Géb volt.
- Kész, feladom – rogyott le hulla fáradtan.
- Egész jól forgatod a kardot, de azért még van mit tanulnod – nevettem fölényesen.
- Te kitől tanultad?
- Tőled.
- Igazán?
- Igazán, még mikor együtt hajóztunk.
- Nagyszerű. Azt hiszem, most neked kellene engem oktatnod.
- Lehet róla szó, ha te megtanítasz lőni.
- Rendben – ezután nem vágtáztunk naphosszat. Időnként megálltunk és vagy az íjászatot gyakoroltuk, vagy a vívást. Mire megpillantottuk a hegyet, kiegyenlítettük tudásunkat.
Nem töltöttünk hosszú időt a jurta városban. Törtel lemondott a hatalomról és útnak indultunk.
- Mégiscsak Géb vagy és nem Törtel – jegyeztem meg viccelődve.
- Ugyan miért?
- Mert így sosem lehetsz Négy vidék ura.
- Annyi baj legyen. Nem is hiányzik, ha itt vagy nekem te... Tudom mit jelent a te neved, azt is, hogy az enyém mit. Mármint a Törtel. A Géb mit jelent?
- Isten bajnoka.
- Fura név annak, aki nem hisz az istenedben.
- Az nincs benne, hogy melyik istené – elvágtáztunk. Én Salnamhal agancsos alakján, Törtel pedig egy szívós takin. Meg sem álltunk míg el nem értük a széles, nagysodrású, csillogó vizű folyó partját.
- Különös – jegyezte meg Törtel – itt nem kéne folyónak lennie.
- Ha átúszunk rajt, akkor egy másik világba jutunk.
- Csábítóan hangzik. Honnan tudod ezt ilyen biztosra?
- Fogalmam sincs. Egyszerűen tudom – ezzel beléptem a sodrásba és elindultam a túlpart felé. Az ár nem ragadott el. Törtel követte a példám. Pár másodpercig nem történt semmi, majd a folyó egy hatalmasat mordult. Egy hullám körbe ölelte Törtelt és vissza akarta vetni oda, ahonnan jött. A kékszemű minden erejével ellenállt. Erre a vízfolyam iszonyú haragra gerjedt. Minden áron el akarta ragadni a harcost. Salnamhal és én, egyszerre indultunk a bajbajutott felé, de a hullámok kivetettek minket a túlpartra és nem akartak Törtel közelébe engedni. Már komolyan aggódtam, hogy még egyszer elveszítem, mikor a semmiből feltűnt egy tigris. Egyenesen a folyóba gázolt. Elkergette a gyilkos hullámokat és kimentette a fuldoklót.
Törtel hálásan terült el a part ment homokon. A tigris végignyalta.
- Ki vagy? – kérdezte a csaknem vízbefúlt, hálásan megsimogatva a tigris fejét.
- Aszlár vagyok – dorombolta a hatalmas macska.
- Még sosem láttam ilyen szép állatot, mint amilyen te vagy.
- Mert én nem is vagyok egyszerű állat. Szellem vagyok, és úgy döntöttem segítségedre leszek, míg a világok között kóborolsz.
- De miért?
- Szeszélyből…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése