Toronyba zárt kísértet

Új novella, csak úgy. Jó olvasást hozzá :O)

Sofia elszántan markolta az autó kormányát, és kétkedve bámulta a málló vakolatú, kétszintes házat. Gyerekként sokat járt ide, de az felfoghatatlanul régen volt. Annyi minden történt. A költözés, a pszichológus… az egyetem és Tom… a kicsi, a válás… Nem! Nem szabad visszanéznem. Nem? Akkor mit keresek itt? Még néhány percig némán ült cikázó gondolatai társaságában, majd nagy nehezen elengedte a kormányt, kikászálódott a kocsiból, és tétován megindult a kék ablakos ház felé.

Nagybátyjáék - vagy, ahogy ő hívta: a régi család - kicsattanó örömmel fogadták, szinte körülrajongták, és vígan mesélték a helyi pletykákat. Sofia szívesen hallgatta az érdektelen történeteket, mert segítettek elterelni a figyelmét, de hiába utazott több mint négyszáz kilométert, Tom árnyékától itt sem szabadulhatott. Mindig, mikor már pont sikerült volna kiverni a fejéből, csak egy percre, valaki halk hangon a sajnálatát fejezte ki. Az első "Részvétem"-nél csupán lezsibbadt, az ötödiknél már a fogát csikorgatta, a hetedik után pedig nem vágyott másra, mint hogy végre békén hagyják, és ledőlhessen aludni.

Mikor néhány hosszú, keservesen mosolygós óra után magára maradt a vendégszobában, fáradtan rogyott le a virágmintás ágy szélére. Sosem szerettem a virágokat - gondolta, miközben rádőlt a túlságosan nagy, és lehetetlenül puha párnára. Juraj bácsi tényleg mindent megtett, hogy jól érezze magát, hiába. A kedves, szinte mindig mosolygó bácsi fele annyira sem ismerte a felnőtt Sofiát, mint a kislányt, aki régen annyit téblábolt körülötte. Jagoda néni pedig kislányként sem találta el soha az ízlését. Sofia biztosra vette, hogy a virágmintás ágyneműt neki köszönheti. A kislány, aki valaha volt, duzzogva vonult volna Juraj bácsi szobájába, hogy bepanaszolja nagynénjét, aki virágos merényletet követett el ellene, de a felnőtt már nem tudott bosszankodni miatta. Talán, ha Tom mellette marad - nem az új, keserű arcú, hanem a régi, életvidám, néha gyermeteg Tom -, akkor képes lett volna egy picit mosolyogni a dolgon, de egyedül nem. Aludni - ennyire vágyott most. Ledobálta magáról ruháit, és bebújt a rikító takaró alá.

Kint eleredt az eső. Az ablaknak csapódó cseppek vonzották Sofia tekintetét: épp úgy fröccsentek szét a homályos üvegen, mint féltve dédelgetett álmai. Lehunyta a szemét, hogy elmeneküljön a valóság elől, de az álom elkerülte, és így is tisztán hallotta az esőcseppek halk kopogását. Lassan, hosszú órák után sikerült csak elaludnia… akkor is zaklatott álomárnyak űzték.

*

- Sofia! - kiáltott utána egy ismeretlen gyermekhang. - Gyere vissza! Miért nem akarsz az anyukám lenni? - kérdezte vádlón. Sofia nem válaszolt, ajkait összeszorítva rohant egy szürke folyosón. Utol kellett érnie Tomot, mielőtt elmegy, mielőtt végleg elmegy. Hangos lélegzetvételei sóhajként verődtek vissza a színtelen falakról. - Sofia, gyere vissza értem! - követelőzött közben a hang. Megpróbált nem odafigyelni rá, de csak egyre hangosabb lett. Befogta a fülét, lehunyta a szemét, és közben rohant tovább… megbotlott, és nekiesett a hideg, nyirkos falnak. Felszisszent, majd visszalökte magát a folyosó közepére, és hitetlenkedve bámulta vörösen csillogó kezét. Vér - hasított belé a felismerés, de ő nem sérült meg. Nem érzett semmit, egyáltalán semmit.

- Sofia, ne hagyj itt!

A szürke folyosó kígyómód tekergőzni kezdett, majd váratlanul színt váltott. A falak vért gyöngyöztek. Sofián kezdett eluralkodni a pánik.

- Tom, Tomhoz kell mennem. Tom segít, ő megvéd, ha utolérem, minden visszaváltozik. Tom! - tátogta némán. Nem hallotta a saját hangját, csak a követelőző, rémisztő kölyköt. Őt akarta.

Sofia újra rohant, de a folyosó már teljesen átváltozott, szűk volt, alagútszerű és kiszámíthatatlan. Hol teljesen sötétbe borult, hol hideg fénnyel ragyogott, hol vörösbe fordult. Kanyart kanyar követett, és Sofia futott, ahogy a lába bírta. Tomhoz egyáltalán nem jutott közelebb, de a hang már majdnem utolérte. Érezte az idegen forró leheletét a nyakán, aztán hirtelen már nem kívülről, hanem belülről hallotta az ijesztő gyermeket.

- Védj meg, Sofia! Ne hagyj itt! Félek. Vigyázz rám! Kérlek, nagyon vigyázz rám! -  A hang valahogy már nem is tűnt olyan rémisztőnek, mint korábban, és Sofia egy pillanatra megtorpant. Abban a minutumban megnyílt alatta a föld, ő pedig zuhant, de csak nagyon rövid ideig. Valami keményre érkezett, és a fájdalomtól lélegezni is elfelejtett. Lassan, reszketve nyitotta ki a szemét: Tom állt fölötte. A férfi, akit annyira szeretett, aki bármit megtett volna érte, tehetetlenül és szomorúan bámult le rá.

- Megtaláltalak, utolértelek - akarta mondani, de ehelyett valami egészen más csúszott ki a száján. - A baba! Tom, nem tudtam vigyázni rá, pedig úgy kérte… - Tom nem válaszolt, egyszerűen eltűnt. Sofia tágra nyílt szemmel meredt a helyre ahol néhány másodperce állt, s ahol most sötétvizű tenger tajtékzott. A habok között egy aprócska sziget, és egy torony sziluettje rajzolódott ki. Villám hasított a sötét képbe…

*

Sofia keserű szájízzel ébredt. Nem szeretett álmodni. Korábban nem is nagyon szokott, de a baleset óta szinte minden éjjel rémképek kínozták. Az álom mindig más volt, de Tom, a baba, és a lépcső mindegyikben szerepeltek. A torony új volt, vagy talán egyszer látta…

- A torony! - kiáltott fel önkéntelenül, majd lerúgta magáról a takarót, és az ablakhoz lépett. Kócos hajába túrva nézett a tenger felé. A víz varázsos szín-kavalkádba szokott öltözni reggelente, de Sofia nem erre volt kíváncsi. Az ablakból pont látni lehetett a zsebkendőnyi szigetet az omladozó világítótoronnyal: gyermekkora kedvenc játszó helyét. Talán ezért jöttem vissza.

Komótosan, mélázva öltözködött. Farmernadrágot húzott hosszú ujjú pólóval és kapucnis pulóverrel. A gumicsizma után feltúrta az egész bőröndjét, aztán eszébe jutott, hogy nem is csomagolta el, csak behajította a kocsi csomagtartójába. Reggeli közben is kissé szórakozott volt. A lekváros kenyerét megsózta, a kávéba pedig kis híján teát töltött tej helyett.

Juraj bácsiéknál a reggeli mindig nagy felhajtással járt. Úgy tartották, ilyenkor lehet csak igazán jót enni, és ez az a napszak, amikor tényleg együtt lehet a család. Jagoda nénivel hajnali ötkor keltek, hogy hétre már roskadozzon az asztal, és jó kedvűen várták két fiukat és lányukat családostól - akik a szomszédos házakban laktak -, hogy együtt köszönthessék a napot. Kívülálló számára őrült szokásnak tűnhetett, de Sofia számára ez volt a normális. Örült neki, hogy van valami, ami húsz év alatt sem változott. Keserédes kedéllyel gondolt a régi időkre, amikor ő volt annyi idős, mint unokatestvérei gyerekei. Annyi szép emlék fűzte ide, és annyi kaland, amit el kellett felejtenie…

- Sofia, hol jársz? - állította meg a kezét Jagoda néni mielőtt teát löttyintett volna kávéja maradékára.

- Csak kissé elméláztam - ejtette vissza a teáskannát az asztalra Sofia. A gyerekek kuncogtak, de unokatestvérei úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Sofia ezt kissé zokon vette. Persze, aznap már senki nem traktálta a sajnálkozásával, de ez a "nézzük el, ha figyelmetlen" taktika épp olyan rossz volt. Ha természetesen viselkednek, azzal mérföldekkel többet segítethettek volna, de nem tudta, hogyan hozhatná fel a dolgot, így inkább mosolyt erőltetett az arcára, és egy szót sem szólt.

Egyedül Mirjana értette kicsit, hogy Sofia inkább egyszerű beszélgetésre vágyik, semmint komor szánakozásra. Már gyerekként is ő tudta leginkább, mikor mit szeretne kis unokatestvére, pedig korban ő állt tőle a legtávolabb.

- Mit terveztél mára? - kérdezte most Mirjana. - Egy kis shoppingolást, vagy mozit? Esetleg szeretnél egyet sétálni a városban? Rengeteg épületet restauráltak mióta legutóbb itt jártál, és nagyon szépek lettek. Ha szeretnéd, szívesen elkísérlek.

- Köszönöm - villantott fel most egy őszinte mosolyt Sofia -, de ma szeretnék kimenni a szigetre. - Jagoda néni halkan felsóhajtott, Kristijan és Franjo pedig aggódó tekintettel mérték végig. Még Mirjana arcáról is leolvadt a mosoly.

- Biztos vagy benne? - érdeklődött óvatosan Franjo.

- Igen, biztos - vágta rá Sofia.

- Kedveském, lehet, hogy ez nem a legjobb ötlet - sóhajtott újból Jagoda néni. Sofia érezte, ahogy vérnyomása lassan a plafon felé kúszik. Csöbörből vödörbe. Jól földhöz vágta Mirjana feldobott labdáját, de ehhez még a szánakozásnál is kevesebb joguk volt. Félteni őt egy gyerekkori ostobaság miatt. Tizenhárom év telt el azóta. Elköltöztek, pszichológushoz járt, rendbe jött. Komolyan azt hiszik, hogy felnőtt fejjel sem tudok különbséget tenni képzelet és valóság között?

Juraj bácsi felpillantott az újságjából.

- Hagyd - pillantott Jagoda nénire. - Huszonöt éves, felnőtt nő, nem kell a kezét fogni. Ne is törődj velük, Sofi! Hadd izguljanak miattad, ha ez boldoggá teszi őket.

- De Juraj! - Jagoda néni olyan magas hangon, és felháborodottan sipította ezt, hogy a gyerekek és Kristijan felkacagtak, Sofia pedig ismét elmosolyodott.

- Én ugyan nem állok senki boldogsága útjába - folytatta Juraj bácsi -, szóval, ha ki akarsz menni a szigetre, csak rajta, bár én inkább a holnapot javaslom, mert ma gonosz egy vihar lesz. Érzem a csontjaimban.

- Ne aggódj, nem maradok kint sokáig, csak kicsit körülnézek.

- Egy kis nosztalgia, he? - kacsintott az öreg. Sofia nagyot kortyolt a tejeskávéjából.

- Az. Egy kis nosztalgia.

*

A mólón állva már egyáltalán nem érezte magát olyan biztosnak, mint a konyhában ülve. Sok emlék fűzte ahhoz a kis szigethez és főleg a világítótoronyhoz, de azoknak az emlékeknek a jó része csak kitaláció volt. Persze ő gyerekfejjel mindent valóságosnak hitt, és most kissé izgult. Évek óta nem járt kint, és tartott tőle, ha most oda megy, akkor a képzelgések újra kezdődnek. Mióta is? Tizennégy… tizennégy évesen mentem ki utoljára. Akkor végleg leszámoltam a fantázia alakkal… Baldóval. Nem létezik, csak én találtam ki. Semmit sem fogok találni. Csak egy sziget, egy omladozó toronnyal. Semmi több, szellemek pedig nincsenek. Elszántan lépett a csónakba és nyúlt az evezők után. Beindíthatta volna a motort is, de amíg evezett, legalább volt mivel lekötni a gondolatait, és az izommunkát is kellemesnek találta. Végre csinált valamit. Ha nem is túl értelmes, és hasznos elfoglaltság átevezni egy zsebkendőnyi szigetre, legalább valami.

Miután partot ért, és kikötötte a csónakot a rozsdás cölöphöz, ugyanazt a különös megrendültséget érezte, mint mikor először járt itt.

*

- Na, mi az Sofi, csak nem félsz? - vigyorgott a fonott hajú kislányra a pufók Franjo.

- Nem én! - vágta rá rögtön a kis Sofia, de továbbra sem szállt ki a csónakból. Volt valami a szigetben. A kietlen part fölé fenyegetően magasodott az öreg, elhagyatott világítótorony. Sehol egy virág vagy pálmafa. Csak tüskés bokrok, már ahol látni lehetett némi növényzetet. Egyébként a sziget nem volt más, mint egy komor, töredezett szikla. Kísértetiesnek tűnt.

- Ha nem tojtál be, akkor mozdulj! - morogta a kócos Kristijan, miközben kikötötte a csónakot. Sofia óvatosan kilépett a partra és alsó ajkát rágcsálva Mirjana mellé lépett. Kedvelte Mirjanát, igazából sokkal jobban, mint Kristijant és Franjót. Mirjana nagy volt, bátor, és egyáltalán nem érdekelte, hogy mit mondanak rá a fiúk. Sofia szeretett volna olyan lenni, mint legidősebb unokatestvére, komoly nagylányként viselkedni, de valahogy sosem sikerült. Ő mindig butaságokat mondott, és butaságokat csinált, és a két fiú folyton gúnyolódott rajta. Most is sikeresen beugratták a vízbe. Azért volt itt a szigeten, mert Franjo azt mondta, hogy nem mer velük idejönni. Tessék, átjött, itt volt velük, de ha most kezd el félni, akkor lehet, hogy majd egy egész hétig nevetnek rajta. Nem akarta megadni nekik az örömöt, ezért abba hagyta ajka rágcsálását és elszánt léptekkel megindult a világítótorony felé.

- Hé, hová mész? - kiáltott utána Kristijan, aki még mindig a csónakkal bíbelődött.

- Hát fel a toronyhoz - nézett vissza a válla fölött Sofia. - Azért jöttünk, hogy megnézzük, nem?

- De - ismerte be Kristijan.

- Akkor odafönt találkozunk.

- Húúúúú - búgta Franjo. - Nem félsz a szellemektől, kicsi Sofi?

- Milyen szellemektől? - torpant meg szeppenten a kérdezett.

- Az öreg Baldo fia kísért a toronyban - mondta Kristijan.

- Ki az az öreg Baldo?

- Egy halász volt, aki egyszer csónakázni indult a fiával. Sajna ostobák voltak, és nem figyelték az eget, de ha figyelték volna, az sem segíthetett volna rajtuk, mert a vihar váratlanul csapott le - mesélte vígan Franjo. - Haragosan csaptak át fölöttük a hullámok és ripityomra zúzták az apró csónakot. Az öreg Baldónak sikerült valahogy partra vergődnie, de a fiát örökre elnyelte a tenger… legalábbis az öreg azt hitte. Valójában a fiú ide a szirthez sodródott, az elhagyatott világítótoronyhoz. Akkor még szerencsésnek hitte magát. Felmászott a toronyba és meggyújtotta a lámpát. Várt, hosszú órákon keresztül várt, hogy észrevegyék, hogy az apja eljöjjön érte. Ám az öreg Baldo egészen máshol vetődött partra és nem ismerte a szirtet, korábban nem is látta soha, hiszen nem errefelé szokott halászni. Elsiratta a fiát, aki még hosszú napokig várt rá a toronyban, hiába. Végül szomjan halt és apró múmiává aszalódott. A teste meghalt, de a szelleme a mai napig itt kísért a világítótoronyban, és minden újholdkor meggyújtja a lámpát, remélve, hogy az apja eljön érte és végre hazaviszi.

Sofi elkerekített szemekkel hallgatta Franjo történetét. Ő minden szót elhitt, és hirtelen már nem is akart olyan nagyon bemenni abba a toronyba.

- Mit gondoltok, ott van még a múmia? - kérdezte kalandra szomjazva Kristijan.

- Persze, hogy ott van - korholta bátyját Franjo. - Sofi, meg mernéd érinteni? - Sofi nem válaszolt, inkább félve Mirjana felé fordult?

- Igaz?

- Dehogy is! - legyintett a nagylány. - Csak kitalálta, hogy megijesszen.

- Nem! Ezt nem én találtam ki. Apa mesélte, és tényleg így történt.

- És mikor, hm? - vágott vissza Mirjana. - Kinek a rokona volt ez az öreg Baldo? És milyen környékbeli halász az, aki nem ismeri a szirtet?

- Nem környékbeli volt, mondtam az előbb.

- Akkor meg, miért ide sodródott volna az a fiú? És egyébként is! Ahelyett, hogy kesereg és fényt gyújt, miért nem úszott ki a partra? Hiszen nincs messze. Még Sofi is át tudna úszni, pedig ő csak hét éves.

- A tenger kiszámíthatatlan. Sosem tudhatod, hol vet partra. És azért maradt a szirten, mert nem tudott úszni.

- Nem? Mégis milyen halászfiú az, aki nem tud úszni. Badarság az egész - tette csípőre a kezét Mirjana.

- Bizony, badarságokat beszélsz - utánozta le unokatestvére mozdulatát Sofi. Már egyáltalán nem félt. Így tényleg butaságnak tűnt az egész.

- Majd akkor mondd ezt, ha megnézted a múmiát.

Mirjana felkacagott.

- Ha volt is valaha múmia, komolyan azt hiszed, hogy Baldo fia óta senki sem járt a szirten? Mert ez nyilván nem igaz, és biztosra veszem, hogy senki sem hagyott volna a világítótoronyban temetetlenül egy kisfiút.

- De, mert a szellem nem hagyta, hogy megbolygassák földi maradványait. Ott lesz.

- Dehogy lesz!

Sofi már nem tudta, mit higgyen. Most van szellem, nincs szellem? Vagy szellem az van, de múmia nincs?

- Ahelyett, hogy itt vitatkoztok, akár meg is nézhetnénk, hogy kinek van igaza - szúrta közbe Kristijan, és elindult fölfelé az ösvényen. Franjo nyelvet öltött nővérére, majd Kristijan után eredt. Mirjana megcsóválta a fejét, és kézen fogta Sofit. Sofi hagyta, hogy a nagyobb lány vezesse. Így sokkal magabiztosabbnak érezte magát.

- Nem félek ám - súgta a nagylánynak.

- Tudom - mosolygott le rá Mirjana.

A világítótoronyban persze nem találtak se szellemet, se múmiát, csak rengeteg pókhálót, néhány undok pókot és pár fürge gyíkot, amik a kövek közti hézagokban kerestek menedéket a betolakodók elől.

- Nincs itt semmi - kiáltott csalódottan Kristijan, miután a kilátón is körülnézett. Egyáltalán semmi.

- Én találtam egy játéksárkányt - vigyorgott Franjo, és büszkén mutatta magasba zsákmányát. Őt nem dúlta fel, hogy nem találták meg a múmiát. Sőt, titkon örült neki, hogy nem találkoztak egyetlen szellemmel sem. Sofia viszont csalódottságot érzett. A torony hatalmas volt, és dohos, és a hideg futkározott a hátán, mikor Mirjana oldalán belépett a nyikorgó ajtón. De így, hogy kiderült, Franjo megint lódított, elmúlt a borzongás, és már csak egy unalmas, vénségesen vén tornyot látott, ahol semmi érdekeset nem lehet csinálni.

- Gyertek, menjünk vissza a partra, és inkább ússzunk egyet - indítványozta Mirjana.

- Jó - bólintott rá Kristijan és Sofia.

- Ne, ne! Várjunk még egy kicsit, hátha előkerül az öreg Baldo fia. Hé! Hahó! Legalább jól ránk ijeszthetnél, vagy valami!

- Jaj, Franjo, ne üvöltözz már - fintorgott Mirjana. - Nincs semmiféle szellem.

- Jó, rendben, nyertél. Lehet, hogy tényleg nincs szellem. Menjünk inkább úszni - ezzel elindult az ajtó felé, kezében a játék sárkánnyal.

- Azt hagyd itt! - parancsolt öccsére Kristijan.

- Miért? Ez senkié, és pont egy sárkány hiányzik a szörnyes gyűjteményemből.

- Nézz rá - sóhajtotta Kristijan. - Nem is igazi sárkány.

- Bizony, hiszen csak egy feje van - kuncogott Sofi.

- Egyébként sem kell minden vackot hazacipelned - folytatta Mirjana. Franjo sértődött felhúzta az orrát és elhajította a lefitymált játékot.

- Nesze, hülye szellem! Tartsd csak meg!

Mirjana épp rá akart szólni az öccsére, hogy ne beszéljen csúnyán, mikor bősz morgás visszhangzott fel a falak közt és egy sötét árnyék emelkedett egészen a plafonig.

Franjo sikítva rohant ki a toronyból Kristijannal a nyomában. A fiúk sivalkodásától Mirjana is megriadt és gondolkodás nélkül rohant vissza a partra. Még Sofiról is megfeledkezett.

A kislány egyedül állt a falon táncoló árnyék előtt, és néhány másodpercig még levegőt venni is elfelejtett a döbbenettől. Mégiscsak van szellem - gondolta izgalommal eltelve. És már látta is, mármint nem a szellemet, vagy nem egészen. A játéksárkány néhány centivel a föld fölött lebegett, és hatalmas, rémséges árnyékot vetett a falra.

- Öreg Baldo fia, szabad megnéznem a játékodat?

- Igen - suttogta egy hang, és a játék a kislány felé lebegett. Sofi ezt egyrészt félelmetesnek, másrészt viccesnek találta.

- Hol vagy? - kérdezte a szellemtől. - Nem látlak.

- Kár…

Sofia elkapta a sárkányt, jó alaposan végigmustrálta, aztán elengedte. A sárkány zuhant, majd megdermedt a levegőben, mintha valaki elkapta volna, és tényleg! A sárkány körül lassan kirajzolódott egy kéz, majd egy egész fiú.

- Miért akartad ledobni? - kérdezte.

- Kíváncsi voltam, hogy elkapod-e - nevetett a fiúra a bátor lányka. - Én Sofia vagyok.

- Én pedig Baldo - mondta csodálkozva a fiú. - Látsz?

- Ühüm.

- És nem félsz tőlem?

- Nem. Szerintem sokkal aranyosabb vagy, mint Franjo vagy Kristijan. Ők sosem engedik, hogy megnézzem a játékaikat.

Sofia ekkor képzelődött először. Később lent a parton vígan újságolta, hogy beszélgetett Baldo fia Baldóval, de unokatestvérei kinevették. Annyit kacagtak rajta, hogy aztán Sofia évekig nem is szólt senkinek új barátjáról, de nem hitte, hogy nem valóság, akit látott. Sőt, biztosra tudta, hogy igazi, mert kérte, hogy látogassa meg újra, és ő meg is ígérte neki. Baldo nem tudta elhagyni a tornyot.

Sofi megtartotta az ígéretét, és a szirt rendszeres látogatójává vált. Nagyon sokat játszottak Baldóval, de sosem beszélt róla másoknak, egészen tizenegy éves koráig.

*

Sofia mélyet szippantott a hűs, sós levegőből, majd elindult a világítótoronyhoz vezető keskeny, kanyargós ösvényen. A szél hol üvöltőssé erősödött, hol egészen elgyengült, és időnként pajkosan belekapott a gumicsizmás nő hajába. Pamacsos felhők gyülekeztek a horizonton, jelezvén, hogy Juraj bácsi csontjai sohasem hazudnak. Sofiát nem riasztották meg a gonoszdi felhők. A vihar még távoli fantomnak tűnt, és amúgy sem akart sokáig maradni. Egyébként meg imádta ezt az enyhe időt. Ilyenkor esett legjobban egy kis bóklászás.

Furcsa volt felnőttként a szigeten. Most tényleg csak egy jellegtelen szirtnek tűnt. A sziklák összementek, a hatalmas torony közepessé szelídült, és a hozzá vezető út is jócskán rövidebbnek tűnt, mint amire Sofia emlékezett. Alig néhány perc alatt végigsétált rajta.

A toronyhoz érve megtorpant. A nehéz, idő rágta ajtót nyikorogva hintáztatta a szél százéves sarokvasain.

- Szabad bejönnöm a váradba, Baldo? - kérdezte suttogva, csak úgy megszokásból. Kislányként mindig hangosan kiáltotta, és úgy képzelte, hogy Baldo ilyenkor visszakiáltott neki: Drága Sofiám, neked bármikor.

Sofia belépett a dohos falak közé. Most is pókhálók lógtak innen-onnan, és apró gyíkok szaladtak a repedések rejtekébe. A torony pocsékabbul festett, mint emlékeiben. Talán csak a szentlélek tartotta egyben vagy Baldo szelleme.

A játéksárkány a lépcső előtt hevert, és három helyett még mindig csak egy fejjel vicsorgott.

Furcsa - gondolta Sofia. Úgy emlékezett, hogy a kilátón játszotta utoljára azt, hogy Baldóval beszélget, és a sárkányt is ott hagyta. - Á, biztosan más gyerekek is átjárnak játszani. A mai gyerekek. Vajon ők is kísértethistóriákkal riogatják egymást? Elég veszélyes helynek tűnik. Minden omladozik. Balesetveszélyes zóna. Kifelé innen.

Sofia… - búgta egy hang, pont, mint álmában. A nő nyakán hirtelen felmeredtek a pihék, és a karja is libabőrös lett. - Sofia? Megint itt hagysz? Látlak még valaha?

Az álombéli hang. Ez Baldo hangja. Ó, te jó ég, Baldo hangját hallom. Kezdek bekattanni. Öt év pszichológus ennyit ért. Visszajövök, és minden kezdődik előröl. A gyász elveszi az eszem.

A játéksárkány a magasba emelkedett, és árnyékot vetett a falra, de az árnyékon nem egy, hanem három feje volt, mint egy igazi vérszomjas sárkánynak. A képzeletében ezt a trükköt hosszú hetekig gyakorolták Baldóval, mire a szellemnek sikerült megcsinálnia. De most nem fantáziált. A sárkány tényleg magától lebegett, és tényleg háromfejű árnyékot vetett.

Megőrültem - hátrált egy lépést Sofia. - Egész biztosan megőrültem. Tényleg rossz ötlet volt idejönni. Minden újrakezdődik.

- Sofia, már nem látsz?

- Nem Baldo - csúszott ki a nő száján. - Nem láthatlak. Nem szabad, hogy lássalak. Nem létezel. - De minél határozottabban mondogatta, annál kevésbé hitte ő maga is. - Nem létezel. Csak én találtalak ki.

- Haragszol rám? Mikor legutóbb itt jártál, kiabáltál velem. Akkor is azt mondtad, hogy nem létezem. Tényleg ilyen, mikor felnő az ember? Mármint semmiben sem tud hinni már? Vagy nem szabad tovább hinnie?

Sofia leguggolt, és a fülére szorította a kezét, még a szemét is lehunyta.

- Csak képzelődöm, csak képzelődöm, csak képzelődöm - mantrázta magában.

Csend. Pisszenés sem, csak a régi sarokvasak nyikorgása. Sofia kinyitotta a szemét, majd sikoltva fenékre esett. Alig fél méterrel előtte egy pisze orrú, napszítta hajú, tízéves forma gyerkőc ült a térdeit felhúzva: Baldo.

- Még az ijesztős trükkjeimen sem sikítottál soha, most meg csak itt ülök.

- Feladom - masszírozta meg a homlokát a nő.

- Akkor megint barátok vagyunk? - vidult fel a kölyök szellem. - Rögtön megismertelek ám, hiába nőttél fel. Gyönyörű vagy, tudod? Mármint kislánynak is szép voltál, de most igazán gyönyörű vagy, mint a mesékben a királykisasszonyok, csak olyan szomorúnak tűnsz. Miért vagy szomorú, Sofia? Senki nem mondta, hogy szép vagy? Még otthon hallottam, ha egy lánynak nem mondják elégszer, hogy milyen szép, akkor felnőtt korára szomorú lesz az arca.

- Nem, egészen más miatt vagyok szomorú.

- Igen? Mi a baj? Elmondod? - Baldo fenéken csúszott közelebb Sofiához.

- Tudod, ez bonyolult…

- Közel száz éve kísértek ebben a toronyban. Rengeteg időm volt gondolkodni. Lehet, hogy megérteném.

-… Szerelmes lettem… egy Tom nevű fiúba. Még be sem fejeztük az egyetemet, de már megkérte a kezem. Összeházasodtunk. Nem volt nagy felhajtás, csak a legközelebbi rokonokat, és a barátainkat hívtuk meg. Minden olyan szép volt… - Sofia felzokogott. Baldo kezdett valamit sejteni, és még közelebb húzódott felnőtté lett barátjához. A tenyerét egészen közel nyújtotta a vállához, és úgy csinált, mintha megsimogatná. Sofia nem érezte az érintését, de azért örült a szándéknak. -… hülyeséget csináltunk. Nem akartunk még babát. Igaz, Tom egy nagyon jó állást fogott ki, de én csak aktakukacos munkát találtam, és alig kezdtem el dolgozni, kiderült, hogy terhes vagyok.

- De jó - kotyogott közbe Baldo -, van egy gyereked? Aranyos? Biztosan aranyos. Átjöhet majd játszani, ha nagyobb lesz? Én nem mehetek, tudod, pedig néhány hónapja majdnem elmehettem. Szóltak, tudod, onnan fentről, hogy nem sokára indulhatok, de valami történhetett, mert egy ideje megint nem szólnak hozzám, pedig nagyon jó kis szellem voltam. Az itt játszó gyerekeket sem ijesztgettem, pedig megint azzal a buta mesével jöttek Öreg Baldóról és a buta fiáról, aki nem látta a vihart, pedig nem is így történt.

- Baldo.

- Tényleg nem. Nem is értem, honnan szedik ezt a butaságot. Beteg voltam, és a papám volt a torony őre, hiszen tudod…

- Baldo!

- Igen?

Sofia a pulcsija ujjával letörölte könnyeit.

- Nincs gyerekem. Meghalt, mielőtt megszületett volna.

- Ó - Baldo egészen elszontyolodott. Most tényleg szerette volna megölelni Sofiát, de nem tehette. Nem volt igazi teste. - Ő is beteg volt, mint én?

- Nem… ő egészséges volt, csak én… megcsúsztam a lépcsőn. Nem is értem, hogyan történhetett, hiszen itt sem estem le soha, pedig ezek a lépcsők tényleg veszélyesek. Leestem, és a baba meghalt.

- Én… nagyon sajnálom, Sofia. Biztosan nagyon hiányzik…

- Igen, hiányzik… tudod, eddig senki másnak nem jutott eszébe, hogy egy meg nem született baba is hiányozhat, pedig tényleg hiányzik. Már nem érzem őt… Baldónak akartam elnevezni.

- Tényleg? - hökkent meg a szellem.

- Igen, szerettem volna, ha olyan lesz, mint te.

- És az, hogy csak kitaláltál, és nem is létezem?

Sofia könnyes szemmel elmosolyodott.

- Kezdem azt hinni, hogy csak a pszichológus mesélte be nekem, és akármilyen hihetetlen, végig igazam volt.

- És Tom? Ő hol van most?

- Elváltunk. A baleset után minden megváltozott. Bíztatott, hogy próbáljuk meg újra, de én még nem akartam. Nem akartam másik babát… féltem.

Váratlanul eldördült az ég, és haragos szél vágódott be az ajtón. Sofia és Baldo riadt kiáltással pattantak talpra.

- A vihar - nyögte Sofia. - Teljesen elfelejtettem. Baldo, most mennem… - Sofia sikoltva az ajtó felé ugrott. Egy bivaly erős szélroham téglákat lökött a földre az omladozó falról.

- Ne! - kiáltotta Baldo - Ne hagyj itt! Mindig ez van. Viharról viharra rosszabb, és lassan semmi sem marad a tornyomból.

Kint villámok cikáztak, és a viharos szél ki-be csapkodta az ajtót.

- Sofia, mi lesz velem, ha leomlik a világítótorony? Meghalhatok még egyszer? Lehet, hogy újra meg kell halnom?

Sofia tudta, hogy mennie kéne, de képtelen volt magára hagyni a rettegéstől bénult Baldót. Hiába tudta, hogy szellem, hiába nem látta senki más, hiába gondolták fantáziának, neki nagyon valóságosnak tűnt. Egészen olyan volt, mint egy hús-vér kisfiú. Teljesen olyan, így mikor leszakadt a mennyezet, Sofia sikoltva ugrott, hogy félrelökje Baldót a kövek elől…

Hajszálon múlott. A plafon Sofia háta mögött landolt hatalmas port kavarva, és ő oltalmazón ölelte magához a kisfiút.

- Sofia - suttogta reszkető hangon a pisze orrú kölyök. Nem mert megmozdulni. Félt, ha megmozdul, az érzés elmúlik, és ő ismét egy egyszerű kis szellem lesz. Sofia kinyitotta a szemét, és lassan lenézett a karjai közt kucorgó Baldóra. Érezte. Élt. Többé már nem volt kísértet. Sofia hitetlenkedve tapogatta meg a fiú vékony, libabőrös karjait, majd ismét elsírta magát. Féltőn túrt bele a napszítta hajba, majd homlokon puszilta a gyermeket.

- Élsz. - Baldo remegve ölelte meg a nőt, aki megmentette. - Nem fogják elhinni… le fog esni az álluk, ha meglátnak.

- Ezek szerint veled mehetek? - kérdezte két égzengés között a fiú.

- Igen, és soha többé nem kell egyedül lenned.

Együtt léptek ki a romos világítótorony ajtaján, és egy sziklán ülve várták, hogy elcsituljanak a hullámok. Nem tudták, mi vár rájuk a szigeten túl, az igazi világban, de pillanatnyilag nem is érdekelte őket.