…Napsütésben tértem magamhoz. Maszatos kölyökarcok hajoltak fölém. Sugdolóztak és engem bámultak. Még mindig vacogtam és az eszméletem lépten-nyomon cserben akart hagyni. A gyerekek némi tanácskozás után felhúztak a földről és intettek, hogy kövessem őket. Szédülősen eredtem a nyomukba. A macskakövekkel kirakott utcák csendesek voltak. Csak a mi sietős lépteink ütöttek némi zajt. Nem rendes városban jártunk. Mindenütt virágtengerbe borult kertek, kúriák, hatalmas házak, a földszinteken is nagy, dupla üveges ablakokkal. A kőből faragott díszítések lenyűgözőek. Én, mint egy holdkóros. Tátott szájjal szédelegtem a barokk-, reneszánsz-, klasszicista épületek és sötétzöldre mázolt kovácsoltvas lámpaoszlopok között.
Kuka zörrent az egyik mellékutcában, erre a kiskamaszok futásnak eredtek. Rohantam utánuk, ahogy bírtam, de csak nehezen tudtam tartani a lépést. A mozgásnak köszönhetően fagyott porcikáim lassan felengedtek. Mire beértem a gyerekeket már erősen izzadtam. Egy kikötői kocsma hátsóbejáratához vezettek. Kinyitották a pinceajtót és lemásztak. Kíváncsian beléptem én is a sötét helységbe, és becsuktam magam mögött az ajtót. Nem féltem. Korom sötét volt. Mögöttem az ajtó, amin bejöttem, jobbra, balra fal. Csak egyenesen tudtam menni. Futottam a szűk folyosón, hogy utolérjem a többieket. A folyosó a semmibe kanyargott, majd hirtelen véget ért. Egy barátságos terembe értem sok asztallal, kevés szabad ülőhellyel, narancsszín lángokat ölelő kandallóval és rengeteg gyerekkel. A bárpult mögött bíbor orrú, ábrándos tekintetű kocsmáros törölgetett egy üvegpoharat. Az egyik asztalnál hosszú szakállú, pipázó tengerész ült és érdes hangon mesélt a körülötte tolongó gyerekeknek. Közben néha kortyolt az asztalon lévő korsóból. Leültem a kandalló mellé és én is hallgattam. Akkor vettem észre, hogy a fuvola még mindig a kezemben van.
Hiányoltam a fagottom. Nem értettem, ha a fuvola nálam van, akkor a fagott miért nincs. Emlékeztem, hogy úgy indultam el, nálam volt. De mikor hagytam el? Hogy hagyhattam el? Hiszen az a régi hangszerem volt, amit annyira szerettem. Azt soha nem felejtettem ott sehol.És ekkor döbbentem rá, hogy álmodom. Hiszen a Hüllert vissza kellet adnom ősszel Gabi néninek. Most Lackó fúj rajta, mert a fagottinót kinőtte. Én pedig kaptam egy Amatit Füreden.
Borzas kisfiú lépett mellém és megkérdezte a nevemet. Nem tudtam neki válaszolni. Elfelejtettem, hogy hívtak. Nyúltam a kabátzsebem felé, hogy megnézzem a személyimben. De nem volt rajtam kabát. És akkor jutott eszembe, hogy az igazolványt nem is a zsebembe tettem, hanem a fagott-tokomba, a lakáskulcsommal, pénztárcámmal, mobilommal együtt. A fagottot pedig ott hagytam a hóban. Ölembe fektettem a fuvolát, majd azt feleltem a fiúnak, hogy a nevem Álomjáró. Újabb kérdés: Mi van a kezedben? Kinyitottam a tokot és összeraktam a fuvolát. A gyerekek ámulva nézték az ezüstözött hangszert. Nem tudták micsoda. Fújtam rajta néhány hangot, de a billentyűket csak úgy találomra fogtam le. Sosem tanultam fuvolázni. Megszólalt, bár kicsit szőrös hangon. Kijjebb fordítottam. Használt. Fújtam egy kitartott A-t. Szépen szólt. Sajnáltam, hogy nem tudok játszani rajta. Aztán eszembe jutott, hogy álmodom. És mivel álmodom, akár fuvolázhatok is. Elfújtam a Szomorú Chansont, aztán egy rag-timeot. A fiatal közönség ujjongott. Azt mondták, még sohasem hallottak ehhez foghatót. Nem ismerték a zenét. Elraktam a fuvolát és elénekeltem pár népdalt. Nincs szép hangom, de ez akkor nem számított. A kicsik hamar megtanultak énekelni.
Óvatosan merészkedtünk csak fel az utcára és sokat futottunk. Odakint egyre jobban féltem. Nagyon kellett vigyáznunk. A Nagy Házak kerestek minket. El akarták kapni az összes utcagyereket. De mi mindig csapatban közlekedtünk. Csendben és gyorsan, egymás hátát fedezve lopództunk egyik rejtekhelyről a másikra. Sosem bukkantak ránk. És már minden rejtekhelyen zenéltek. Főleg gitáron. A kis suhancok is próbálkoztak a muzsikával, de az idősebbeknek jobban ment. A legjobb előadók a vén tengerészből, a zöldségárusból, és a Péknéből lettek. Ők minden este valamelyik földalatti kocsmában ültek és játszottak a többieknek. A többiek pedig nagy hanggal énekeltek és táncoltak. Szerették, mert újdonság volt.
Engem egyre messzebb, újabb és újabb kuckókba vezettek. Mindenhol fuvoláztam, hogy mindenki megismerje a zenét. Fönt, a városban soha nem találkoztunk senkivel, de éreztük, hogy a feszültség nőttön-nő.
Az egyik cirádás ház kertjében úri fiú labdázott. Mi hang nélkül surrantunk el a kerítés mellett. Már épp készültünk befordulni a sarkon, mikor kétségbeesett kiáltás törte meg az utca csendjét. Az egyik kisfiú volt. Nem osont velünk, hanem megállt a kerítésnél és bekiáltott a labdázó nemesi sarjnak.
- Nem emlékszel? Én vagyok az! A testvéred! Gyere velünk haza! - a labdás gyerek döbbenten meredt a kis csavargóra.
- Én nem ismerem magát - felelte szertartásosan - Kérem, menjen innen, különben szólok az apámnak - a maszatos kölyök nem tágított. Csak állt a kerítést markolva, feszülten várva valami csodára, ami nem akart jönni. Könnyei patakokban folytak végig az arcán.
- Gyere! - kérte határozottan egy másik társunk, aki visszaosont mellé, majd kézen fogta és igyekezett elrángatni a kerítéstől - Ő már közéjük tartozik. Nem tehetsz érte semmit – a szelíd erőszak hatott. Tovább lopakodtunk. Nem értettem mi történik.
A föld alatt mindent elmagyaráztak: A Nagy Házak nemesei elkapják a csavargó gyerekeket és látszólag jóságosan befogadják őket. De igazából nincs bennük egy cseppnyi jóság sem. A lopott gyerekeknek kitörlik a memóriáját és olyanná formálják, amilyenek ők maguk. Szívtelenné és számítóvá. Hogy soha többé ne tudjon nevetni. Aztán az lesz belőle, amit a nemesek akarnak. Kereskedő, vagy inas, szakács, vagy nemes, ha nem született örökösük. És pár hónapon belül felnőnek. A legrosszabb dolog, ami utcagyerekkel történhet, hogy elkapják.
És mégis muszáj volt a Nagy Házak területén kóborolni, mert élni is kell valamiből. Lopni nem könnyű, de nincs más választásunk. Éhesek vagyunk. Nagyon éhesek. Egy idő után a zene és a mesék sem segítenek. Mert hangokkal nem lehet jóllakni. Pár napig bírjuk, utána portyázni megyünk. Legcélszerűbb a gazdag henteshez, vagy egy pékségbe betörni. De csak olyanba, ami a nemesek tulajdona. Közülünk valótól nem vehetünk el semmit. Nem lenne becsületes...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése