Cigarettafüst 1.

Sokáig tartott, de elkészültem vele. Mese, amit az egyik legkedvesebb barátnőmnek írtam - persze bátran olvashatja más is :O)

Szeretettel ajánlom az egyetlen és utánozhatatlan Szofopatának, Gunics Boglárkának

Cigarettafüst

Kara lélegzetvisszafojtva lapult a hideg kőfalhoz. Szemérmesen lesütött szemekkel, kibontott haja mögé rejtőzve várta, hogy a gondolataiba merült férfi elhaladjon előtte. Mikor az ellépett mellette, önkéntelenül is felpillantott. Ámulva siklatta végig tekintetét a mélázva lépdelő dús, gyűrűző fürtjein, füstös-kék szemén, magas homlokán, lazán félregombolt ingén és izmos vádlijain feszülő könnyű, nyári nadrágján. Ahogy azokra a vádlikra pillantott… maradjunk annyiban, hogy kifelé is elakadt a légcseréje.

            A férfi laza léptekkel tovább haladt, tudomást sem véve a fal mellett szobrozó, oxigénhiánytól egyre kékebb ábrázatú Karáról. Igazából észre sem vette, hogy áll valaki a fal mellett. Bár ez cseppet sem meglepő annak tudatában, hogy a folyton nyakába lihegő, főként udvarhölgyekből álló csorda is csak akkor szúrt neki szemet, ha az egyik fruska "véletlenül" nekiütközött a hirtelen indíttatásból megtorpanó licentiatusnak. Persze. Vajon mi más megnevezés illett volna erre a szórakozott, nőmágnesezőn sármos figurára egy fejedelmi udvarban? Igaz, néhányan mesternek is szólították, de ő ezt valamiért ki nem állhatta. Pedig illett rá. Hiszen ő a filozófia egyik nagymestere volt. Talán pont ezért fordulhatott elő, hogy őt hidegen hagyták az olyan cseprőségek mint a környezete, vagy a mindennapi betevő problémája. Ez más, egyszerű halandónak néha okot adott volna a hétmérföldes fejfájásra, de Fridrich licentiatusank minden megadatott ahhoz, hogy akár a nap mind a huszonnégy óráját gondolati fellegei között töltse, ugyanis - élet adta szerencséjére - a bátyja nem más volt, mint a Déli Uradalom Fejedelme.

            Kara csak nemrég érkezett az udvarba és még az első napon megakadt a tekintete a licentiatuson. Ahogy az már lenni szokott. Éppen úgy vonzotta ez a többnyire másvilágban élő férfi, mint a többi fiatal hölgyet. Talán őt kicsit jobban. Abban a pillanatban is, mikor a falhoz lapulva, visszafojtott lélegzettel itta be az elegáns-hanyag léptekkel vonuló férfi látványát, határozottan öltött testet fejében a lányosan eszetlen ötlet: mikor a licentiatus pont mellette lép el, ő bizony a nyakába veti magát úrihölgyhöz méltatlan módon és leteperi.

            A pillanat elmúlt, a gondolat tovarebbent, Kara a fal mellett maradt. (Állva. A hormonszintje nem küldte padlóra - egyelőre.) Megfordult a fejében, hogy esetleg ő is csatlakozhatna - csak egy kicsit - a férfi díszes, kéretlen kíséretéhez, de továbbra sem mozdult.

            A licentiatus, suttogó, nevetgélő követőivel együtt eltűnt a folyosó végén nyíló ajtó mögött. Kara elfintorodott. Iszonyatosan vágyott a férfi közelségére, de nem akármilyen áron. Többek között képtelen lett volna kiskutyamód a sarkában lihegni nap, mint nap, figyelmet követelve magának. Nem is értette a többi lányt. Mégis mit várnak? Hiszen Fridrich licentiatus köztudottan zárkózott, magának való ember, aki kifejezetten szereti a csendet. Ráadásul szemkaristolón látványos jelekkel adja környezete tudtára, hogy feszélyezve érzi magát, ha a filozófia szárnyáról leereszkedve csapatnyi csivitelő lánykát talál maga körül. Például egy hessegető kézmozdulattal kísért ingerült mondattal:

            - Menjenek már innen!

            Kara oldalát nyűtte a kíváncsiság. Mi a lila ködöt keres a licentiatus a Déli Uradalom leggrandiózusabb, legnyüzsgőbb kastélyában? Hiszen volt saját birtoka kényelmes kúriával, alig egy napi járóföldre, kellemes távolságban az Uradalom mindennapjaitól. Mert az egy dolog, hogy ő a Fejedelem öccse. Kara még sosem hallott olyan fivéri látogatásról, ami minden ok nélkül hónapokig tart. Pláne, ha a látogató ilyen egyértelműen megveti a hatalmas udvartartást, intrikát, szaftos pletykákat, vagy egyáltalán bármiféle társaságot. Mit keres hát itt? Diplomáciai okok miatt tartózkodna az Uradalom szívében? Erősen kétlette.

            Köztudott tény volt, hogy az elmúlt húsz esztendőben Fridrich elzárkózott az államügyek elől és úgy hírlett, a Fejedelem korábbi kísérletei is mind kútba fúltak, már ami öccse bevonását illeti az Uradalom kormányzásába. A licentiatusban a gyakorlati érzék leghalványabb szikrája sem parázslott, így az Uradalom szempontjából az tűnt a legbiztonságosabbnak, ha egyszerűen békén hagyják. Had élje a maga csendes, csupán gondolatoktól terhes életét. Igazából ez a fordulat a Fejedelmet is boldoggá tehette: nem csak állandóan, de még hébe-hóba sem kellett amiatt aggódnia, fogat csikorgatnia, hogy esetleg fivére a babérjaira tör.

            Fridrich a saját udvartartását sem tudta irányítani, nem, hogy az egész Déli Uradalmat! Ezzel a ténnyel maga a licentiatus is tisztában volt. A rossz nyelvek szerint ez volt a legfőbb oka, hogy nyolc évvel ezelőtt elvette a calaasiai lányt. Így végre akadt, aki rendet tart a birtokán. Szegény lány, nem tudta, mit vállal. Hamar nővé is serdült. Miután szent kötelességét teljesítette, vagyis megszülte az örököst, jó hírét, gyermekét, hozományát hátrahagyva, nőietlenül, lóháton nyargalva menekült a Déli Uradalomból. Még Calaasiaban sem állt meg. Nem mert az apja szemébe nézni, aki nagyon tiltotta ettől a házasságtól. Mindezek után sem ejtettek utána sok könnycseppet. Szívtelen nőszemély - mondogatták rá, mivel zokszó nélkül hagyta ott a gondoskodásra alkalmatlan licentiatusnak szinte újszülött fiát. Ráadásul beállt színésznőnek, hatalmas vagyont halmozott fel, levelet sosem írt, és nyolc esztendő elteltével sem ment újra férjhez. Helyette rosszhírű társaságokba járt és rengeteg színdarabban elvállata a főszerepet. Magamutogató, arcátlan jégkirálynő vált belőle. Eme történetből okulva, egyetlen apa sem adta a lányát a licentiatusnak. Akkor sem, ha ezzel a fejedelmi családba házasodhattak volna be.

            Az érett korú hölgyek csak legyintettek, vagy a fejüket csóválták ha Fridrich licentiatus, mint partiképes agglegény került szóba. Ha máshonnan nem is, ám hírből jól ismerték élhetetlen hóbortjait. De sem ez, sem az atyai szó nem tudta a kisasszonyok hordáját megzabolázni. Így ha Fridrichnek úgy tartotta úri kedve, akkor nem kellett egyedül töltenie az éjszakát. Jelentkező akadt bőven. A licentiatus pedig - ábrándos gondolatai mellett is - férfi volt, méghozzá ereje teljében lévő. Nem megy csoda számba, többször előfordult, hogy engedett a lelkes ostromnak.

            Kara agyába berágta magát a makacs gondolat: lehet ő a következő. Csak annyit kell elérnie, hogy a licentiatus észrevegye. Az nem lesz nehéz! Hiszen ő nem az a szürke egér típus. De sajna a tapadós birkacsorda tagjai sem azok. Nádszálderekak és Szélikék. Üresfejű Nebáncsvirágok. Azt bezzeg tudják, hogyan kellessék magukat. A szempilla rebegtetés művészetét alaposan kitanulták. Egytől egyig ügyesen csavarják a szót, ha a meghódítandó nemlétező érdemeinek az égig magasztalása a cél. Hát még akkor, ha az illető létező érdemekkel is büszkélkedhet! Kara miután ezt végigfuttatta fejében, elfintorodott. Újfent.

            Ábrándot űzök.

            Elhatározta, hogy búfeledőként lemegy a faluba és vásárolni fog.

            Elégedett mosollyal pillantott fel a hegy tetején gubbasztó, hangyavárnak tetsző kastélyra, miután kiszállt a kocsiból. Roppant szórakoztató volt négy gyorsléptű paripa segítségével végigszáguldani az úton, meredeken le a hegyről. (Egyenesen a süllyesztőbe.) De a hegy lábánál sajnos hátra kellett hagynia a kényelmes, ló vontatta szállítóeszközt. Az embermassza két lépéssel odébb már áthatolhatatlan tengerként hullámzott. A hullámnézős benyomást erősítette, hogy ebben az esztendőben a kék és a zöld számítottak a legdivatosabb színeknek.

            Bár ismeretlen környéken járt, vígan vegyült el a tolongók között. A kocsis elmondása szerint maga a vásártér jó pár utcával odébb terpeszkedett, szinte közvetlen az Öböl partján, de a lány kivételesen nem aggódott amiatt, hogy nem tudja a pontos irányt. Boldog, boldogtalan a vásárra igyekezett, így cseppet sem számított, hogy neki mennyire csapnivaló az irányérzéke, tájékozódó képessége.

            A téren szinte gyermeki elragadtatással forgolódott a labirintusként kanyargó bódék, szekerek között. A Négy Uradalom és Calaasia minden kincse a lába előtt hevert. Illetve inkább felett, hiszen az áruk többségét derékig érő, összecsukható, kék kacskaringókkal díszített faasztalokra terítették ki. Kara most különösen örült neki, hogy nehéz erszény fityeg a csuklójára kötve. Családja ugyan nem tartozott a legvagyonosabbak közé, de lányukat bőségesen ellátták arannyal, ezüsttel, mielőtt a fejedelmi udvarba küldték volna és bíztatták, ha már egyszer az Uradalom legnagyobb piacán jár, újítsa meg ruhatárát. Karának nem kellett kétszer mondani. Pláne a licentiatussal való találkozás után. Létezik a vásárlásnál jobb gyógyír a szerelmi bánat kúrálására?

            Újonnan szerzett, hatalmas, vállra akasztható, puha bőr táskája egyre nehezült és púposodott, erszénye tartalma vészesen megcsappant. Mikor ezt észlelte, kissé összeráncolt homlokkal kémlelt körbe. Tolvajra gyanakodott, persze tévesen. Ez hamarosan neki is leesett. Végig ügyelt az erszényére, a válla majd leszakadt, a Nap pedig csaknem a horizontot súrolta. Ráadásul a vásározók jelentős része is elszállingózott már. Elszaladt a nap.

            A lány bár hirtelen megfogadta, hogy nem költ többet, érdeklődve mérte végig egy keleti kereskedő különös, kesernyés illatot árasztó pultját. Az asztalon kecses fémdobozkák, aprított, szárított, barna fűkeverékek és papírból sodort pálcikák sorakoztak. A kereskedő - olajozott hajú, önelégült férfi - egy izzóvégű, papír rudacskát tartott a középső és mutatóujja közé csippentve. Vigyorogva a bámészkodó Karára tekintett, lassan a szájához emelte a papírpálcikát, látványosan megszívta, majd édes-keserű füstkarikát köpött az ég felé. A lányt mágnesként vonzotta az illat. A kastélyban többször is érezte már. A licentiatust lengte körül mindig.

            - Mi ez? - kérdezte a kereskedőtől.

            - Cigaretta, kisasszony - felelte flegmán, kajánul az árus miközben kényelmesen hátradőlt tábori székében és feldobta csizmás lábait az asztallapra. Kara nem botránkozott meg. Nem az a fajta volt.

            Cigaretta. Fridrich cigarettázik.

            Kara hallott már erről a furcsa szokásról, ami a Déli Uradalomban újdonságnak számított, ám eddig nem igazán tudta elképzelni, hogy mi lehet jó abban, ha valaki papírba csavart növényeket gyújt meg a szájában. Így a gyakorlatban látva viszont nagyon is tetszett neki. Sőt! Ki akarta próbálni. Mindenáron.

            - Mennyibe kerül? - nézett zavar nélkül a nagyképű, polgárpukkasztó kereskedő szemébe. A cigarettaárus önkéntelenül elkapta tekintetét. Kara vigyorgott.

            - Tizennégy arany egy doboznyi. Tizenhét, dobozzal együtt.  - Karának leesett az álla. Mennyi!? Anyám borogass! Az abszolút luxuscikk. Több mint egy arany szálanként. - De a kisasszonynak odaadom tizenkettőért.

            Kara elnevette magát. A kereskedő leemelte a pultról lábait és zavarát leplezve összeszorította ajkait egy pillanatra. Nem értette, min kacag olyan jóízűen a bájos arcú, érdekes, határozott úrilány.

            - Tizenkét arany? Néhány papírpálcikáért? Mégis minek néz engem?

            - A fejedelmi asszony egyik udvarhölgyének.

            - Nos, eltalálta.

            - Legyen tíz arany. Dobozt is adok mellé.

            - Nagyon rosszul alkuszik. Tudtommal fölfelé kellene görbítenie az árat. - A kereskedő vállat vont.

            - Mentségemre legyen, roppant vonzónak találom a cigarettázó hölgyeket.

            - Én azonban sohasem cigarettáztam.

            - Pedig magának kifejezetten jól állna.

            - Másokra is így tukmálja rá az áruját?

            - Őszintén beszéltem. Másnak még nem adtam el cigarettát az udvari emberek közül… leszámítva a licentiatust. De hát neki már a kastélyba költözése előtt is én szállítottam, nem is kis mennyiségben.

            A cigarettaárus kellette magát. Macsós gesztusai, fehéren, mosolyban villanó fogai a csinos, különös udvarhölgy kegyei elnyeréséért játszottak. Kara alig bírta megállni röhögés nélkül. Nem a jó modor, nemes lányhoz illő viselkedés miatt fogta vissza megát. Fütyült az illemre. Egyedül a licentiatus említésére uralkodott arcizmain. Hátha a kereskedőnél van a kulcs. Ő talán önkéntelenül elkotyogja, hogyan lehetne meghódítani Fridrichet.

            - Hát azt hallotta már, miként gyulladt ki a licentiatus kastélya?

            - Micsoda? - kérdezett vissza Kara üvöltésszerűen. Ő neki arról sem volt tudomása, hogy tűz volt a licentiatusnál. Ez a jöttment kereskedő meg még azt is tudja, hogyan.

            - Ó, szóval odafent a hegyen nem szívesen beszél róla. Hm. Végül is nem csoda. Bár nem hiszem, hogy túl sokan megrökönyödnének. Elvégre Fridrichről van szó.

            Ezek tegező viszonyban vannak?

            - Na, kisasszony, én megsúgom magának, hogy miért lakik Fridrich a bátyjánál, de csak akkor, ha megígéri, hogy nem adja tovább.

            Kara hatalmas szemeket meresztve bólintott.

            - A múltkor mesélte, mikor együtt cigarettáztunk. - A kereskedő láthatóan nagyon megtisztelve érezte magát, mert együtt cigarettázhat a licentiatussal. - Azt mondta, tulajdonképpen az én hibám az egész, mert én viszek neki folyton cigarettát. Akkor már kezdtem kapizsgálni. Mondom, szállítok én másoknak is, de még senkinek nem égett le emiatt a háza. Aztán ő meg azt mondja erre, hogy de a többi biztos nem filozófus. Erre persze bólogattam, aztán megkérdeztem, hogy miért? A filozófusok máshogyan cigarettáznak, mint az egyszerű halandók? Fridrich teljesen zavarba jött, tudja, kisasszony? A licentiatus még az ágyban is cigarettázott. Egyik szálat szívta a másik után. Közben meg elaludt. Arra ébredt, hogy az egész szobája lángokban áll. Csoda, hogy megmenekült. Nem tudták eloltani. Fridrich nem szereti, ha sok ember nyüzsög körülötte. Kevesen voltak a tűzoltáshoz, még csak láncot sem tudtak képezni a kútig, a fa gerendázatot meg hamar felzabálták a lángok. Ennyit mondott a licentiatus. Pedig itt még nincs vége a történetnek. Szerencsére Fridrich lovászlegénye is nálam veszi a cigarettát. Na, tőle tudom: miután beletörődtek, hogy a kastély menthetetlen, tűnt fel, hogy kis Frid nincs az udvaron. Nosza, kérdezgették a dajkát, merre lehet, de az öreglány teljesen megkukult a nagy riadalomtól. Kiderült, hogy a fiú még benn van. Mindenki halálra rémült. Fridrich meg döbbenten bámult maga elé. Azt hitte, a fia a nagynénjénél tartózkodik. Ott is töltött a megbeszéltek szerint egy egész hónapot, de már két napja hazaért. Na már most, a tűz csütörtökön volt, ám a licentiatus harmadik napja nem beszélt egy lélekkel sem. A könyvét írta. Nem szabadott zavarni. Ő azt hitte, még mindig hétfő van. Csak másnapra várta kis Fridet. Képzelheti, mikor meghallotta, hogy a fia valahol bent lehet a lángoló kastélyban! Amit tulajdonképpen ő gyújtott fel… A lovászlegény azt mesélte, hogy Frdirich hátranézett rájuk ökölbeszorított kézzel, dühös arccal, "Idióták" - mondta nekik, aztán fogta magát és egy lótakaróval a kezében besétált a tűzbe. Ők meg csak álltak és bámultak kukán. Már biztosak voltak benne, hogy földönfutóvá lettek, hiszen se kastély, se úr, se örökös, mikor a kapuban megjelent a kormos, koszos licentiatus, karjai közt a lópokrócba csavart kisfiúval. El tudja ezt hinni? A licentiatus egyedül ment be a fiáért és mindketten túlélték. Persze néhány helyen összeégtek, de a kuruzsló azonnal kezelésbe vette őket. Szépen meggyógyultak. Mondja, kisasszony, Fridrichnek visszanőtt már a szemöldöke?

            Kara bólintott. Válaszolni nem bírt. Valahol elakadtak a szavai, pedig ez csak igen ritkán esett meg vele.

            - Akkor kéri a doboz cigarettát?

            Kara erre is bólintott és sietősen a pultra számolt tíz aranyat. Megszólalni még mindig nem tudott. Kellet neki a cigaretta is, a történet is, de a kereskedőt egyre ellenszenvesebbnek találta. Nem szívesen futott volna össze vele sötétedés után egy elhagyatott utcán. Mázlijára sosem kellett napnyugta után kihalt utcákon bolyongania. Egyedül. Társasággal egészen más.

            - Aztán nehogy elaludjon cigarettával a kezében! - A kerekedő csábosnak szánt mosolya idegtépőre sikeredett. Kara zavartan kacarászva felkapta a cirádás acéldobozt és sietős léptekkel átvonult a tér túloldalára.

            Egy üres bódé előtt toporogva eszmélt rá, hogy a táskája szörnyen nehéz és egyértelműen esteledik. A piacnapnak vége. Már bánta, hogy nem hozott magával kísérőt. Ki nem állhatta, ha idegen apródok csoszogtak mögötte, de most tényleg jól jött volna. Lenne aki cipeli a táskáját és megmutatja az utat a kocsik gyülekezőhelyéig. Mert ő most bizony bajban leledzett. A térről tovakacskaringózó utcák egyike sem tűnt ismerősnek. Fogalma sem volt, merről sodorta a tömeg az akkor még nyüzsgő bazárba. Ráadásul a válla majd leszakadt.

            A szögletes tetők fölött megkereste a hegycsúcson csücsülő, picinynek látszó kastélyt. Ezt tűzte maga elé abszolút tájékozódási pontként. Lassan lépkedve, bizonytalanul indult el a nagyjából helyes irányba mutató, pikkelyköves utcán.

            Húsz perccel később fáradtan rogyott le az Öböl partján futó sétányon egy levélmintás padra. Bakot lőtt. Ennél távolabb már csak akkor lehetett volna úti céljától, ha kihajózik a tengerre.

            Fontolgatta, hogy esetleg segítséget kér valamelyik lődörgő, naplementét csodáló falusitól, de nem tartotta sürgősnek a dolgot. Végül is itt senki sem ismeri. Még egy rövid ideig biztos nem fogják keresni. Megtalálni! Hajjaj. Addig még órák telhetnek el. Tökéletes alkalom a cigaretta kipróbálására.

            Előhúzta táskájából a fémdobozt. Az Öblön túl derengő félsziget hátterében émelygyönyört imitálva bukott mélybe a Nap vörös korongja, lilára és narancsra színezve a tájat. Kara elfordult és inkább a szürkén meredező, vad sziklákat nézte a falu fölött. Nem sok növény élt meg odafönt. A kastély eggyé olvadt az alapul szolgáló komor kövekkel.

            Csupasz hegyek alatt hallgatom a hullámok csillámló játékát. Csupasz hegyek? Csupasz legyek. De ne csak én, egyedül. Szívesen megnézném magamnak pucéran.

            Elmélyülten forgatta ujjai közt a szál cigarettát. Erszényéből előhalászta varázskövét és az ajkai közé kapott cigaretta végéhez érintette. Mielőtt gondolatban parancsot adhatott volna a rubinvörös kavicsnak: Tűz! - valaki megbökte a vállát.

            - Kara kisasszony?

            A kéretlen társaság egy apród volt. Nap és fenyőmintás libériájából ítélve egyenesen a fejedelmi udvarból. Kara úgy meredt rá, mint oroszlán a zsákmányára. Az apród nagyot nyelt, majd oktávval magasabb hangon folytatta.

            - A… a kocsis mondta, hogy nézzek körül a piactér környékén, mert a kisasszony hajlamos eltévedni. Én nem, én egyáltalán nem akartam zavarni.

            Kara fejcsóválva visszacsúsztatta a szál cigarettát a dobozba. Kivételesen boldoggá tette volna, ha még egy kicsit elveszve hagyják.

            Napokig nem is gondolt a cigarettás dobozra. Túlzottan lefoglalta a licentiatus megfigyelése és rengeteg idejét emésztette fel a fejedelmi asszony ostoba ötleteivel, teadélutánjaival, fogadásaival, zenés estjeivel. Kara ezen rendezvények végén rendszerint erei felmetszését fontolgatta. Az Uradalom Nagyasszonya - Kara szerint - a Héthatár Legostobább Prűd Libája cím büszke birtokosa volt és ez az összes "mulatságra" rányomta bélyegét. Ráadásul a szívfacsaróan kedves asszony lépten-nyomon Kara értésére adta, hogy a társasága nem kívánatos teher számára. De Kara nem futamodott meg. Az udvarban maradt és "csak azért is" alapon meg sem próbálta elleplezni vad, kissé őrült természetét. Szóval könnyedén kivívta a Nagyasszony megvetését. Cserébe a fejedelmi hölgy ott döngölte földbe mézgába mártogatott szavaival, ahol csak alkalom kínálkozott rá. De legalább mindennap egyszer. Kara pedig közel sem volt olyan rettenthetetlen, mint amilyennek mutatta magát. Más esetben sírva rohant volna haza a családi birtokra, de akkor soha többé nem láthatta volna a licentiatust. Maradnia kellett.

*

            Egy szombat délután elfoglaltság nélkül maradt. A Nagyasszony nem hívatta, a licentiatus pedig kilovagolt. Így békésen ücsöröghetett szobájában rég forgatott könyvei társaságában. Ezen a délutánon tolakodott újra agytekervényei közé a cigarettás doboz képe.

            Nem teketóriázott sokat. Szélesre tárta az ablakot, kiemelte a fiók mélyéről a dobozkát, felpattintotta a fedelét és laza mozdulattal szája sarkába lökött egy szálat. A varázskavics fellelése picit több időt igényelt. Emlékezett, hogy este azzal melegítette fel a fürdővizet, de nem találta sem a kád szélén, sem a tükör előtt, sem a törölközői között. Már az egész szobát felforgatta mikor eszébe jutott, hogy reggel zsebre vágta.

            A cigaretta vége felizzott, ő pedig sóváran mélyre szívta a füstöt. Aztán fuldokolva térdre rogyott.

            Ezek nem normálisak! Mégis mi ebben a jó? Idióták! - háborgott karcosan köhögve. A rossz indítás ellenére, miután kihörögte magát, újra szájához emelte a méregdrága cigarettát. Most kisebbet kortyolt a füstből, de így sem tudta elegánsan kifújni. Köhögés közben füstpamacsok pöffentek elő száján, orrán, kis híján a fülén is.

            Már leszívta a harmadik slukkot, mikor türelmetlen kopogás szakította félbe édeni szabadidős elfoglaltságát.

            - Szabad - akarta mondani, de csak egy artikulálatlan hörrenésre futotta a hangjából. Az ajtón kedvenc és egyetlen komornája nyitott be.

            - Kisasszony, a fejedelmi hölgy ide tart.

            - Hogy mi? - köhögte Kara.

            - Jól van, kisasszony? Mégis mit csinál?

            - Füstbe fojtom magam.

            - Most nem lehet! A Nagyasszony keresi. Jöjjön! Gyorsan megfésülöm. - Kara kivételesen nem ellenkezett. Kicsit még mindig fuldoklott. Szó nélkül tűrte, hogy komornája leültesse a tükör elé és kivegye kezéből a hamvadó cigarettát.

            - Mi ez? - forgatta értetlenül ujjai között a füstölgő szálat.

            - Cigaretta.

            - Szörnyű szaga van. A Nagyasszonynak biztos nem fog tetszeni.

            Kara riadtan talpra pattant.

            Ide jön. Ide jön, a szobám pedig cigarettafüstben úszik. Rólam nem is beszélve. Gyűlöli a cigarettát. Akkor is mindig fintorog, mikor Fridrich elhalad előtte. Ki fog rúgni. Ki fog rúgni a kíséretéből és hazaküld. Én pedig soha többé nem látom Fridrichet. Egyetlen szál cigaretta miatt.

            - Gyerünk! Ne csak ácsorogj! El kell tűntetnünk ezt a szagot.

            - De ezt a valamit hogyan oltsam el?

            Kara kiragadta a cigarettát a komorna kezéből és jobb ötlete nem lévén, beledobta a félig telt vizespoharába. A komorna egy sóhaj kíséretében nekilátott két sál segítségével kiterelgetni a füstöt az ablakon.

            A folyosó végén finom léptek koppantak.

            Ez túl lassú - állapította meg Kara a komorna ügyködését figyelve. Reménykedve húzta elő zsebéből a varázskavicsot.

            Levegő! - Hunyt szemmel rálehelt a kövecskére. Csak a szerencséjében bízott. Levegővarázslattal még soha életében nem próbálkozott. Haszontalannak tartotta.

            Semmi sem történt. Kara csalódottan kinyitotta szemét és kapkodva próbálta előkeríteni parfümös üvegcséjét. Tudta, hogy valahol az asztalon kell lennie. Valahol a könyvek, pergamenek, tollak, tintatartók között.

            A kopácsoló léptek zaja egyre határozottabbá vált.

            Megvan! - Kara egyik kezével megragadta a parfümös fiolát, a másikkal ismét szája elé emelte a varázskavicsot és ráfújt. - Működj már!

            Viharos szél vágtatott be az ablakon. Pillanatok alatt messzire repítette a cigaretta kesernyés illatát és szanaszét szórta Kara pergamenjeit, ruháit. Ráadásként madárfészket kócolt a lány hajából. Kara megkönnyebbülten rázta hátra ezt a gubancos, derékig érő, csokoládészín loboncot.

            - Kisasszony, a haja! - sopánkodott a komorna.

            - Már nincs idő fésülködni.

            - Tudom, de… bűzlik.

            Valóban. Már Kara is érezte. A szoba ugyan kiszellőzött, de ő maga még mindig cigaretta szagot árasztott.

            A folyosón hirtelen csend lett. Néhány másodperc múlva határozott kopogás hallatszott az ajtó túloldaláról.

            - Ez ő! - kapta mindkét kezét a szája elé a komorna. Riadtan Karára pillantott, aki néma biccentéssel bíztatta. Így vett egy mély lélegzetet, és az ajtóhoz sietett. Kara pedig váratlan ötlettől vezérelve kirántotta a dugót a kezében szorongatott fiolából és a parfüm egyik felét a dekoltázsába, másik felét a szájába zúdította. Szemébe fanyar könnyek szöktek. A parfüm a cigarettánál is rosszabb volt.

            A sarkig tárt ajtón belépett a fejedelmi hölgy két apród és három udvarhölgy kíséretében. Kara ijedtében lenyelte a parfümöt…