Zela 5.

Másnap továbbmentünk. Éjszakánként szegény kunyhóknál kopogtattunk, a szállásért cserébe meséltünk és gyógyítottunk. Szép lassan megérkeztünk a hegy lábához, amiről Zela beszélt. Hatalmas volt. A csúcsát elnyelték a felhők.

- Hát itt volnánk – jelentette ki büszkén a macskaszemű – Ennek a hegynek a gyomrában alszanak a sárkányok.

- És azt meg tudod mondani, hogyan jutunk be? – érdeklődött a valaha volt nemes.

- Hát fel kell mászni a tetejére, aztán le kell ereszkedni a sárkánybarlangokhoz – vágta rá a suhanc.

- Mégis milyen magas ez a hegy? – kérdeztem, miközben igyekeztem átlátni a felhőkön.

- Fogalmam sincs – mondta Zela – a tetejét mindig eltakarják a felhők – mesélte büszkén, miközben nekivágott a hegy a lábának.

- Remek. És szerinted olyan magasan van még oxigén? – kérdeztem a szőke sihedert.

- Mi az az oxigén? – nézett rám értetlenül a fiú.

- A levegőnek az a része, amire szükségünk van az élethez – próbáltam érthetően magyarázni, és úgy tűnt sikerült.

- Miért ott fent már nincs levegő – értetlenkedett másik barátom.

- Reménykedjünk benne, hogy van – válaszoltam egyszerűen és én is nekivágtam a hegy lábánál elterülő erdőnek. Corin pár percig még a felhőket kémlelte, majd ő is utánunk eredt.

Napokig mentünk felfelé az erdőben, de egyelőre, a fák nem akartak ritkulni. Egyik délutánon megbeszéltem Salnamhallal, hogy ha másnap sem történik változás, akkor felrepülök vele a hegycsúcsra és megnézzük, hogy valóban itt élnek-e a sárkányok, vagy teljesen fölöslegesen tettük meg ezt a nagy utat.

A következő délutánon Salnamhal hátára simulva szeltem a fellegeket. Ilyen magasra még sosem repültünk. Elhagytuk a felhőket, és végre megpillanthattuk a hegy tetejét. Egy jó órányi repülés után leszálltunk a hegycsúcson. A fülem bedugult és elég nehézkesen kaptam levegőt. A hegy belseje üreges volt. Amikor lenéztem, majdnem beleszédültem a kráterbe. Rettentően mély volt. De megtaláltam a sárkányokat. A hegy belső oldalán, szabályosan kivájt barlangok tátongtak. Mindegyik vájatban, egy kősárkány kuporgott. Valamennyien aludtak. Pár percig még elgyönyörködtünk a látványban, majd halkan szóltam az agancsosnak, hogy lassan indulnunk kéne. Felkászálódtam a szarvas-szellem hátára, ő pedig levetette magát a mélybe. Zuhantunk. Sal nem fékezett. Úgy zuhantunk lefelé, mint egy darab kő. Eszméletlen érzés volt. Csak pár méterrel a fák felett lassítottunk, de azonmód belénk fagyott a lélek is. Pontosan alattunk fegyvercsörgés és kiáltozás hallatszott. A fák alatt, ahol társainkat hagytuk. Megtámadták őket. Salnamhal kissé távolabb egy hatalmas fenyő árnyékában szállt le. Meglepetésszerűen akartunk támadni, de két nehéz páncélzatú katona, azonnal nekünk esett.

Tűzgömböket idéztem és hajigáltam feléjük gondolkodás nélkül. A talpig vasba burkolt alakok zsákként dőltek el a lábam előtt. Kilestem a fa mögül. Barátaim elhajították fegyvereiket és megadták magukat. Engem a két immár félholt katona kivételével senki nem vett észre. A támadók lehettek vagy húszan. De mivel a veszélyben az ember mindig duplán számol én negyven páncélost láttam. Nem rohantam elő a fa mögül, hogy segítsek bajba jutott társaimon. Nem lett volna esélyem ennyi katona ellen. Arra gondoltam, hogy majd biztos távolból követem a csapatot és az éj leple alatt megszöktetem őket. Tervem, körülbelül egy percen belül csődöt mondott. Épp, hogy egyet pislantottam, a katonák foglyaikkal együtt eltűntek, mintha nem is lettek volna. Zavartan néztem körbe. Az agancsoson és rajtam kívül egy kóbor lélek sem járt az erdőben.

Lassan lebukott a fák mögé a nap és fel is kelt. Én pedig csak álltam a dús lombú fák között és vártam a csodára. Talán barátaim egyszer csak megjelennek, úgy, ahogy eltűntek. De nem. Semmi sem mozdult. A levegő is fullasztó volt. Vagy csak a könnyeim miatt nem tudtam rendesen lélegezni? Lágy szellő simított végig az arcomon és hang suttogott a fülembe. Géb hangja. „Kérlek, keress meg! Én nem fogok emlékezni rád, így neked kell cselekedned. NEKED KELL CSELEKEDNED!” Egy pillanaton belül megteltem élettel. „muszáj, valamit tennem!” Emlékeztettem magam. „Csodára várni hiába való. Meg kell keresnem Zeláékat” Salnamhallal futólépésben indultunk le a hegyről.

- Most hogyan tovább? – kérdeztem az agancsost az erdő szélén.

- Valószínűleg a király katonái ejtették fogságba őket, szóval a várat kell megtalálnunk – mondta komolyan a szellem.

- Ez eddig világos, de nem vághatunk csak úgy neki a vakvilágnak. Találnunk kell egy megbízható embert – Salnamhal megvetőn horkantott.

- Ugyan – dünnyögte – Eddig azt hittük a szegényekben bízhatunk, valaki mégis elárulta, hogy merre tartunk.

- Talán csak véletlenül találtak ránk – próbálkoztam egy olyan mondattal, amit én magam sem hittem – Nézd Sal! Itt ebben az erdő melletti faluban nevelkedett Zela. Talán találunk valakit, aki tud segíteni.

- Rendben – mondata bele egyezőleg a morgó szarvas – De, ha megint bajba keveredünk, magadnak köszönd.

Végül is nem kellet elmennünk a faluig. Az erdő szélén találkoztunk egy lánnyal. Egyidős lehetett Zelával, és gombát szedett. Kinézetre pont olyan volt, mint a legtöbb daslamai. Fekete hajú, fekete szemű, kreol bőrű. Beszélgetésünket nem ecsetelgetem, a lényeg röviden: A lányt Caselynek hívják és 3 éve még Zela legjobb barátjának vallotta magát. Egy napon a fiú eltűnt, majd katonák jelentek meg a faluban és a macskaszeműről faggatóztak. Mindenki letagadta, hogy valaha is látott szőke, zöld szemű gyereket, azóta sem beszél róla senki. Neki nagyon hiányzik… Így tőmondatokban elmeséltem neki mindent és megkértem, hogy segítsen.

- Rendben – vágta rá Casely gondolkodás nélkül. Elindultunk.

            Csuklyát húztunk a fejünkre és egyszerűen belovagoltunk a kapun. Az őrök fel sem fogták mi történt. Valószínűleg azt hitték, hogy lovas futárok hoztak sürgős üzenetet a királynak. A börtönbe, már bajosabb volt bejutni, de végül sikerült. A macskaszemű egy koszos cellában hevert a bűzös szalmán.

- Zela, te vagy az? – kérdezte suttogva Casely

- Casely? – jött a rekedtes válasz – Hogy kerülsz ide? – a fiú a cella ajtóhoz rohant és örömkönnyek csillogtak a szemében. A lánynak szintúgy. Nem akartam elrontani a szentimentális hangulatukat, így egy kissé hátrébb húzódtam. „Végül is pár perc nem igazán számít”

Közeledő léptek zaja ütötte meg a fülemet.

- Zela! Gyorsan szólj Corinnak – suttogtam sürgetőn.

- Corin nincs itt.

- Micsoda? – értetlenkedtem – akkor mégis… - a lépések egyre közeledtek – Casely! Gyere, állj a fal mellé – a lány követte az utasításaimat. Szorosan mellé álltam és gondolattal láthatatlanná változtattam mindkettőnket. Zela visszahúzódott a cella árnyékába. Egy percen belül láthatóvá váltak a döngő léptű lábak tulajdonosai. Két megtermett páncélos húzott maga után egy szerencsétlen félholtra vert egyént. Legnagyobb félelmem beigazolódott. A börtön folyosóján az egykor volt nemeset vonszolták. A páncélosok megálltak pontosan előttünk. Egy harmadik vasba öltözött alak fordult be a folyosóra futólépésben. Kezében kulcsok. Kulcszörgés, ajtónyikorgás. Kinyitották Zela celláját, és berugdosták mellé a péppé aprított Corint. A szívem szakadt meg miközben néztem, de az eszem azt súgta, hogy jobb észrevétlennek maradni. Az egyik páncélos becsapta a cellaajtót és hangosan röhögött. Egy másik bekiabált a rácson: „na, te sárga hajú féreg, most vagy megmutatod, hogy képes vagy gyógyítani, vagy a barátod megdöglik” ezzel ő és a harmadik páncélinges is röfögésszerű nevetésbe kezdett. Ilyen jókedvűen hagyták el a folyosót.

Amint elhalt a lépések zaja, a cellához rohantam. Vörös szikra pattant és az ajtó már nyitva is volt. Corin ájultan hevert a szalmán, Zela mellette térdelt.

- Gyerünk, gyógyítsd meg, aztán húzzuk el a csíkot! – próbálkoztam kinyögni egy magabiztosnak szánt mondatot, de közben a hangom remegett, mint a nyárfalevél. „Szegény Corin” gondoltam. Nagyon rosszul esett, hogy (ismét) ilyen állapotban kell látnom. A szőke süvölvény nem késlekedett. Hozzáért a lovag kezéhez és meg is jelent a hószínű tűzijáték. Corin talpra ugrott

- Mit csináltál te eszement! – ordított a macskaszeműre – Most már biztosra tudni fogják, hogy te vagy a kristály ember – Az ’épphogycsak magáhoztértnek’ nem tűnt fel, hogy Casely és én is a nyitott cellaajtóban állunk.

- Öhm, ha befejezted az ordítozást, akkor esetleg indulhatnánk – jegyeztem meg tárgyilagosan – az egykor volt nemes ijedten megfordult a tengelye körül, majd, úgy bámult rám, mint aki nem hisz a szemének.

- Tessék, ezt vegyétek fel – nyújtottam a fiúk felé két szivárványszínben tündöklő köpenyt – ha magatokra terítitek, akkor virágszirmokká változtok.

- Mégis hol szerezted ezeket? – méregette bizalmatlanul Zela a kezében tartott ruhadarabot.

            - Majd egyszer, ha lesz időm, elmesélem. Perpillanat legyen elég, hogy egy félbolond varázslótól kaptam és a varázsereje nem tart túl sokáig, így ha felvettétek igyekezettek mielőbb kikavarogni az erdőbe – hadartam, míg egy harmadik köpenyt nyújtottam Caselynek.

- Ha ezt most bíztatásnak szántad, akkor nem volt valami jó – dünnyögte Corin.

- Nem bíztatás, csak közöltem, mint tényt – daráltam kedvenc mondásomat, miközben a cellaajtó felé táncoltam – Az ablakon keresztül menjetek, arra rövidebb.

- És te? – kérdezte a fekete hajú lány

- Mivel nincs több köpeny, én körbe megyek – barátaim furcsán néztek rám – Ugyan,- nevettem – miattam ne aggódjatok. A legrosszabb esetben felébredek, és nem találok vissza. Ha ez véletlenül megtörténne, akkor bátran vágjatok neki a hegynek. Még a tetején is van levegő és a sárkányok is ott vannak – Utolsó mondatom elhangzása után, bajtársaim arca egy varázsütésre felderült. Csak úgy visszhangoztak a gondolataik. „Sárkányok, igazi sárkányok” „Hát nem volt hiába, a Béke Hírnökei élnek” „Felébreszthetem a sárkányokat”… és hasonlók

- Gyerünk már – nógattam az álmodozókat. Erre gyorsan magukra kapták a szivárvány szárnyakat és rózsasziromként kiröppentek az ablaknak titulált, berácsozott lyukon. Én sarkon fordultam és kiverekedtem magam a várból.

Barátaimmal az erdő szélén találkoztam. Zela és Casely élénk beszélgetést fojtattak, míg Corin kissé távolabb vidáman szemlélte a fiatalokat. Piszkosul irigyeltem őket. Ők valószínűleg már órák óta itt lógatják a lábukat én, pedig itt vánszorgok Salnamhallal koszosan, véresen és hulla fáradtan. „Hullafáradtság. Vicces gondolat egy alvó embertől”mosolygott az agancsos „Légy szíves, engedd, hogy egy kicsit belemerüljek az önsajnálatba”vitatkoztam a szellemmel.

Az erdőben éjszakáztunk, másnap pedig Salnamhal egyesével repített fel minket a szikla tetejére, majd le a barlangokba.

- Elképesztő – simogatta Casely az egyik, megkövesedett sárkányt.

- Az – értettem vele egyet, és én is rátettem a mancsom egy másik kövületre – Ezeket a köveket felébreszteni… Mit gondolsz Corin, mit kéne csinálni.

- Szerintem, ha Zela megérinti őket, akkor felébrednek – mondta, miközben a süvölvényre pillantott.

- Hát, kipróbálhatom – vonogatta a vállát a macskaszemű. Mellém lépett és megérintette a kővé vált Béke Hírnököt, amin a kezemet nyugtattam. A kő egy szempillantás alatt felforrósodott. El akartam rántani a kezem, de nem tudtam. Valami különös erő áradt a sárkányból. Vonzott, mint egy mágnes a vasszegeket. Fehér szikrák és kődarabkák pattogtak a sárkány pikkelyein. A levegő egyre forróbb lett.

- Engedd el! – kiáltott rám a macskaszemű.

- Nem tudom – válaszoltam kétségbeesve. A fehér szikrák egyre közelebb kúsztak a kezemhez. Az egész testem izzott a forróságtól. A fehér fény hozzámért…

Hirtelen minden megváltozott. A színek élesebbek lettek, a levegő kellemes melegre hűlt. Furcsa bizsergést éreztem a karomban, majd világos lila szikrák ölelték körbe a kézfejem. Zelára néztem. Meg akartam kérdezni, hogy mitől változott meg a fehér fény. De a siheder körül még mindig fehér tűzijáték szikrázott. A lila fény belőlem áradt. Most már körülöttem is ugyanúgy pattogtak a szikrák, mint a szőke suhanc környezetében. Pár percen belül a kavicszápor megszűnt, és mi egy méregzöld Béke Hírnök pikkelyeibe kapaszkodtunk. Az első sárkány életre kelt. Megrázta magát, aminek hatására Zelával a falhoz csapódtunk. Majd kitátotta hatalmas száját és egy iszonyatosat üvöltött. A hang hatására a többi sárkányról is lepattogott a kőréteg és egyesével csatlakoztak a kórushoz. Az ordítás zenévé változott. A Béke Hírnökei, az égbe röppentek. Csak négy példány maradt a barlangban.

- Üljetek a hátunkra – mondta kellemesen mély hangon, a méregzöld hírnök. A barátaim sorban felkászálódtak a sárkányokra, majd elhagyták a hegy gyomrát. Hárman maradtunk. Salnamhal, a méregzöld és én.

- Mire vársz még? – érdeklődött a mély hang.

- Hát tudja, ha lehetne, akkor én inkább a szarvassal szárnyalnék. Már egész jól összerázódtunk.

- Te tudod – dörmögte mosolyogva, majd az égbe szökellt.

- Gyere, menjünk mi is!

A sárkányokat nem volt nehéz utolérni. Salnamhalhoz képest igen lomhán repültek. Az agancsos büszkén mutogatta a hatalmas szárnyasoknak légi trükkjeit, azzal nem törődve, hogy én, ha lassan nem fejezi be, akkor a reggelimet az alattunk suhanókra zúdítom. Az égi bemutató szerencsére véget ért mikor a vár fölé értünk. Legnagyobb megdöbbenésemre a szárnyasok tűzorkánt fújtak a falak közé.

Hirtelen egy másik félelmetes kép villant az agyamba. Egy másik vár, más sárkányok, hasonló tűz. Egy égő város, ahonnan kimentettem Zelát. Ordítani akartam, de úgy kiszáradt a torkom, hogy meg sem bírtam nyikkanni. A tűzfúvás abbamaradt. Az alant elterülő látványon annyira meglepődtem, hogy kis híján leszédültem Salnamhal hátáról. A várban az épületek épen álltak. Sőt, mintha szebbek lettek volna, mint eredetileg. Az emberek félve tekintgettek az ég felé, de egyikük sem szenvedett égési sérülést… Vagy mégis. A főbb épületek előtt, cifra ruhás emberek rohangáltak eleven fáklyaként. Kezdtem érteni a dolgot. Csak a hazaárulók, talpnyalók, kegyetlenkedők, és hasonlók kaptak lángra. Mindenki és minden más ép maradt. A legenda valóra vált.

Három sárkány - barátaimmal a hátukon - leszállt a vár főterén, persze Salnamhallal együtt. A többiek továbbrepültek, hogy egész Daslamát megtisztítsák a gonoszságtól. Bajtársaim örömmámorban égtek. Csak a macskaszemű szorongott.

- Mi a baj Zela? – kérdeztem kedvesen.

- Semmi – válaszolta amaz – csak, tudod, én nem akarok király lenni.

- Éppen ezért lesz belőled jó uralkodó – mosolyogtam a sihederre – bármikor könnyedén el tudnád hajítani a hatalmat, de nem fogod megtenni, mert a legjobbat akarod mindenkinek ezen a földön. Hidd el, így van ez jól. Ne félj! Corinnak már van gyakorlata a politikában. Majd ő segít. És persze a sárkányok is – a suhancot megnyugtatták a szavaim így ő is gátlás nélkül tudott örülni a győzelemnek.

Salnamhal eltűnt. Hiába hívtam gondolatban, már elment legelni egy másik világba. Körbe néztem és megpillantottam az álmok útját.

- Ég veletek! – kiáltottam három barátom után – Éljetek boldogan! – ők lelkesen integettek.

Ráléptem az útra, amit rajtam kívül senki más nem látott és örökre eltűntem bajtársaim szeme elől. „Tervem első pontja kipipálva. Most megkeresem Gébet”/2006, augusztus/