Kikötöttünk. Egy szép gazdag város. Tényleg gyönyörű volt. Még a kikötő is, ahol általában a söpredék gyűlik össze. (Mint például kalózok) A legénység persze szétszéledt, hogy elverje a pénzét az utolsó fityingig. Én a mulatozás helyett battyoghattam fel a hegyoldalba épített kúriához, hogy átadjam a levelet a kereskedőnek.
Nem volt rossz út. A lélegzetelállító táj és a csodálatos város lenyűgözött. „Még jó, hogy nem lesz időnk kirabolni” örvendeztem. Egy jó órán belül értem fel a hatalmas „házhoz”. A kapuban őrök álltak, akik először nem akartak beengedni. Szerettem volna elkerülni a balhét, így a drasztikusabb megoldás helyett az órákig tartó „lyukat beszélek a hasadba” módszert alkalmaztam… A kereskedő középkorú, parókás, cifrán öltözött, jól táplált, víg kedélyű egyén volt. (Már amennyire meg lehet állapítani a víg kedélyűséget egy olyan emberen, akinek elrabolták a családját és ellopták az értékes árukkal telepakolt hajóját.) A kedves embernek hamar a bizalmába férkőztem. Szinte azonnal a kezembe nyomta a váltságdíjat és szelíden utamra bocsátott.
Visszarohantam a kikötőbe, és beviharoztam Daniel kabinjába. A kapitány természetesen nem tartózkodott a hajón, így egyszerűen az asztalra hajítottam a pénzel tömött zacskót, utána pedig felkerestem a foglyokat. Az éppen ügyeletes őrszem persze akadékoskodott, mikor a hölgyeket a fedélzetre kísértem, de kedves mosollyal az arcomon beszámoltam neki a feladatomról. Az olyan izomagyúakra, mint az a mezítlábas haramia, azonban nem hatnak az észérvek, így előkaptam a kardomat és a fémmel bűvészkedve kértem meg újra, hogy eresszen utamra. Érdekes módon erre hallgatott. Furcsa népek ezek a kalózok. Kicsit emlékeztetnek az öcsémre.
Mariannékkal újra végigjártam a hegyi utat, amit azon a napon már egyszer megtettem. A különbség annyi volt, hogy most nem gyalog mentünk. Egy postakocsi ablakából gyönyörködtem a tájban. Hiszen az ilyen úri népektől mégsem várhatom el, hogy a cipőjüket koptassák. Mariann és a szolgálólány valószínűleg hajlandó lett volna sétálni, de Robertáról ezt nem lehetett elképzelni. Hogy finoman fogalmazzak, a kereskedő szőke hajú lánya elképesztően nagyra becsülte magát. Ellentétben apjával és anyjával, akiket szívesen megismertem volna közelebbről is, ha lett volna rá mód. A gazdag házaspár kérlelt, hogy töltsek náluk egy éjszakát, hiszen a hajónk holnap reggelig úgysem fut ki. Az utóbbiban igazuk volt, de az invitálást kerekperec elutasítottam. Az éjszaka volt még egy kis elintézni valóm.
A város nagyon gazdag volt és ízlésesen díszített házak magasodtak az utcákon, de mint mindenhol, itt is voltak szegény emberek, akik nyomorúságos sikátorokban éltek. Egy ilyen nyomortanyát kerestem én is. Az éj leszálltával meg is találtam. Itt nem álltak őrök az utamba. Szabad volt a járás. Egy csontsovány, szakadt, koszos kisfiú jött velem szemben. Megállítottam.
- Hívd ide a barátaid! – mondtam neki barátságosan. A gyerek nagy, fekete szemekkel meredt rám. Megijedt. El akart menekülni, de én szelíden fogva tartottam.
- Bízz bennem – kértem, miközben mélyen a szemébe néztem – nincs mitől félned. Csak szólj a barátaidnak – ezzel elengedtem. A kis kócos elszaladt. Kényelmesen a mocskos falnak vetettem a hátam és vártam.
Alig telt el pár perc, a bogárszemű visszatért egy nagy csapat gyerkőccel. Mindannyian kíváncsian néztek rám. Én nem szóltam egy szót sem. Belenyúltam a sárkányos táskába és sorban húztam elő belőle a tömött erszényeket. A kalózokkal szerzett zsákmányomat. Hét tömött zacskó. Mindegyiket kibontottam és a sáros földre borítottam a tartalmukat. A gyerekek nem mozdultak. Megbabonázta őket az arany fényes csillogása. A csilingelő fémeket szétosztottam a nincstelen kölyköknek. Mindegyiküknek jutott jó pár arany pengő. Miután végeztem a feladatommal egy szó nélkül távoztam. Rendíthetetlenül tettem egyik lábamat a másik után, miközben hallgattam a vidám gyerekzsivajt. Szívesen maradtam volna még, de nem hagyhattam ott a kalózhajót. Megígértem Danielnek, hogy a nyílt tengeren leszünk, mielőtt felkelne a nap. Mielőtt még feltűnik az őrjáratnak a jelenlétünk.
A banda a legolcsóbb kikötői tavernában vert tanyát. Amikor benyitottam, már az egész mocskos társaság leitta magát a sáros földig. Még Jeff is. És persze Fred is, aki pont úgy nem tudott inni, mint vívni. Na, jó a vívást gyakoroltam vele és egész ügyes tanítványnak bizonyult.
Éjfél felé járt az idő, amikor megérkeztem. A sötét utcához képest világos kocsmában megkerestem Danielt és leültem az asztalához. Éppen valami ostoba kártyajátékot űztek. Mikor (kb. negyedóra múlva) észrevették a jelenlétem, bíztattak, hogy szálljak be én is. Persze visszautasítottam ezt a nagylelkű ajánlatot.
- Ugyan csak egy menetre! – kiáltotta már sokadszorra egyikük. Én csak a fejemet ráztam.
- Csak egyet! – csapott a vállamra Hugo – Gyerünk!
- Először is megmondtam, hogy nem játszom, másodszor ne ütögess, ha mindkét kezedet meg akarod tartani, harmadszor, jobb lenne, ha ti is befejeznétek, mert különben nem tudunk időben kifutni – soroltam ingerülten. Ők csak legyintettek (szokás szerint). Gyűlöltem, hogy semmibe vesznek, hogy nem adnak semmit a véleményemre és úgy egészében elegem volt a semmirekellő kalózbandából. Hiába győzködtem őket, nem voltak hajlandók tovább állni. Ennyi erővel aludhattam volna abban a kacsaláb palotában is, mint, hogy hiába virrasztottam a lehetetlen társasággal.
Daniel persze megint a saját vesztét okozta. Hajnalban megjelent a városőrség és láncra verték a részeg bagázst. Velem együtt. Elmenekülhettem volna, de akármennyire is elegem volt, felellőséget éreztem bajtársaim iránt. Így hát együtt meneteltem velük a börtön felé, kitéve a helyi polgárok utálatának. Kihúztam magam (már amennyire a láncok engedték) és büszkén lépdeltem az utcán. Közben arra gondoltam, hogy „Itt egy gyönyörű város. Az épületek nem giccsesek, de nem is puritánok. A táj mesés, szinte tökéletes. És ilyen undok, goromba emberek lakják. Mennyivel jobban megérdemelnék azok a kis éhenkórászok ezt a fényűzést”
Lelökdöstek minket a börtönblokkba és egyesével, mindenkit bependerítettek egy hatalmas cellába. Én maradtam a végére. Az őrjárat parancsnoka éhes szemmel méregetett. Mielőtt beléphettem volna a cellába, megragadta a karomat. Megtorpantam, ő pedig egyre közelebb hajolt. Éreztem a bűzös leheletét. (Ha a fogkrémet nem is ismerte, attól még törődhetett volna kicsit többet a szájhigiéniával. Vagy legalább mellőzhette volna néha nap a hagymaevést.) Fintorogtam, de észre sem vette. A fülembe suttogott. Az ajánlatától fülig pirultam. És dühbe jöttem. Meg féltem is. Nem szóltam, csak álltam bambán. Az agyam viszont kattogott. Nagyjából ezer féle halálnemet kívántam annak a gülüszemű górénak, de mivel egyik sem tűnt az adott helyzetben kivitelezhetőnek, gyorsan letettem róluk.
- Ha gondolja – szólt hozzám udvariasan, a piperkőcnek öltözött hagymától bűzlő egyén – szólhatnék pár jó szót az érdekében KISASSZONY… – ez az utolsó szó megint kivágta nálam a biztosítékot.
- …csak arra kérném, hogy most fáradjon velem – hányingerem volt a parókás, harisnyás, komédiába illő figurától.
- Egy nagy szart – akartam mondani még ennél is cifrábbakat, de támadt egy sokkal-sokkal jobb ötletem. Így inkább visszafogtam magam. Angyali mosollyal szemérmesen felpillantottam a ferdehajlamúra. Ő elégedetten ismét közelebb hajolt az arcomhoz. Ekkor engedtem szabadjára a dühömet. Teljes erőből lefejeltem. Hatott. A harisnyába bújt barbár döbbenten felkiáltott és a falnak tántorodott vérző orral. A parancsnok fogdmegjei már ugrottak is, de én rájuk sem hederítve besétáltam a cellába. A piperkőc dühösen bevágta a rácsajtót.
- Hát jó – üvöltötte – akkor holnap, te is lógni fogsz a többi mocskos kalózzal együtt – a nyála csak úgy fröcsögött.
- Majd meglátjuk – duruzsoltam. Az immár udvariatlan góré elviharzott. Bajtársaim döbbenten néztek rám.
- Hát te ilyet is tudsz? – kérdezte kerekre nyílt szemmel Fred.
- Nagyon úgy tűnik – vontam vállat.
A bandán, a katonák távozása után eluralkodott a pánik. Egyiküknek sem fűlött a foga az akasztáshoz. Miközben lehetetlen kéréseikkel fohászkodtak az éghez, kihalásztam a hullámcsatot a hajamból, amit direkt ilyen szorult helyzetekre tartogatok. Odafurakodtam a cellaajtóhoz és pár perc alatt kinyitottam a zárat. A haramiák persze észre sem vették ügyködésemet. Kiosontam a cellából és felderítettem a börtönblokkot. Fél óra alatt találtam egy titkos folyosót, ami a kikötőbe vezetett. Visszaszaladtam a többiekhez. Örömmel elújságoltam nekik felfedezésemet és a halálra rémült banda 10 percen belül kinyomult a szabadba. Hajónkat pillanatok alatt visszafoglaltuk, és mire észbe kaptam, már a nyílt tengeren szeltük a habokat.
/2006, ősz/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése