A Nagyasszonyban első ránézésre nem volt semmi fejedelmi. Hervadó félben levő középkorú nőnek látszott, vészesen ráncosodó bőrrel. Zörgő csontú, formátlan testén tökéletesen szabott, egyszerű, bordó selyemruha lógott. Nem létező melleit még a fűző sem volt képes kiemelni. Ha valaki nem tudta, hogy ő a Nagyasszony, egyszerűen elsétált mellette, vagy esetleg megállt és kinevette - de az volt élete utolsó kacaja.
A Nagyasszony egészen addig nem tűnt valódi úrnőnek, amíg meg nem szólalt, de amikor kinyitotta a száját, senkiben sem maradt egy cseppnyi kétely sem.
- Kara - ennyit mondott utolsó udvarhölgyének. Kara egy minden eleganciát nélkülöző pukedlit tudott összehozni, némán. A szertartásos, udvarias köszöntés helyett csupán egy nyikkanásszerű hang tört fel a torkából.
A parfüm valami borzalmas volt, és nem csak az íze, mert az egy dolog. Keserű szamócamód összehúzta a lány száját, nyelőcsövét, amitől ő köhécselni, fuldokolni, vizet inni akart, de egyiket sem tehette, hiszen a Nagyasszony előtt állt. Viselkednie kellett, és az még sohasem volt annyira nehéz, mint élete első cigarettája után.
- Azt akarom, hogy csatlakozzon a kísértemhez, most - folytatta a Nagyasszony, majd kritikus szemmel végigmérte a jelenleg inkább udvari bolondnak, mint úri hölgynek tűnő lányt. - De előbb szedje össze magát. Szégyent hoz a fejemre.
Kara még mindig a hangját keresgélte. Bőszen nyelte saját nyálát, hátha ez segít valamit kínos helyzetén. Az ötödik nyelés után kinyitotta a száját, és ha már egyszer kinyitotta, megpróbált mondani valami értelmeset.
- Elnézést… - A hangja legalább egy oktávval magasabban csengett, mint rendesen. A Nagyasszony ritkás szemöldöke a homlokáig szaladt, az udvarhölgyek pedig alig leplezetten kuncogtak a tenyerükbe. A két apród és a komorna hősiesen tartották magukat, továbbra is szertartásos komolysággal bámultak maguk elé. - Épp… épp egy kísérletet végeztem.
- Miféle kísérletet? - A Nagyasszony biztosra vette, hogy Kara a bolondját járatja vele. Kigúnyolja a kísérete előtt, ráadásul ilyen ostoba, fejhangú vinnyogással…
- Hélium - csipogta Kara, bár azt még nem találta ki, mégis miféle kísérletet végezhet héliummal, és egyáltalán hogyan juthat, juthatott hozzá. Szóval fogalma sem volt, hogyan fog kimászni a saját maga ásta gödörből. Idegesen játszani kezdett a tenyerében lapuló kaviccsal.
A komor Nagyasszony hirtelen megenyhült, sőt kíváncsiság csillant fáradt szemeiben.
- Az ott a kezében, egy varázskő?
- I-igen - próbálta Kara egy finom torokköszörüléssel visszamélyíteni a hangját, sikertelenül. - Családi ereklye.
- Ó - sóhajtotta a Nagyasszony. - Megnézhetem? - A lány készségesen helyezte az Úrnő kezébe a kavicsot, és próbálta visszatartani döbbent nevetését. Ha ezt otthon elmeséli: a Nagyasszony elalélt egy varázskőtől! Kara családjának négy ilyen kis kavicsa volt. Hogy lehet, hogy a Déli Uradalom legnagyobb kastélyában ez különlegességnek számít? Szerencse. De mekkora szerencse.
- Ért a levegővarázslatokhoz? - kérdezte a Nagyasszony óvatosan forgatva ujjai között a rubinvörös kavicsot.
- Csak kísérletezem velük - sipogta Kara. Az udvarhölgyek nem bírták tovább. Hangosan felkacagtak. Kara fülig pirult és megint megköszörülte a torkát. A fejedelmi asszony kivételesen nem díjazta kedvenc hölgyei humorát.
- Nos, legalább az egyik kísérőmet megáldották némi ésszel. Bár nekem nem a hélium teremtése jutna először eszembe, ha levegő varázslatokkal kísérletezhetnék. - A Nagyasszony visszaadta a varázskövet Karának és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Sarkon fordult, majd méltóságteljes léptekkel elhagyta a termet. Udvarhölgyei és apródjai szó nélkül követték.
Kara kissé elnyílt ajkakkal állt a vihar sújtotta szoba közepén, és hitetlenkedve pislogott.
Ez most bók akart lenni, vagy valami fejtörő? Atygatya…
A komorna már meg sem kísérelte visszafojtani nevetését.
- Jaj, kisasszony! - visította a hasát fogva. Kara is hangosan felkacagott azon az idegen, nagyon magas hangon. Felszabadultan, megkönnyebbülten nevetgéltek, míg az egyik apród vissza nem jött. Mikor a libériás fiú belépett az ajtón, zavartan elhallgattak.
- A Nagyasszony üzeni Kara kisasszonynak - kezdett bele mondandójába szeppenten az apród -, hogy a Hosszúterembe várja ebédre, és hogy gyorsan szedje össze magát, és… és hogy nagyon vicces volt. Ezt nem üzeni, ezt én gondolom. - A komorna és Kara összenéztek, majd újra felvihogtak. Az apródnak először lefittyedt a szája sarka, azt hitte, őt nevetik ki, de mikor rájött, hogy nem őt tartják komikusnak, hanem a nem olyan rég túlélt látogatást, ő is bekapcsolódott a nevetőkórusba.
*
Kara nem akart többet a cigarettás dobozhoz nyúlni. Így, hogy a saját szobájában sem szerencsétlenkedhetett nyugodtan, valahogy az egésztől elment a kedve. Új eszközt kellett találnia Fridrich meghódítására. Ha a cigaretta nem lehet a közös szenvedélyük, akkor majd… mi? Mit szerethet egy licentiatus, mi érdekelheti a filozófia nagymesterét? Mármint a filozófián kívül. De Kara végül arra a következtetésre jutott, hogy végső esetben a filozófia is megteszi. Végül is, lehet a filozófia hihetetlen érdekes, vagy nem? Ki kellett derítenie. Még sosem olvasott egyetlen filozófiai művet sem. Épp itt volt az ideje, hogy kipróbálja.
A Hosszúteremben ülve, bágyadtan hallgatva az asztalnál folyó bájcsevejt elhatározta, hogy másnap meglátogatja a könyvtárat, és keres valamit a filozófiával kapcsolatban. Miután ezt így végiggondolta, derekasat kortyolt boros kupájából, de kis híján vissza is köpte döbbenetében. Az a liba Litta - aki a Nagyasszony kiskedvence volt, aki tanúja volt annak a kínos beszélgetésnek, és aki épp szemben ült vele - azt ecsetelgette lóarcú barátnőjének, hogy másnap ő is részt vesz a licentiatus előadásán a könyvtárban.
Pont te? Hiszen még számolni se tudsz.
Ezek után Karának nem maradt más választása: muszáj volt kiderítenie, hogy mikor tartja Fridrich az előadását.
*
Kara belépett a szárnyas ajtón és kissé elbizonytalanodott. A könyvtár sokkal nagyobb volt, mint képzelte. A magasban dupla galéria szaladt körbe, és a polcokon pihenő vaskos kötetek sorát csak egy-egy ajtó, lépcső, üvegezett ablak törte meg. A morózus asztalokon, süppedős fotelokon, polcokon a Déli Uradalomra oly jellemző tengerkék, kacskaringós minta futkározott könnyedén.
A lány önkéntelenül ujjai közé csippentette a nyakában himbálózó, bagoly alakú medált és tett néhány tétova lépést a méltóságteljesen nyújtózkodó polcok között. Annyit tudott, hogy a licentiatus a könyvtárban tartja előadásait.
De itt hol?
Kara legalább hét ajtót látott. Mégsem nyithat be mindegyiken. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha otthon van! Az ő könyvtáruk egyetlen tágas teremből állt, és egyáltalán nem festet úgy, mint egy útvesztő. Kicsit még toporgott, némán nevetett a lehetetlen helyzeten, majd elindult az első ajtó felé, jobb keze mutatóujjával végigsimítva a mellette sorakozó kódexek gerincén.
Először nekitámasztotta tenyerét és fülét a bőrborítású ajtónak, és hallgatózott kicsit. A túloldal épp olyan néma volt, mint a hatalmas csarnok. Benyitott: újabb könyvekkel teli helyiség fogadta. Hiába árasztott a fenyővel burkolt szoba békés, kuckós hangulatot, Kara csalódottan felsóhajtott. A licentiatus kék szemei helyett három újabb ajtó pislogott rá.
El fogok tévedni - sóhajtotta némán, míg kiválasztott egy ajtót és lenyomta a kilincset. - Vagy mégsem. - Az ajtó nem nyílt, így a mögötte levő termet, vagy termeket kizárhatta. Apró mosollyal a másik falhoz sietett, majd lendületesen csapott egyet az újabb kilincsre. Titkon azt remélte, hogy ezt is zárva találja, és akkor nem kell még a licentiatus elé állnia, és persze a többi udvari ember és ostoba fruska elé sem, akik szintén a filozófia előadást akarják meghallgatni. Csalódnia kellett: az ajtó engedett, de ez sem az a terem volt, amit keresett.
A falatnyi szobában egy fiatal férfi ült. Nem vette észre, hogy Kara benyitott. Kényelmesen, nem éppen úrhoz méltón terpeszkedett a fotelban: jobb lábfejét a bal térdén pihentette, egyik kezében könyvet tartott, a másikkal pedig a fejét támasztotta, és a fotel karfáján könyökölt. Kara úgy egyébként kedvelte a hanyagul elegáns embereket, de az a férfi, ott a fotelben, hírből sem ismerhette azt a szót, hogy elegancia. Bezzeg a hanyagságot! Koszos lovaglónadrágja, sáros csizmája és félregombolt inge is segítségért kiáltott.
Kara gyorsan körbenézett a szobában. Mivel egyetlen ajtót sem látott, már hátrált is ki a teremből.
- Gondolom, a licentiatus előadását keresi - szólalt meg váratlanul a férfi, fel sem pillantva könyvéből. Kara összehúzta szemöldökét. Nem tetszett neki az idegen hangneme.
- Miből gondolja? - kérdezett vissza élesen. A férfi vállat vont és végre valahára felpillantott abból a nyavalyás könyvből.
- Minden csinos hölgy, aki betéved a könyvtárba, az ő előadását keresi. - A fickó persze ezt úgy értette, hogy a licentiatus kegyeit keresik. Kara értette a célzást, és pillanat alatt belepirult. Zavarát széles mosollyal igyekezett leplezni. - Legyen - sóhajtotta a férfi, miközben félrehajította a könyvét és ruganyosan felpattant. - Elkísérem az előadásra.
- Köszönöm - habogta Kara, és a gyors léptű fickó nyomába eredt. Igazából nem tudta, mit gondoljon az idegenről. Stílusérzéke nulla, és nagyon modortalanul viselkedett. Vagy mégsem: az ajtókban előreengedte a lányt, és ha nem is örömmel, de mégiscsak elkalauzolta a hatalmas könyvtárban. Magabiztos, kicsit fennhéjázó beszéde, rugózó járása és görbe orra valótlanul egyedivé tették. Hosszas szótlan lépkedés után Kara úgy döntött, hogy imponál neki a férfi. Tetszett neki, hogy nem olyan, mint a legtöbb udvari piperkőc, hogy különc, mint Fridrich… bárhonnan is indította el gondolatait, mindig a licentiatusnál lukadt ki.
- Hát ez itt az előadóterem - mutatott egy hatalmas szárnyas ajtóra a férfi. Kara megtorpant és nyitotta a száját, hogy megköszönje a kíséretet. - Jó szórakozást, kisasszony! Legyen olyan jó és ne számolja meg a licentiatus szempilláit! Vagy, ha ön is erre vetemedik, akkor legalább ne tudassa másokkal az eredményt. Higgye el, senki sem kíváncsi rá.
Kara hangosan felröhögött.
- Valaki megszámolta a szempilláit!? - Nem hitt a fülének. Az egész annyira nevetséges volt, és annyira Littára vallott. Tudta, hogy úri hölgy nem heherészik hangosan egy könyvtárban, ami egyenesen követeli magának az áhítatos csöndet, de nem érdekelte! Arra mérget mert venni, hogy kísérője bolondnak nézi, de ez sem rendítette meg különösebben. Elképzelte, ahogy Litta a nyálát csorgatva, guvadt szemmel ül az első sorban, és Fridrich szempilláit számolgatja. Sokáig nem bírta abbahagyni a nevetést. Végül az idegen is mosolyra húzta a száját.
- Ne haragudjon - küzdötte le jókedvét Kara -, de meg sem fordult a fejében, hogy engem tényleg a filozófia érdekel, nem pedig a licentiatus kék szemei?
- Nem - hangzott a tömör felelet.
Kara megmukkanni sem tudott hirtelen felindulásában. Sőt, teljesen ledermedt. Akkor sem mozdult, mikor a radikálisan őszinte, de önkritikából valószínűleg gyenge idegen lenyomta a kilincset és belökte az ajtót.
- Nyugodtan menj be! A felséges licentiatus sosem méltóztat időben kezdeni. - A pimasz pacák belesett a terembe. - Most sincs még itt. - Kara elbizonytalanodott. - Na, mi az, kisasszony? Már nem is érdekli annyira a metafizika?
- Hogy micsoda?
Most a férfi fakadt ricsajos kacajra. Az előadóban ücsörgők összesúgtak a bársonnyal bélelt fotelokban gubbasztva.
- Nem tudod, mi az a metafizika?
- Miért? Ön talán tudja? Azért vagyok itt, hogy megtanuljam. Ezért fogom látogatni a licentiatus előadásait. Mert érdekel a filozófia, de eddig nem adódott lehetőségem belemélyedni.
- Belemélyedni… - kacagott tovább az idegen, a térdét csapkodva. - hogyne!
Kara erős kényszert érzett, hogy felpofozza a vihogó alakot.
- Jaj, ne már! - egyenesedett fel az idegen. - Ne nézzen ilyen csúnyán, hiszen olyan szép szemei vannak. Mosolyogjon. A licentiatus kedveli a szép barna szemű, mosolygó udvarhölgyeket. És fel a fejjel! A drága Fridrich haja akkor is épp úgy göndörödik, ha nem érti, miről beszél. Nézze, itt jön a várva várt hős. - Valóban: a licentiatus sietett feléjük feszes nadrágban, bús gondolatfellegek árnyaival a homlokán.
Kara mutató és hüvelykujja közé csippentette baglyos medálját, csak hogy csináljon valamit, mert a lábai nem engedelmeskedtek az akaratának. Mikor a licentiatus mellé ért, szokás szerint levegőt venni is elfelejtett, az ápolatlan idegen viszont cseppet sem zavartatta magát. Lazán félrelépett az ajtóból, hogy gúnyos mosollyal utat engedjen a filozófia nagymesterének.
Fridrich, mielőtt belépett a terembe, hátranézett a válla felett.
- Maguk nem jönnek? - Kara apró tócsának érezte magát a könyvtár padlóján. Egyszerűen elolvadt Fridrich füstös pillantásától.
- Nem - mondta ki hangosan, határozottan a lány, és a nyomaték kedvéért picit megrázta a fejét. Sötét, derékig érő haja csokoládéként folyt dús kebleire. A licentiatus rajta is felejtette tekintetét egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra. Az idegennek arcára dermedt a komisz vigyor. Nem értette, mi történik. Biztosan tudta, hogy a telt, mesés hajú, bogárszemű leányzó is csak egy újabb rajongó. Most mégis azt mondta, hogy nem az előadásra jött.
- Rendben - biccentett a licentiatus, majd bevágta a nehéz ajtót. Az idegen fáradtan a plafon felé fordította tekintetét. Ennyi erővel maradhatott volna a könyvénél is. Elvégre nem volt libériás apród, hogy szeszélyes csitriket kísérgessen.
- Úgy vettem észre, jól ismeri ezt a könyvtárat.
- Talán mindenkinél jobban - vont vállat fáradtan a férfi, és a falnak támasztotta sáros talpát. - A fél életemet itt töltöttem.
A másik felét meg a trágyadombon - gondolta magában vigyorogva Kara. Most, hogy eldöntötte, egyelőre nem ül be az előadásokra, sokkal felszabadultabbnak érezte magát. És végül is a kísérőjéül szegődött fickó is szórakoztatta. Olyan volt, mint a csilizett cukor vagy csokoládé. Elsőre csípős, de igazándiból nagyon édes és zabálnivaló.
- Akkor segíthet nekem.
- Nem segítettem még eleget? - Az idegen hűvösen Karára nézett. A lány hatalmas, ártatlannak tetsző szemei hamar felolvasztották hideg magabiztosságát. Kara tekintetének mélyén valami hihetetlen ész szikrázott. Veszélyes, még kiaknázatlan intelligencia, ami megijesztette az emberek többségét. A férfi nyelt egy nagyot.
- Elkísért egy előadásra, amiről tudta, hogy laikusok számára érthetetlen. Hát nagyon köszönöm. Mondtam, hogy én tényleg a filozófiába akarok belekóstolni. Legyen olyan kedves, és mutasson néhány alapművet!
- Filozófiait?
- Nem! Lóápolással kapcsolatosat. - Csóválta meg a fejét Kara, miközben visszaejtette baglyos medálját a mellei közé. Az idegen nem tudott nem odanézni. A lány megismételte a fejcsóválást, majd találomra elindult a könyvespolcok kusza sorai között. A férfi követte.
Remek. Könyvtáros bácsi lettem.
*
A következő két hétben Kara olvasott. Olvasott a szobájában, a kertben, a Nagyasszony teadélutánjain és esti összejövetelein. Étkezések alkalmával nem, ugyanis a második olvasós napon Litta egy féltálnyi borsólevest öntött a Filozófia Kezdete című ősrégi kötetre, mert látta, hogy Fridrich szóba elegyedett Karával a könyv kapcsán. A rövid beszélgetést persze nem hallotta.
- Mit olvas?
- A Filozófia Kezdetét.
- Érdekli a filozófia?
- Még nem döntöttem el. - Ekkor a licentiatus elvette a lány elől a könyvet, becsukta, és megnézte a borítóját.
- Én is pont ebből a kötetből sajátítottam el az alapokat - mosolyodott el barátságosan Fridrich. Kara visszamosolygott. Úgy tűnt, minden álma valóra válhat. A licentiatus észrevette. De aztán a férfi visszaadta a könyvet és köszönés nélkül távozott, mint aki nincs tisztában az illemszabályokkal. A lány így is a felhők fölött járt. Álmodozva, valótlanul széles mosollyal lapozta fel újra a kötetet. Alighogy megtalálta a keresett oldalt, már érkezett is a borsóleves Litta tányérjáról.
- Jaj de ügyetlen vagy! - sipogta a szőke udvarhölgy a könyvet menteni igyekvő Kara mellett. - Az egy értékes, antik kötet. Hogy juthatott eszedbe magaddal hozni az ebédre? Látod, sikerült is leenned. - Kara nagyon szívesen beletömte volna a levestől csöpögő könyvet a buta liba szájába.
- Ó hogyne! Én ettem le a te leveseddel. Fridrich licentiatus nagyon szomorú lesz.
- A licentiatus? Miért? - sikkantotta Litta.
- Ez az ő könyve - rázta meg a mázsás olvasmányt Kara. A leves a négy égtáj felé fröccsent, és felháborodott hangokat csalt elő a körülöttük ülőkből. Litta kikapta a kötetet Kara kezéből és kétségbeesetten ölelgette, fittyet hányva arra, hogy pecsétes lesz mályvaszín ruhája.
Kara csak hosszas küzdelem árán tudta visszaszerezni az ázott könyvet a sokkos állapotba zuhant Littától, és órákat játszott a varázskavicsával, mire sikerült teljesen megszárítania a szerencsétlenül járt kötetet. Kezdte úgy gondolni, hogy nem is hazudott akkorát a Nagyasszonynak. Ez már tényleg a levegővarázslatokkal való kísérletezésnek számított.
Az étkezéseket leszámítva Kara nem vett tudomást a körülötte zajló életről. A filozófia magába szippantotta. Ha éppen nem olvasott, akkor gondolkodott. A könyvek új magasságokba repítették elméjét. Most már értette a licentiatust. Tudta, hol jár, mikor csak testileg van jelen. Tényleg felesleges időpocsékolásnak tűnt visszalépcsőzni a hétköznapok sivár valóságába, ha az ember megkapta a lehetőséget, hogy a lét nagy kérdésein gondolkodhasson, és esetleg, valamikor kicsikarjon a végtelentől egy választ. Egy igaz választ. De ettől még Kara önmaga maradt. Bosszantotta a Nagyasszonyt, bosszantotta Littát, és szórakoztatta a kevésbé rosszmájú embereket. Néha, a szeme sarkából látta, hogy botcsinálta könyvtári kísérője (Lax, a Fejedelem és a licentiatus egyik unokatestvére, és az Északi Uradalom legatusa) őt figyeli valamelyik homályos sarokba rejtőzve.
Lax még mindig képtelen volt elhinni a könyvtáras lányt. Szinte hihetetlen, de tényleg érdekelte a filozófia. Mindig megleste, hogy mit olvas. Azokat a könyveket tanulmányozta, amiket ő válogatott neki a polcról, ráadásul abban a sorrendben olvasta, ahogy ő javasolta. Korábban sosem látott ilyen lelkes érdeklődőt.
Lehet, hogy őt kivételesen tényleg nem Fridrich füstös tekintete érdekli? Mert ha az ő kedvéért olvassa el ezt a rakat maszlagot, akkor nyilvánvalóan hibbant. Teljesen hibbant.
Kara nem volt őrült. Eszében sem lett volna vaskos köteteken átrágni magát egy férfi kedvéért, aki észre sem veszi - mert az ebéd óta, a licentiatus egy szót sem szólt hozzá, sőt, még egy pillantásra sem méltatta, pont, mint korábban. Kara biztosra vette, hogy a nagymesternek már fogalma sincs róla, hogy melyik udvarhölgy olvasgatott akkor az asztalnál ülve. - Kara a saját örömére művelődött. Ki tudja, lehet, hogy a sors játszadozott vele. Lehet, hogy azért kellett beleszeretnie Fridrichbe, hogy rátaláljon a filozófiára. Így, mikor két hét elteltével ismét megjelent a könyvtárban, hogy részt vegyen az előadáson, az épp annyira volt a filozófia iránti vonzalma miatt, mint a licentiatus iránti rajongása miatt.
*
Kara nagyon élvezte az előadást, az első öt percet leszámítva, és egy apró affért az óra felénél. Az előadás kezdetén Fridrich végignézett lelkes, főként hölgyekből álló hallgatóin. Még nem kezdett neki a napi témának. Nyugodtan, karosszékébe süppedve kortyolgatta feketelevesét, és sóvárogva forgatta ujjai között cigarettatárcáját.
- Nos, akad olyan, aki most tévedt ide először? - A törzsvendégek szolidan kuncogtak, az új érdeklődők pedig zavartan körbekémleltek, majd egyesével intettek bal kezükkel. A licentiatus minden intésre biccentett, de mikor Kara keze lendült a magasba elkerekedett szemekkel felkiáltott. - Az nem lehet! Magát már láttam!
Kara hátrahőkölt.
- Kérem, én most vagyok itt először.
- Az nem lehet. Magára emlékszem.
- Pedig tényleg most ül itt először - bizonygatta Litta. Nem tartotta fairnek. Ő hetek óta itt ült, a licentiatus mégsem emlékezett rá soha.
- Biztosan?
- Biztosan - bólintott durcásan Litta. Fridrich arcán zavart kifejezés ült. Mintha azon vacilált volna, hogy most teljesen megőrült vagy csak kicsit. Olyan lányokra emlékszik, akiket még sosem látott?
- Kérem, én tényleg most vagyok itt először, de már néhány hónapja a kastélyban tartózkodom, és a könyvtárban is jártam már, előadáson kívül - magyarázkodott Kara. A licentiatus még egyszer végignézett rajta, majd megkönnyebbülten sóhajtott. Nem őrült meg.
- Akkor, kezdjünk neki…
Kara szorgalmasan jegyzetelt, és csak pillanatokra ábrándozott el. Imádta, ahogy Fridrich beszélt.
A licentiatus az emberi elme korlátoltságát ecsetelgette. Azt magyarázta, hogy az ember csakis térben és időben képes gondolkodni. Semmit sem képes elképzelni a téren és időn kívül. Kara kezében megállt a toll. Önkéntelenül tesztelni kezdte az állítás helyességét. Próbálta megkerülni a teret és az időt. Kemény fának bizonyult.
- Maga elképzelte?! - Kara kis híján a székéről is leesett a licentiatus hangját hallva. - Most mondtam, hogy nem lehet!
- De, én nem… - kezdte egészen halkan Kara. Zavarban volt. Mindenki őt nézte, és csak illendőségből nem kacagtak.
- De! Láttam! És nem sikerült. - Az utolsó mondatnál Fridrich szája kedves mosolyra görbült. Lám, az új lány igazolta az elméletét.
Kara fülig pirulva temetkezett jegyzeteibe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése