Pusztában 8.

         - És neked? Van valakid? - kérdezte végtelen hosszú idő múlva az olasz.

         - Igen - motyogtam elmélázva.

         - Mesélj róla! - kérte Paolo, miközben kényelmesen hátradőlt a puha füvön. Miközben az itáliai sötét tincseit néztem egy másik fekete hajkorona képe elevenedett meg lelki szemeim előtt. Ahogy felsejlett bennem Géb arca iszonyú, lelket szaggató fájdalmat éreztem a mellkasomban. Nem akartam rágondolni, de muszáj volt. Szép lassan elkezdtem beszélni. Először minden szó fájt, égetett, de minél több pillanatot, kalandot osztottam meg barátommal, annál könnyebbé vált a beszéd. Sőt megkönnyebbültem, hogy valakivel megoszthatom a sok szépet, fájdalmat, izgalmat és az a valaki nem csak meghallgat, de meg is ért, együtt érez velem. Paolónak mindent elmeséltem (szinte mindent) a legapróbb részletekig.

         A nap már magasan járt, mire karikás szemmel elbúcsúztunk egymástól. A törődött rabszolga visszabaktatott a városba én pedig Apor jurtája felé vettem az irányt. Útközben azon elmélkedtem, hogy milyen jót fogok aludni az otthonos jurtában, és az jutott eszembe,hogy miképpen segíthetnék Paolón. A homlokomra csaptam, de olyan erővel, hogy megszédültem tőle.

         - Ó, én hülye! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! - leakasztottam a sárkányos táskát a vállamról, majd papírt és tollat kapartam elő belőle. 
Levelet írtam Paolo gazdájának. A kész iromány mellé egy szépen megtömött, csilingelőaranyakkal teli erszényt csatoltam, majd futásnak eredtem. Megkerültem a falut, rákanyarodtam a főútra. Csak akkor álltam meg, mikor már jó messze magam mögött hagytam a települést.

         Kifújtam magam, majd letelepedtem az út szélére és vártam. 
Nemsokára egy magányos futárt pillantottam meg, aki a jurta tenger felé igyekezett. Kényelmesen feltápászkodtam és megállítottam a küldöncöt. A kezébe nyomtam küldeményemet és elmondtam, hogy kinek és hova kell vinnie. A postás nagylelkűen elvállalta a kis csomag szállítását, miután egy szép, fényes, sárga érmét csúsztattam a markába...

         Másnap Paolo meglátogatott Apor jurtájában. Az arca sugárzott az örömtől.

         - Képzeld, valaki kiváltott - mesélte vigyorogva.

         - Nahát! Őrült mázlista vagy. Látod, én megmondtam, hogy minden jóra fordul.

         - Ugye te voltál? - nézett rám kíváncsian.

         - Miből gondolod?
         - Tegnap megígérted, hogy kijuttatsz. Nem is tudom, hogyan háláljam meg.

         - Mondjuk egy sima „köszönöm” megteszi - nevettem rá.

         - Köszönöm! - mondta nagy komolyan.

         - Csak azért jöttél, hogy elújságold, hogy most már azt csinálsz, amit akarsz, vagy van valami más is?

         - Igazából búcsúzni jöttem. Pár órán belül indul egy karaván délre. Egy darabig velük megyek.

         - Jól teszed. Miután hazaértél, küldhetnél egy levelet.

         - Jó ötlet, csak mire az ideér, addigra még egyszer megtehetném az utat, ha egyáltalán eljut idáig.

         - Írd falevélre!

         - Falevélre? Az meg mire jó? - nézet rám értetlenül.

         - Arra, hogy elég, ha szélnek ereszted. A levél majd idetalál.

         - Várjunk csak! Mintha azt mesélted, volna, hogy miután beomlott a déli átjáró, a levelek nem akartak többé postagalambot játszani.

         - Igaz, de működnie kell - mondtam határozottan - muszáj. Legalább egy próbát megér.

         - Egy próbát megér - egymásra mosolyogtunk, majd Paolo kifordult a jurtából.

         - Ég veled! - kiáltottam utána.
         - ArrivaderLa! - köszönt el az olasz, majd visszasietett a városba, nehogy a készülődőkaraván itt felejtse.
         Miután Paolo elment, a napok összefolytak. Apor hol megjelent, hol eltűnt, így az olasz nélkül kifejezetten magányosnak éreztem magam. Egyetlen vigaszom Salnamhal volt, de mégis vágytam egy emberi lény társaságára. Néha kiültem a falu szélére énekelni, vagy inkább mesélni, de a gyerekek nyüzsgése sem tudott teljesen felvidítani. Már teljesen be voltam fásulva, mikor meghallottam a nagy hírt: „a hadjárat, amit a fejedelem fia vezetett, sikeres volt... Már ma délután hazaérnek... Nagy felvonulás lesz...” Ezeket és hasonlókat suttogtak, kiabáltak, pletykáltak az emberek.

         - Muszáj ott lennem - mondtam Salnamhalnak.

         - Hát akkor rajta, menjél csak. Ha lehet, akkor én inkább kihagynám.

         - Megértelek.

         - De nem érzel együtt.

         - Jól van, vesd már a szememre, hogy nekem hiányzik egy kis nyüzsgés.

         - Nyamvadt városi! - mondta az agancsos gúnyosan, kérésemet teljesítve. De ezt mégsem lehet annyiban hagyni. Nem vagyok nyamvadt.

         - Nyámnyila salátazabáló! - vágtam a fejéhez.

         - Vérszomjas ragadozó!

         - Négy ballábas patás!

         - Kétbalkezes majom!

         - Rönkfejű!

         - Ló képű!

         - Hülye állat!
         - Na eredj szórakozni, te kis böszme!

         - Megyek is - ezzel a vitát lezártuk. Sal az erdőben maradt füvet rágni én pedig elviharoztam a legnagyobb tömeg felé.

         Hatalmas volt a felhajtás. Aki csak élt és mozgott az utcára csődült, hogy lássa a hazatérő harcosokat. Én is - mint a tömeg nagy része - próbáltam az első sorba furakodni. Pedig én nem is az összes katonát, csak egy bizonyosat akartam látni, akiről mellesleg annyit tudtam, hogy szerelmes vagyok belé, és hogy valamikor hogy nézett ki és milyen néven szólították. Fogalmam sem volt, hogy vajon mennyire lett más, vagy egyáltalán megváltozott-e. Még abban sem lehettem biztos, hogy tényleg valahol a harcosok között van.

         A színes ruhás tenger körülöttem hullámzott. Férfiak, nők, gyerekek, öregek, szegények, gazdagok közösen. A széles úton elvágtatott két futár egyenesen a fapalota felé. Hamarosan megjelent a sereg. Az élen egy fiatal, sötét barna hajú, díszes ruhás harcos lépkedett, a fonott tincseivel azonos színű lovon. A lószerszámok talán még díszesebbek voltak, mint az ifjú ruhája. Már éppen a következő katona felé fordítottam volna a tekintetem, mikor az elől lépkedő felém nézett.  Sötét, mélykék szemei voltak. A gyomrom bukfencet vetett. „Géb szemei”

               Forgott velem a világ. A tarka-barka ruhák egyetlen pörgő színorkánná változtak. A festéktengerből Apor lépett elő. "Jé, hát visszajöttél?" gondoltam, mielőtt még a táltos karjába szédültem. Utána bársonyos sötétség.

/2006 vége, vagy 2007 eleje/