A zene világa

            Csütörtökön lelkinap volt az iskolában. Katolikus isklába járok, évente egyszer-kétszer minidig van. Ilyenkor nincs tanítás. Helyette egy-egy pap szokott előadást tartani 8.30-9.15 -ig és 10.30-11.15 -ig. A két előadás között úgynevezett "kiscsoportos foglalkozásokon" kell résztvenni. Az idén zenemeditációra mentem. A feladat egyszerű volt. Csendben kellett maradni, ledőlni a padra, becsukni a szemed és hallgatni a zenét. Az első számon még ébren voltam, a másodikon még éreztem a padot a könyököm alatt, a harmadikon már aludtam.

             Egy földúton battyogtam, amit mindkét oldalról fák szegélyeztek. Minden poros volt és üres. Fű nem nőtt, a fákon egy árva levelet sem láttam. Ahogy így magányosan mendegéltem, valahonnan a távolból édes muzsikát hallottam. A zene olyan csalogatóan szép volt, hogy futásnak eredtem. Rohantam. Nem vágytam másra, csak meg akartam tudni, hogy kik játszanak ilyen lenyűgözően. Hamarosan megpillantottam a három vidám alakot. Mikor meghallották a lépteimet, a zene elhalgatott és kiváncsian nézegettek felém. Végül az egyikük megkérdezte.
             - Hát te honnan pottyantál ide?- Ennek a fiúnak még a szeme is nevetett mikor rám nézett, így én is jókedvvel válaszoltam.
             - Azt én is szeretném tudni - Közben végigmértem a másik két zenészt is. Mindegyikük mosolygott. Elmondták, hogy vándormuzsikusok és embereket keresnek akiknek előadhatják a dalaikat. Nagyon meglepődtem azon, hogy itt az embereket úgy kell keresni.
             - Mi olyan furcsa abban? - kérdezte a furulyás fú - az emberek mindig elbújnak.
             - Ezt nem értem - ráztam meg a fejem - miért kéne az embereknek elbújniuk?
             - Hát csak úgy - mondta a fekete hajú bendzsós - Az emberek mindig szerettek elrejtőzni.
             - Ahonnan én jöttem, ott nem. Nálunk az embereknek inkább feltűnési viszketegségük van.
             - "Feltűnésiviszketegség"...milyen vicces szó - kacagott a furulyás - mit jelent? - én is elmosolyodtam.
             - Azt jelenti, hogy az emberek mindent megtesznek azért, hogy észrevegyék őket - a bendzsós elgondolkodva nézett rám.
             - Nagyon messziről jöhettél... Gyere velünk és akkor majd jobban megismerhetjük egymás világát - a többiek is kérlelni kezdtek, hogy tartsak velük. Nem ellenkeztem. Mind hárman nagyon kedvesek és aranyosak voltak, és egyébként sem akadt jobb dolgom.

             Útközben bemutatkoztunk egymásnak. A bendzsós fiút Kelének, a furulyásat Kócosnak, a nevetőszeműt Bogárnak hívták. Volt egy csacsijuk is ami a többi hangszert cipelte. Ezt a kis szamarat egyszerűen Szürkének nevezték.

             Miután jól kibeszéltük magunkat, csendesen battyogtnk egymás mellett. Remekül éreztem magam. Ez a csönd egyáltalán nem volt kínos vagy fáradt. Egyszerűen nem kellett beszélnünk. Igaz, hogy a táj kopár volt és egy kóbor lélekkel sem találkozhattunk, de valami különös energia sugárzott az egész mindenségből. Minden néma volt és mégis mesélt. Dalolt a táj. Egészen más, régmúlt idők történetét mondta el. Egy idő után már nem láttam az utat. Minden elmosódott. Becsuktam a szemem és mentem tovább. A szemhélyamon furcsa árnyakat láttam. Neon színű sziluettek táncoltak a szemem előtt. Először nem volt semmi összefüggés az ábrák között, aztán zenét hallottam a távolból. Valaki zongorázott a világ másik felén.
             - Ki játszik? - kérdeztem suttogva még mindig csukott szemmel. Kele válaszolt.
             - A zongorista. Ő mindig játszik, de csak akkor halljuk, ha minden más néma.
             - Mióta zenél?
             - A világ születése óta. Ha figyelsz rá, és koncentrálsz a dallamra, akkor megismerheted a világ múltját... - megint csak a zongorát hallottam, de eszemben sem volt figyelni a dallamra. Egyszerűen hallgattam a könnyfakasztóan gyönyörű muzsikát. A táncoló ábrák értelmet nyertek. Nem is kellet figyelnem. A neon színű formák összefűződtek és megmutatták mi történt a régmúlt időkben...

               Az út végén egy kis falura bukkantunk. Itt sem volt senki. (Legalábbis én azt hittem.) A falu közepén, egy gótikus templom állt. Felnéztünk a hatalmas épületre. Kócosnak huncut fény villant a szemében.
               - Játszunk?- kérdezte
               - Mi mást tennénk - nevetett Bogár - Ki kell valamivel csalogatnunk szegényeket.
               - De hát itt nincs senki - mondtam döbbentem.
               - Ó, dehogynem - mosolygott Kele - tele van az egész környék... - látta, hogy nem hiszek neki, de csak legyintett.
               - Csak figyelj Őzszemű! - bíztatott Bogár, miközben leszedett három hegedűt Szürke hátáról.
               A húrokra illesztették a három vonót és megszólalt a zene. Megszédültem a szelíd hangoktól. "Egyszerűen képtelenség, hogy valaki így muzsikáljon" gondoltam. Le kellett ülöm nehogy elájujak. Szájtátva hallgattam aszédületes futamokat. Mintha nem is három ember, hanem egy egész zenekar játszott volna.

                A tekintetem - álmélkodás közben - a templomra tévedt. Akkor döbbentem rá, hogy valóban egy egész zenekar játszott. A gótiks épületből fehérruhás emberek léptek elő vonós hangszerekkel a kezükben, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Egy idő után nem jöttek többen. A zenekar teljes volt. Visszanéztem Keléékre. Nem hittem a szememnek. A fiúk mögött egy egész erdő zöldelt. Hamarosan engem is dús, harmatos fű ölelt körül. Úgy éreztem, hogy az ember ennél többet nem kívánhat. Hátradőltem a fűben és felnéztem a kék égre. "Ennél szebb zenét még sosem hallottam...Valószínűleg nem is fogok" megint tévedtem.

                Egyszerre egy teljesen új dallam kapcsolódott a többihez. Megszólalt egy kórus. A muzsika még szédítőbbé lett. Visszanéztem a templomra. A díszes kapu előtt egy vegyeskar állt. "Mintha angyalok lennének" gondoltam. "Lehet, hogy meghaltam és ez a mennyország?" Egy életen át hallgatam volna azt a dalt, de pár perc múlva véget ért. Mindenesetre a nyoma megmaradt. A faluban pezsgett az élet. Itt almát árultak, amott színdarabot adtak elő, a templom előtt hét kislány virágot szedett. A kórus és a zenekar visszavonultak a kőcsipkés épületbe.

                 A fiúk nevetve csomagolták vissza a hegedűket. Egyáltalán nem siettek. Sarkon
fordultam és besétáltam a templomba. A kórusnak és a zenekarnak hírmondóját sem láttam. Az egész templomban egyetlen ember tartózkodott. Egy ősz öregember orgonázott. Beültem az egyik padba és hallgattam. Mikor végetért a szám, felálltam és elhagytam a csaknem üres épületet.

                 Kócos és Bogár az erdő szélén almákkal zsonglőrködtek, de Kelét semerre sem láttam. Elindultam megkereseni. Mivel a falu igen kicsi volt, nem volt nehéz megtalálni. Egy kerítés tövében ült és a bendzsóján játszott. Leguggoltam mellé, és figyeltem ahogy egy kéknefelejcs életre kelt...

                  Tovább mentünk. Alig hagytuk el a falut, máris egy sivatagba értünk. A fiúk újból elővették a hegedűket és ismét játszottak. Nem is kell mondanom, hogy pár perc múlva egy erdő közepén találtuk magunkat. Mire véget ért a zene, lassan besötétedett. Estére tüzet gyújtottunk és énekelgettünk... Mielőtt elaludtam volna, a távoli zongorista, szomorkás dallamait hallgattam.
                  Behunytam a szemem ...és felébredtem. Nehéz volt elhinni, hogy iskolában vagyok, és le kell sétálni a csarnokba egy másik előadásra...

/2006, szeptember 6./